A Frankel Leó utcai ház harmadik emeletén aznap reggel a szokásosnál is korábban kezdődött a mozgolódás, legalábbis ezt állapította meg Kravalics Ferencné, mikor gangra néző konyhája ablakán kitekintett. Általában reggel hétkor csikordult az első ajtó, amikor az Emmácska sétálni indult a kutyájával, aztán fél nyolckor a második, amikor Gálék, meg az a két neveletlen kölyök elindultak dolgozni, illetve iskolába, végül tizenegy és dél között, megjelent Korlát Levente, 42 éves festőművész, és/vagy egy szemlátomást fiatal nő, aki az előző éjszakát, mint azt Kravalicsnénak is volt szerencséje sokszor hallani, nem mintha hallgatózott volna (persze, hogy hallgatózott, hát ne vicceljenek, mit csinált volna?) a festőnél töltötte.

Most azonban sem kutya, sem iskolás gyerek nem szerepelt a csoportképen, aminek az egyik oka az ismeretlenek reggel hatos érkezése volt, a másik pedig, hogy a menetet vezető törékeny, korabeli hölgy mögött két rendőrtiszt sietett.

Miután Kravalicsné legyűrte abbéli aggodalmát, hogy esetleg hozzá jöttek, természetesen semmilyen szégyenfolt nem mutatkozott a múltjában, de hát az vesse rá az első követ, akinek nem rándul össze a gyomra, ha rendőrök haladnak el a konyhaablaka előtt, szóval miután az ijedtségen túl volt, átadta magát annak a rendkívüli izgalomnak, amit a váratlan esemény keltett benne. Hiszen ezek Korláthoz jöttek! A hölgy pedig nem lehet más, csak ennek linknek az anyja! Roppant különös - gondolta magában a ház nyugalmának éber őre s, hogy a következő harminc percben szintén felébredő Kravalics Ferencnek friss információkat tudjon felszolgálni a reggeli fekete mellé, kinyitotta a konyhaablakot.

A rendőrök megkérdezték Korlát anyját, hogy biztos-e benne, hogy a fia itt lakik? Ezen egyébként Kravalicsné a másik asszony helyett is mélységesen felháborodott. Hát nem hülye ez a szerencsétlen nő, csak megöregedett, miért ne tudná hol lakik a fia?! Miután megerősítést nyert, hogy Korlát Levente valóban az ingatlan lakója, először kopogtattak, aztán csengettek, aztán újra kopogtattak, majd mikor ezután sem érkezett válasz, özv. Korlát Imréné benyitott a lakásba.

- Teremtő Isten!

Ez volt az utolsó mondat, amit Kravalicsné még hallott, aztán már csak az ajtó csukódását. Percekig állt, némán szorítva a mosogató peremét, és egyre azon gondolkodott, hogy mégis mi a nyavalya történhetett itt?

***

Csorba Elza, 35 éves, Dániel nevű fiát egyedül nevelő tördelőszerkesztő volt egy nagy, és viszonylag neves magazinnál. Ez utóbbi Elzának szakmai visszalépést, népes baráti körének azonban korlátlan mennyiségben elérhető, és zömében méregdrága kozmetikai cikket jelentett, amik a fotózások, termékbemutatók, ilyen-olyan rendezvények után elárasztották a szerkesztőséget, és általában a kollégák családtagjainak karácsonyi/születésnapi/évfordulós ajándékaként végezték. Elza mégis úgy érezte, jól van ez így, elvégre a munka biztos volt, és kiszámítható, meg is fizették, ráadásul a lapzárta körüli őrületet nem számítva, rugalmasan oszthatta be az idejét, amiért nem tudott eléggé hálás lenni.

Csorba Elza, miközben a 78-as troli mögött araszolt arra gondolt, hogy amikor 16 évesen, az apjával vívott csaták, és az anyjánál alkalmazott halkszavú könyörgés eredményeképp először elmehetett bulizni a barátnőjével, nagyon fontos igazságot fogalmazott meg, igaz kissé pontatlanul.

A 16 éves Elzát ugyanis leszólította Ficsor Árpi, aki eggyel járt fölötte, és aki kajakozott, és jóképű volt, és vicces, vagy legalábbis ő annak tartotta akkoriban, és akibe teljesen magától értetődő módon a takarítónőtől kezdve, a konyhás néniken át, a kissé túlérzékeny, de nagyon szórakoztató némettanárnőig mindenki szerelmes volt, beleértve persze valamennyi diáklányt, így Elzát is. Szóval ott álltak ketten, Ficsor hangot adott a meglepetésének, hogy Elzát itt látja, és afelől érdeklődött, hogy inna-e vele a lány valamit? (Megjegyzés: Ficsor Árpi egészen pontosan azt mondta, hogy "Mi az isten Csorba? Téged elengedtek? Beszarok! Na, bedobunk valamit a pultnál?" - de Elza erre nem így emlékszik, az eseményen túl egyébként sem emlékszik sokra, és ez így is van rendjén). Álltak tehát ott a tömeg szélén, Árpi kérdőn nézett a lányra, az meg csak állt, és bámult, és állt és mosolygott, majd miután a szimpátiát/Elza szerint beleegyezést kifejező metakommunikáció valamennyi fázisán túl estek, Elza elnézést kért, és sietve távozott. Na itt lett annyi az örök szerelemnek a kajakkirállyal, viszont legalább megszületett a Csorba Elza féle mindig alkalmazható életbölcsesség: ismerkedni nehéz.

Hát ezt annyival kívánta kiegészíteni így közel húsz év távlatából, hogy kurva nehéz. Az jutott eszébe, hogy talán jobban járt volna egy hirtelen jött szájzárral akkor is, amikor azon a bizonyos kiállításmegnyitón két héttel korábban Korlát Levente leszólította.

Folyt.köv

Az egész úgy kezdődött, hogy a nagy januári leárazások gondolatától megigézve beoldalogtam a Váci utca egyik bugyiboltjába. Nem abba, amelyikben egy ház áráért lehet fehérneműt venni, hanem a másikba, ahol egy ház áráért bugyit, pizsit, köntöst, edzőcuccot, kismacskát, parfümöt, mamuszt mindent lehet venni. Most ráadásul csak egy fél ház áráért, hiszen leértékelések vannak, ugye.

A leértékelés pedig olyan, mint az étkezési tanácsadó az Angolkákban, aki túlsúlyos hallgatóinak elmondja, hogy a fogyókúra trükkje az, hogy mindenből csak fele annyit szabad enni. Itt van például egy szelet torta, és csak egy fél szeletet eszel belőle. Minekutána pedig fél szelet tortában a kalória is csak feleannyi, ezért megehetsz belőle még egy fél szeletet. Na, hát így zajlik ez akkor is, mikor mindenhonnan ordít a !!!SALE!!! felirat, úristen, hát ezt a törpemalachónaljszőrbőlfont miniretikült most nem csilliárd, hanem csilliárd mínusz egy forintért adják, akkor mindjárt kettő veszek belőle.

Nem akarok úgy csinálni, mintha a piros, leértékelést hirdető matricákkal engem nem lehetne belevinni a hülyeségbe (próbálok ellenállni egyébként!!!), ezért bevallom, hogy azzal a feltett szándékkal oldalogtam be a parfümtől illatozó ajtón, hogy szert tegyek egy nagyon szép edzőnadrágra.

Felkocogtam hát az emeletre, körül sem nézve az alsó szinten, ugyanis legalább azt az oltári baklövést szerettem volna elkerülni, hogy edzőgatyáért jöttem, és három garnitúra akciós melltartóval távozom.

Az emeletre érve egyből megtaláltam a leértékelt nadrágokat, esküszöm, rájuk néztem, és már a gondolattól szebb lett a napüdvözletem (nem). De nem is a nadrág itt a lényeg, hanem az, hogy ahogy ott turkáltam, nézelődtem, odaoldalazott mellém egy úriember. Nem gyanakodtam semmire, úgy voltam vele, hogy hát nyilván ő is szeretne a Gilda Maxban csinos lenni, arrébb is álltam, hogy meg tudja nézni a mindenféle púderárnyalatokban pompázó edzőalsókat és felsőket, de csak nem kezdett válogatni, cserébe viszont megszólított engem, az áruházban ismerkedés majdnem örökös bajnokát (emlékezzetek nagysikerű találkozásomra a CBA-ban Szilágyi Áronnal).

- Elnézést! - szólt félszegen, én meg álltam ott halálra válva, hogy jézusom, ez itt egy idegen, én meg itt állok a fülemen is elasztikus nadrágokkal, és kénytelen leszek beszélgetni.

- Igen?

- Ne haragudjon, csak így ránézésre úgy látom, hogy maga, maga egy méretű a feleségemmel...

Én itt elvesztettem a fonalat, mert egyből elszédültem a gondolatra, hogy oké, akkor ez nem csak a filmekben történik meg, középkorú pasik tényleg szólítanak le nőket azzal a fehérneműboltban, hogy segítsen melltartót/bugyit/combfixet/akármit választani az asszonynak, mert így szemre ugyanazt a méretet hordják. Már épp megfogalmaztam magamban, hogy osztom ki ezt a szerencsétlent, aki zaklat itt engem, a gyanútlan vásárlót, aki csak egy leértékelt (jézusom, most látom, ez leértékelve ennyi????) tornagatyát akarok venni, hát nincs már nyugta az embernek... mikor a Váci utca Arthur Weasleyje előkapott a háta mögül, egy szürke, bolyhos, szívecskékkel díszített... KÖNTÖST.

- Úgy tűnik, olyan magas, mint a feleségem. Ön szerint, jó lesz ez rá?

Hát megmondom, őszintén vártam a pillanatot, amikor megnyílik alattam a föld. Ugyanis attól, hogy megszólalni nem tudtam, a fejemre még kiülhetett, hogy mit gondolok a helyzetről, és Arthur arckifejezéséből ítélve, hagyjuk is a feltételes módot. Kiült.

Visszanyerve a hangomat/lélekjelenlétemet/maradék méltóságomat, elkértem tőle a köntöst, mintha értenék hozzá, és némi méricskélés után kihirdettem a végeredményt: TUTI JÓ LESZ AZ ASSZONYRA! (Hát, ha ilyen filigrán kis virágszál, mint szerénységem ugye...)

Arthur Weasley hálásan megköszönte és elvonult a kasszához. Én meg álltam ott szénné égve a leértékelt tornaszerkók között, és arra gondoltam, hogy hát elképzelhető, hogy a nyolcpont-tartásom egyre szebb, de hogy némi szerénységet még magamra kell szedjek a jógaszőnyegen, az egészen biztos.

Mindenesetre, legalább annyit elkönyvelhettem, hogyha szerényebb, hazai kiadásban, az életem akkor is egy hollywoodi klisé, elvégre lehet, hogy Arthur Weasley, lehet, hogy egy köntössel, és szemlátomást minden hátsó szándék nélkül, de csak leszólítottak egy varázslatos bugyogóboltban!

"Az istenit ennek a szarnak!"

Ezek voltak az első szavak, amik az év szakemberek szerint is legdepressziósabb napján, január 21-én, reggel 7.04-kor elhagyták Balogh Ferenc száját, miután ujjait egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően megégette a kotyogós kávéfőzővel.

Balogh Ferenc persze mit sem tudott róla, hogy könnyű égési sérülését az év legdepresszívebb napján szerezte, ennek egyik oka az volt, hogy nem hitt az ilyen hülyeségekben. Szerinte egyik nap csak olyan, mint a másik, az egyik így sikerül, a másik meg amúgy, és mindennek semmi köze nincs ahhoz, hogy a lélekbúvárok, spiritiszták, tenyérjósok, papok, guruk, vagyis az összes szélhámosok a világon mit hordanak össze. Balogh Ferenc életében a dolgok ugyanis meglehetősen elvágólagosan sorakoztak egymás mellett, nem sokat törődött a lélek dolgaival, és nem is aggasztotta túl sok minden a világon.

Élt, dolgozott, volt mit ennie, volt hova hazamennie, hétvégente meccsre járt a barátaival, de soha nem káromkodott, meccs után megivott velük egy pofa sört, de sosem részegedett le, születésnapon köszöntötte édesanyját, és nővérét, halottak napján gyertyát gyújtott az apja sírján, a nemzeti ünnepekről megemlékezett, de a politikai rendezvényeket messzire elkerülte, az ő történelmét ne szennyezzék be semmilyen maszlaggal. Ő március 15-én emelkedett, október 23-án megrendült hangulatban volt, haragudott a rosszakkra, tisztelte a jókat, és összességében megnyugtatta a világ ily módon való egyszerű kétosztatúsága. Híradót is kettőt nézett, egy kereskedelmit, meg a közszolgálatit, bár véleményt így sem formált semmiről, de megnyugtatta a gondolat, hogy mindkét felet meghallgatta, és nem maradt szégyenben, ha az aktuális események bármilyen társaságban szóbakerültek. Egyébiránt az aktuális események sem érdekelték különösebben, nem tartotta valószínűnek, hogy a nagykutyák marakodása, ő nevezte így a politikusokat, nagykutyáknak, szóval a nagykutyák marakodására úgy tekintett mint valamire, ami egy egészen másik dimenzióban működik, és semmilyen hatást nem gyakorol az ő egyszerű kis életére.

Állatot nem tartott, az ugyanis a kertbe való, nem a lakásba, de ha pörököltet főzött, mindig letette a szomszéd egyetemista lány küszöbére a csontokat egy kis nejlonszatyorban, így jelezvén, hogy bár nem helyesli a négy fal között tartott négylábúakat, de Pepét, a szomszédlány foxiját a maga mójdán elfogadta.

Nem dohányzott, nem kártyázott, játékszenvedélye kimerült egyetlen lottószelvényben, amit minden szombaton, 9.30-kor adott fel, a piac sarkánál lévő lottózóban, ugyanazokkal a számokkal, inkább csak megszokásból semmint a nagy nyereményben bízva, de azért minden szombat este megnézte a közjegyző által hitelesített sorsolást, mert ki tudja?! Ha megütötte volna a főnyereményt, mint ahogy sosem tette, vett volna egy új autót, és elutazott volna egy tíznapos nyaralásra, mert egy milliárdos egyhétre nem utazik, de kettőt már túlzásnak érzett volna semmittevéssel tölteni, és végre elment volna fogorvoshoz, bár nem fájt a foga, de úgy képzelte, hogy a pénzemberek mosolya hibátlan, ő pedig a sajátját nem érezte annak. Ennél többet nem tervezett tenni a pénzzel.

Udvarolni sem udvarolt, még diszkrét szerelmének egyetlen, és elérhetetlen tárgyát, Valit, az árufeltöltő kolléganőt is csak távolról csodálta, és egy kézcsókom Vali-hogy van vali? viszlát Vali!-nál többre sosem ragadtatta magát. Pedig, bár nem sokra tartotta az álmodozást, sem az álmodozókat, zárás után, a villamoson ülve, eljátszott a gondolattal, hogy a fentieken túl mit mondhatott volna még Valinak. Hogy ebédszünetben elbeszélgethettek volna a tegnap esti filmről, hogy érdeklődhetett volna Vali kislányának hogyléte felől, esetleg, régi ismertségük okán, még azt is megkérdezhette volna, hogy kiheverte-e már volt férje oly viharos, és könnyekkel kísért távozását? Képzeletében Valinak tetszett a film, bár a főhőst túl közönségesnek találta, a gyerekről lelkesen mesélt, volt férjének lelépését pedig illő diszkrécióval, és eleganciával viselte, és csak annyit mondott: többé - kevésbé Ferenc, többé - kevésbé.

Valival együtt kezdtek, az első kis-Tescoban, ami nem egy hatalmas hodály volt, csak afféle közért és, ahol a vásárlók önállóan is fizethettek, nem kellett a pénztárnál sorban állni. Ferenc az őrzésvédelmet látta el, Vali pedig gondosan ügyelt rá, hogy a zöldség-gyümölcs, a pékárú és a tejtermék mindig gusztusos legyen, és mindig hívogató bőséggel fogadjak az üzlet a vevőket, még akkor is, ha a vevők Vali szorgoskodását figyelmre sem méltatták.

"Valinak érzéke van ehhez!" - így bólintott magában Balogh Ferenc minden alkalommal, valahányszor a bejárat mellől figyelte, hogy kolléganője kosárba borítja a zsemléket, kiválogatja az ütődött paradicsomokat, vagy gúlába állítja az akciós túrórudit.

Ferenc, ez fontos, sosem Feri. A becézést linkségnek tartotta, a linkséget pedig minden további romlottságok melegyának, ezért mindig, mindenkit megkért, hogy őt még csak véletlenül se Ferizzék, őt Ferencnek hívják, és köszöni, elégedett ezzel a megszólítással. Hogy Valit nem Valériának szólította, az csakis azért történhetett meg, mert amikor bemutatták őket egymásnak, a nő szégyenlősen arra kérte, hogy ne szólítsa Valériának, mert őt csak az apja szólította így, az is csak akkor, ha valami bajt csinált, és a szóbeli szitkok után még egy nagypofont is lekevert neki. Mivel Ferenc mélyen elítélte a fizikai erőszak minden formáját, kivéve a bűnöző elemek ellen tanusított erőszakot, de az más besorolás alá esett, a nők sérelmére elkövetettet meg különösen, a Vali sérelmére elkövetettet meg aztán főleg, ezért minden további kötekedés nélkül tudomásul vette, hogy olyan, hogy Valéria, esetükben legalábbis nincs. Csak Vali van. És ő ezzel meg volt elégedve.

Most is csak azért nem töltött túl sok időt égési sérüléstől sajgó ujja akkurátus gyógyításával, mert ha még egy perccel tovább pepecsel, akkor elkésik, és nem tudja azt mondani, az öltözőket elválasztó folyosón állva, hogy "Kézcsókom Vali, magának is jut egy kis kávé." . Sietve felöltözött hát, bezárta a lakást, ellenőrizte, hogy valóban bezárta-e, visszalépett megnézni, hogy elzárta-e a gázt, újból bezárta az ajtót, újból ellenőrizte, majd elrobogott a villamosmegálló felé, azzal a furcsa kettősséggel a lelkében, ami egyszerre volt szégyen, és megkönnyebbülés, mert ugyan nem késett el munkából, de vészesen közel járt hozzá.

A villamos viszont késett, és Ferencet ebben a pillanatban megkísértette a gondolat, hogy talán mégis egy balszerencsés nap a mai, de a kellemetlen érzés, ahogy jött, úgy ment, elvégre aki nem hisz a babonkában, azon nem is fog a rontás. Ennek megfelelően rosszallóan csóválta a fejét a mellette álló, idős hölgyet látván, aki egyhelyben toporogva, és magában beszéve szidta a kiszámíthatatlan tömegközlekedést. A kellemetlen közjáték után persze időben érkezett, magára öltötte az egyenruháját, és megfőzte a kávét. Épp két adagot. Ez afféle óvintézkedés volt, így nem kellett attól tartania, hogy bárki más is csatlakozik hozzájuk, és megőrizhette magának ezt a csendes öt percet, amit Vali társaságában tölthetett el.

Már előre örült, mikor meglátta a női öltözőből kilépő Valit, akinek a szokásos félszeg mosoly helyett, most valami körülírhatatlan, zavart szomorúság ült az arcán, ilyen arcot vághatnak a kártyások, mikor rájönnek, hogy mindent elveszítettek, gondolta Ferenc, aztán meg is bánta a gondolatot, mert úgy tudta, Vali volt férje maga is sok pénzt hagyott különböző kártyaasztaloknál.

- Kézcsókom Vali! Kikészítettem a kávéját! - mosolygott zavartan, mert őszintén nem tudta, hogy mitévő legyen ebben a helyzetben, ilyennel még nem találkozott.

Vali egy szót sem szólt, csak bólintott, és erőnek erejével szorította össze a száját, mint aki valami nagy indulatot próbál magában tratani.

- Vali bántja valami? - kérdezte Balogh Ferenc a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel, amit eddig csak nővérének hároméves kisfia hallhatott tőle, akit nem tudni miért nagyon közel érzett magához.

- Maga nem tudja?
- Micsodát?
- Bezár az árúház!
- Az összes?
- Nem az összes,de sok. Ez is. Valamit az adókról magyaráztak és, hogy nem éri meg így, és két hónap múlva mehet mindenki, amerre lát, hogy rogyna rá az ég az összesre... - sziszegte dühösen, és úgy csapta le a kávéscsészét az asztalra, hogy a kávé kilöttyent, csinos kis tócsát képezve a csésze körül. - Mondja meg Ferenc, mit csináljak? Egyedül vagyok a gyerekkel, a volt férjemre nem számíthatok, hát miért nem lehet egy kis nyugta az embernek?

Balogh Ferenc mindezt már nem hallotta, mert a gyomrát összeszorító jeges kéz olyan mélységbe rántotta magával, ahova Vali hangja már nem ért el.

- Majd lesz valahogy Vali, majd lesz... - ennyit bírt mondani, aztán kitámolygott az üzletbe, és jobb ötlete nem lévén, megpróbált a munkára koncentrálni.

Hogy sikerült-e vagy sem, maga sem tudta, azt sem vette volna észre, ha a szeme előtt pakolják ki az üzletet, annyira elmerült a gondolataiban. Ő még soha nem volt munkanélküli. Munkanélküliek csak a link alakokból lesznek, ő pedig Balogh Ferenc ő nem link. És a Vali sem link, sőt a Vali érdemli meg legjobban,hogy legyen munkája, hát milyen világban élnek ők, de igazán? Ferenc többé-kevésbé igazságos, kétosztatú világképe megingani látszott. Életében először érte igazságtalanság a jókat, és ezt nagyon nehezen tudta feldolgozni. Állt, csak állt, üveges tekintettel meredt maga elé, és a katasztrófatűlélők bénult érzéketlenségével várta, hogy végetérjen a munkanap. Vali hangjára riadt csak fel, arra is csak akkor, mikor nő már ott állt előtte.

- Ferenc, hallja amit mondok?
- Ne haragudjon Vali, nem figyeltem. - vallotta be szégyenkezve, mert vele olyan még nem fordult elő, hogy nem figyelt oda a kollégáira.
- Azt kérdeztem, hogy segítene-e? Azt a buktás tálcát kéne, oda föntre becsúsztatni, de nem érek fel odáig, Imi meg az újságokat pakolja.

Ferenc egy szó nélkük elindult, de majdnem hasra esett egy vásárlóban, annyira elbűvölték a Vali nyakán kunkrodó vörös babahajak. Na ezt nem látja soha többé, jutott eszébe, és egyből megkeseredett a szívében az érzés, mert már csak két hónap. Két hónap az élet.

Megragadta a péksütikkel teli tálcát, és egyetlen mozdulattal a helyére csúsztatta.

- Segíthetek még valamiben?

Vali csak állt, toporgott, úgy tűnt, mint aki mondani szeretne valamit, de nem találja a szavakat. Végül csak annyit mondott: köszönöm Ferenc, ennyi.

Már épp elindult az őrhelyére, mikor Balogh Ferencnek ismét eszébe jutott, hogy két hónap és nem látja többet ezt a félszeg mosolyt. Akkor pedig az is eszébe jutott ,hogyha valóban két hónap az élet, akkor igazán nincs mire várni, akkor cselekedni kell, most vagy soha. Így hát sarkon fordult, és óvatosan megkocogtatta a kolléganője vállát.

- És azt a viccet ismeri, Vali, hogy két szőke nő áll a villamosmegállóban?

Vali hirtelen szólni sem tudott, annyira megdöbbent a váratlan eseménytől, hogy kollégája a szokásos, illedelmes tőmondatokon túl is szólt hozzá. A gondolat azonban, hogy Ferenc viccet akar mesélni neki, feldobta, és meghatotta egyszerre. Bármennyire szerette volna álcázni, hogy mulattatja a helyzet, még sem tudta elfolytani a kuncogását, így hát csak megrázta a fejét, és intett Ferencnek, hogy folytassa.

- Két szőke nő áll a villamosmegállóban. Kérdi az egyik a másikat: te hányasra vársz? Én a kettesre, és te? Én meg a hatosra. De jó, akkor a 26-ossal mehetünk együtt is.

Valiból mindent elárasztó, ellenállhatatlan kacagás tört ki. Perceken át csak nevetett, de annyira, hogy még a könnye is kicsordult. A mellettük elhaladó vevők megmosolyogták a jobbra - balra dőlve kacagó nőt, és a félszeg biztonságiőrt, aki maga sem hitte, hogy ekkora sikert arat majd, de azért hízelgett a hiúságának, hogy ez az egyszerű kis vicc így lenyűgözte Valit.

Balogh Ferenc január 21-én, este 19.04-kor, a rádióból tudta meg, hogy ez az év legdepressziósabb napja. Azonnal ki is kapcsolta.

Kevés dologról merem kijelenteni, hogy biztosan tudom (dehogy is, igazából mindent is biztosan tudok), de van kettő, amivel kapcsolatban nem nagyon lehet megingatni:

1. hajlamos vagyok a kéretlen igehirdetésre
2. ez baromi idegesítő tud lenni.

Miről is beszélek?

Hát arról, hogy az idő múlásával, az egyre több megismert emberrel, a szaporodó jó-rossz tapasztalatokkal együtt nyilvánvalóan formálódott/formálódik a világlátásom, egyre több dologról szerzek saját benyomást, vagyis mikor helyzet van, tehát barát, vagy ismerős elmondja, hogy milyen krízist, dilemmát, nehéz helyzetet él át, már nem csak a vállamat tudom vonogatni, hanem érdemben reagálok is rá, hisz valami hasonlót sanszos, hogy már én is átéltem.

Ez idáig rendben is van, azért vagyunk egymás barátai, meg családtagjai, meg sokmindenjei, hogyha kérik, akkor tanácsot adjunk, vagy elmondjuk a véleményünket, szóval ezzel alapvetően nem is lenne semmi baj, ameddig ez megmarad ebben a mederben.

És akkor itt jön a csavar a történetben.

Én a magam részéről túl vagyok már néhány baromi nehéz helyzeten, számos rossz döntésen, és terápiával töltött éveken, amik a maguk módján mind-mind arra voltak jók, hogy egy kicsit jobban értsem magam, hogy ez a nagy ködös akármi, amit önismeretként tartunk számon, egy kicsit jobban érthető legyen számomra, és mit tagadjam ezek által, azt hiszem legalábbis, a világot is egy picit jobban értem. Meg benne az embereket. Mert a díszletek, meg a szereplők változnak, de azért mind ugyanazokat az alapsztorikat pörgetjük, csak a magunk módján.

Ha valaki dolgozik magán, és próbálja megérteni a miértjeit, a jót erősíteni, a rosszat lefarigcsálni, vagy egyenesen hátra hagyni, az egyfelől becsülendő, meg jó, meg hasznos, másfelől viszont, és ez már tényleg saját tapasztalat, baromi veszélyes.

Én ugyanis, egy adott ponton, és ennél nagyobb hibát keveset lehet elkövetni, magam is elhittem, hogy jó, hát én akkor már mindent is tudok, és mindenkinek a dolgát jobban tudom, mint ő maga, és ha nem arra megy, amerre én navigálom, ha nem úgy oldja meg, ahogy én megoldanám, ha nem fogadja meg a tanácsomat, akkor nemes egyszerűséggel hülye. Szó szerint látom a saját legyintésemet, és iszonyatosan szégyenlem magam érte, amikor egy-egy barátom elmondta búját-baját én meg nyilván a kívülről szemlélődők előnyével láttam, vagy látni véltem, hogy hol szúrta el (ezzel nyilván mindenki így van, a matekházidban sem te veszed észre, hol szúrtad el az egyenletet, hiszen a TE logikád szerint végig helyesen jártál el, hanem a tanár húzza át az egészet), és a mindenttudók kvázi megvetésével mosolyogtam, hogy ó te kis tudatlan, te, hát ott a megoldás: menjél terápiára/szakíts/mondj fel/állj ki magadért stb... stb... Mert teljesen biztos voltam benne, hogy nálam van a megoldókulcs, hisz ha a magamét hellyel közzel megoldottam, akkor NYILVÁNVALÓAN! másét is megtudom.

Hát baromira nem. Egyrészt a sajátomat sem feltétlen oldottam meg, másrészt meg semmilyen jogosítványom nincs arra, hogy a máséba beleugassak, és még akkor is nagyon óvatosan kell eljárnom, ha ő kéri, mert nagy általánosságban tudhatok dolgokat a helyzetről, amit átél, de nem én vagyok benne, hanem ő. Ő látja a helyzetét a mindennapokban, az ő dinamikája, érzései, élményei, tapasztalata működteti, és megoldást is csak aszerint tud keresni. Nyilván megtennék mindent, hogy megakadályozzam, hogy mondjuk egy közeli barátom fejest ugorjon egy üres betonkádba. De ennél kevésbé fatális helyzetekben, nem lehet mást tenni, mint mellé állni, és kész. És ez nem azt jelenti, hogy nem lehet őszintének lenni a másikkal. Az igazán jó kapcsolataid erről szólnak, hogy még a szart is elmondhatod őszintén a másiknak, és az ebből kerekedő vitát is túl lehet élni. De nagyon nagy különbség van az őszinteség, meg a diktálás között. Ahogy nagy különbség van aközött, hogy kérésre elmondom a véleményemet, és tényleg rád bízom, hogy mit kezdesz vele, meg aközött, hogy elmondom, majd ha mégsem úgy csinálod, megsértődöm. Sőt, ha belebuktál a saját tervedbe, még az orrod alá is dörgölöm. Nem ugyanaz, higgyétek el.

Szóval egy ideje már igyekszem nagyon óvatosan bánni ezzel a megváltósdival, mert a több tapasztalat még egyáltalán nem jogosít fel semmire, másfelől meg a kevesebb tapasztalat még nem vezet törvényszerűen rossz, vagy rosszabb megoldáshoz.

Azt hiszem tehát, hogy ezzel az önkéntes és kiváló igehirdetéssel célszerű leállni, egyrészt az idegesítő jellege miatt, másrészt meg baromi veszélyes.

Körül lehet nézni, elég csak itt a facebookot végigpörgetni, az egybites igazságoknak se szeri, se száma, az emberek meg mennek utána, mert elhiszik, mert megoldásnak vélik, és rábízzák magukat aztán, ha később kiderül, hogy azért nem mégsem egy mindent nyitó kulcsot találtak elkeserednek, megijednek, csalódottak lesznek, és elkeseredésükben még jobban belegabalyodnak az életükbe. Na kicsiben kb. ez történik, ha kéretlenül, vagy túl erőszakosan beleokoskodik az ember mások életébe. Elhiszik, rábízzák magukat, aztán ha nem jött be, lehet magyarázkodni.

Kevés, nagyon kevés abszolút igazság van, és az egészben az a gyönyörű, hogy épp ezeket az abszolút igazságokat söpörjük félre nap, mint nap, és próbálunk bebetonozni egy sor sokkal illékonyabb megállapítást. A kevés biztos pont mellett, az a nagy büdös helyzet, hogy egyéni sztorik vannak, amiket nem lehet, büntetlenül legalábbis, kívülről megbolygatni. Nem állhatsz oda, a fazék mellé, mikor a másik főz, és borogathatod bele kérés nélkül a fűszereket, mert szerinted úgy lenne jó. Mondhatod, hogy szerinted paprikásan finomabb, mondhatod, hogy te szoktál bele tenni még ezt meg azt, és szólhatsz, hogy kezd elég kozmás szagot árasztani az étel, de itt a vége. És, ha nem teszi bele, vagy többet tesz, vagy máshogy csinálja, az abszolút az ő dolga. Te annyit tehetsz, hogy nem eszel a végén, ha nagyon böki a csőrödet, hogy tojásos lecsót csináltak, pedig te azt utálod.

Na, hát ennyit a megváltásról, meg a konyhai analógiákról.

Egy hét múlva újra itt.

Még mielőtt megérkeznének az önkéntes és kiváló népművelők, szeretném jelezni, hogy igen, magam is tudom, hogy másképp szól a mondás, de most engedve az írói szabadságnak átköltöttem, és aki nem háborodott fel a nyelvi hagyományokat ilyen módon sárba tipró viselkedésemen, az meg is fogja érteni az átköltés miértjét, mire ennek az egész eszmefuttatásnak a végére ér.

Szóval.

Van egy elég hirtelen alaptermészetem, amin már sikerült egész sokat csiszolni, de még mindig hajlamos vagyok felcsattanni, vagy villámgyorsan levonni a konzekvenciákat egy – egy adott helyzetről, személyről, és néha csak utóbb jövök rá, hogy teljesen rossz nyomon indultam el. Mondom, ilyenből már egyre kevesebb van, és ebben egyfajta szemléletváltás volt a segítségemre, mikor is elkezdtem kutatni egy – egy helyzetben a másik fél „miértjeit”. Miért volt velem türelmetlen? Miért reagált indulatosan? Miért viselkedik úgy, ahogy? Rossz napja volt? Bántotta valaki? Rossz mintát hoz otthonról? Nehéz élete volt, azért zárkózott? Ezek tényleg csak a legalapvetőbb kérdések, de érdemes időről-időre feltenni őket, mert néha elvezetnek oda, hogy szó sem volt személyes támadásról, egyszerűen csak így jött ki a lépés, vagy nem tud az illető másképp viselkedni, mert neki meg ez a gyári beállítása, ezzel dolgozik. Tényleg praktikus szemlélet ez, előbb az emberekkel szemben tesz megengedőbbé, aztán saját magaddal szemben is, egyik jobb, mint a másik, csak hát mint mindennek, ennek is megvan a másik oldala.

Alapvetően nem szeretek haragudni, szoktam, de nem szeretek, mert nekem kellemetlen benne lenni ebben az állapotban, nem veletek vagyok tehát végső soron jófej, csak magamat kímélem, bizony. Viccet félretéve, az utóbbi időben tényleg igyekeztem elkerülni az összes olyan alkalmat, amikor felbosszantott volna egy helyzet, vagy egy másik embernek a viselkedése, és igyekeztem a lehető legnagyobb távolságtartással szemlélni az eseményeket, gondolván, hogy akkor nem ér majd el hozzám. Ez hellyel közzel be is jött, aztán láss csodát, mégis dühös lettem, csak egy másik oldalról támadott a mérgem.

Felszállok a 17-es villamosra, nagyon modern járgány, azok kedvéért akik még nem utaztak rajta elmondom, hogy kb. minden kocsiban van egy ilyen üresen hagyott rész, ahova akár kerekesszékkel, akár babakocsival kényelmesen be lehet állni, és a két oldalán van egy szélesebb műanyag sáv, az meg a szegényember ülőhelye, mert nem igazán ülőhely, de hát lehet arra használni. Ott lógatom tehát a lábam, zenét hallgatok, olvasok, mikor a Mechwart ligetnél felszáll egy társaság, két férfi, és három nő. Nem tudom megtippelni a korukat, azt hiszem fiatalabbak, mint amennyit ránézésre mondanék róluk, talán a meggyötört a legjobb szó, ami leírja őket. Nem kezdek el azon gondolkodni, hogy hajléktalanok-e, vagy ittasak-e, vagy mit tudom én micsodák-e, mert nem is fontos, megállnak nem messze tőlem, utaznak mint bárki más. Egy megállóval a cél előtt, arra leszek figyelmes, hogy valaki a rángatástól finomabban, de a finom noszogatásnál azért erősebben rázza a könyökömet, amit viszonylag későn veszek észre, mert annyira nem reális számomra, hogy bárki ilyen direkt módon hozzámérjen a tömegközlekedésen, hogy mindenre előbb gondolok, mint arra, hogy szólni szeretnének hozzám, csak be van dugva a fülem. Felnézek, kirángatom a fülhallgatómat, látom, hogy az imént felszállt nő szeretne mondani valamit, sűrű elnézést kérek, amiért nem reagáltam előbb, kérdem, hogy mit tehetek érte?

- Add át a helyed, mert rosszul van! – mutat az egyik férfira, aki jelen pillanatban háttal áll nekem, nem tudom megállapítani, hogy érzi magát, de tulajdonképpen mindegy is, ha rosszul van, az tényleg kvázi vészhelyzet, ugrok fel, persze, üljön csak le, el ne ájuljon, én úgyis leszállok a következőnél.

A férfi leül, elbeszélgetnek, furamód a köszönömöt nem hallom, de elintézem annyival, hogy ejnye Lili, hát nem a hálálkodásért segít az ember.

Aztán leszállok a Moszkván (nekem Moszkva tér, és kész), és ahogy sétálok a metró felé elfog a pulykamérgem.
Hogy, de most tényleg, miért pont én? Miért nem valaki, aki rendes ülésen ült? És, mi ez az undok tónus? És hol a köszönöm? És és és és és …És jött az összes méltatlankodásom, aztán kb. a mozgólépcső aljára el is szégyelltem magam, hogy baszki, két hete még a nagyvonalúságról tartottál kiselőadást, most meg itt háborogsz, de tényleg… Kibírtad, vagy nem bírtad ki?
Tulajdonképpen persze kibírtam, és ezen az egy megállón már tényleg nem múlt semmi. És azt is tudom, hogyha megmakacsoltam volna magam, és nem állok fel, egész este mart volna a bűntudat, ahogy mar minden egyes alkalommal, mikor úgy érzem, hogy segíthettem volna, de nem tettem.

Ezzel együtt szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy hol van a jófejség, meg a „tekintettel vagyok rád” egészséges határa, feltéve egyáltalán, hogy létezik ilyen? És most tényleg nem a múltkor taglalt helyzetekről beszélek, amikor tudod, pontosan tudod, hogy semmit nem veszítesz azzal, ha engedsz a másik javára. Hanem azokról a helyzetekről, amiken neked is múlik valami, még akkor is, ha egy egészen aprócska valamiről beszélünk.
Meddig kell mondjuk megértőnek lenned a másikkal, ha az türelmetlenül, vagy akár indulatosan szól hozzád? Mikor mondod azt, hogy jó basszus, megértem, hogy szar napod van, de ne rajtam verd el!

Meddig kell mérlegelned, hogy mi motiválta azt az embert, aki félretaszított, vagy elfoglalta a helyedet, vagy eléd tolakodott?

Mikor kell felélednie benned valamiféle egészséges önzésnek, és egyáltalán, ha a vérképek mintájára mindenféle határértékekben gondolkodom, akkor mi az egészséges önzés határértéke?

Vagy arról van szó, hogy alapvetően kétféle ember van, aki tudja érvényesíteni az érdekeit a bkk-tól kezdve, a munkahelyen át, a magánéletig bárhol, meg van az, aki alárendelődik és ezzel ennyi?

Vannak alapvetően önző (és most nem negatív értelemben használom a szót, ha lehet ilyet egyáltalán), meg a balekság határát súrolóan megengedő emberek?

Vagy pedig ennek az egész engedem-nem engedem dolognak tényleg van egy jól betájolható mértani közepe, aminek mentén nagyjából azért el lehet igazodni az életben?

Fogalmam sincs, én azt tudom, hogy ha ezt az egészet valamiféle skálán kéne elhelyezni, valószínűleg közelebb állnék ahhoz a végéhez, ahova azt írták, hogy „jóbolond”, mert mondjuk a józan eszemmel tudom, hogy mi a helyzet, de nem szólok, csak hagyom, hogy történjen, mert… Mert nincs kedvem ütközni, mert nincs kedvem veszekedni…Mert nincs kedvem rosszfejnek lenni. Mert aki rosszfej, arra haragszanak, szélsőségesebben fogalmazva azt nem szeretik, és hát ki akar nem szeretve lenni? Talán csak ennyiről szól az egész. Talán nem is önző meg önzetlen alapon vagyunk szétosztva, hanem vannak, akik még az utolsó idegen véleményétől is függnek, mások meg nem, mások meg el tudják intézni egy vállrándítással, hogy ugyan már…

Mondok egy példát: állunk Csongorral Szomolyán, a lábunkat lejártuk a szomolyai feketecseresznyéért, mire találtunk egy kedves, otthonkás öreglányt, aki a hátsó udvarban kártyázott a barátaival, és árult kimérve cseresznyét. Olyan kilónkénti árat mondott, hogy még én is, aki nehezen mérem fel, hogy minek mi a reális ára elszédültem kicsit, Csongor meg ott nyüzsgött mögöttem, hogy ALKUDJÁL!!!, aztán meg ott álltam, és a néni bemondta, hogy mennyi az annyi, én meg egy árva hang nélkül kifizettem, mert hát fogok én most egy nagymamával kardozni itt azon, hogy mibe kerül a cseresznye? Hát most vesszek össze vele? Hát most haragudjon rám valaki, aki az én mamám is lehetne? Hát az kéne még! Akkor inkább húzzon le a francba egy kisebb vagyonnal, és essünk túl rajta. Aztán persze ez a jó ember egész délután röhögött rajtam, hogy a szomolyai öreglány a konyhásnéni cipőjében úgy hülyére vett, mint annak a rendje. (Csendben jegyzem meg, hogy igaza volt egyébként, de hát akkor már ott ültünk két kilo cseresznyével, nem lehetett mit csinálni.)

Most már csak az a kérdés maradt ugye, hogy meddig lehet ezzel elmenni? Meddig lehet bebújni egy jó nagy #jajneharagudjrám ernyő alá, és megúszni az ütközéseket? Törvényszerűen beüt a mennykő, amikor nincs más választás, kardot kell rántani? Vagy el lehet így lenni a világ végéig? Fogalmam sincs, állok itt a kettő között, hol kiállok magamért hol nem, hol akkor nyitom ki a számat, mikor teljesen felesleges, és jártatom, mikor nyugodtan maradhatnék csöndben is, szóval én leszek az utolsó, aki e téren majd megváltja a világot. Ettől még érdekel, és ígérem megírom, ha legközelebb a határozott felszólítás ellenére sem adom át a helyem a villamoson.

Kitaláltam ezt az egész Kispéntek dolgot gondolván, hogy itt egy formátum, ami heti egy bejegyzést megkíván tőlem, így tehát a muszáj meghozza majd az ihletet is, és én minden csütörtökön itt fogok sziporkázni.

Persze.

Három cikkre elegendő kész ötletem volt, ma meg itt állok, hogy akárhonnan nézem is csütörtök van, én meg még egy sort sem írtam, nemhogy egy egész bejegyzést.
Már mindent megnéztem, átlapoztam, szétpakoltam, ami az asztalomon volt, hátha ott találok ihletet, ahol nem is kerestem korábban, de túl azon, hogy most itt ülök a világ második legnagyobb kuplerája (nem az a kupleráj, hanem a rendetlenségi alapon szerveződött kupleráj) fölött nem igazán történt semmi.

Még az is megfordult a fejemben, hogy felrúgom a korábbi ígéretemet, miszerint nem írok zenéről egy darabig, és belekapaszkodom abba, hogy a Spotify idén is összeállította az éves kedvenceimet, de akkor a titkos és kevésbé titkos zenei bűnelkövetéseimről is szót kéne ejtenem, és elég nekem, hogy a barátaim sakkban tarthatnak az információval (senkinek ne legyen kétsége, megteszik).

Aztán eszembe jutott valaki, és vele jött a megoldás is.

Papának nemsokára születésnapja lesz.

Ez már a második, amikor úgy kellene ezt megünnepelni, hogy épp ő nincs jelen, vagyis már eltelt több, mint egy év, már túl vagyunk, ha ezen túl lehet valaha lenni egyáltalán, a nagy elsőkön. Első születésnap, házassági évforduló, húsvét, karácsony, amihez már nem csatlakozik. Nem mondja anyunak, hogy 21 éves, nem kérdezi tőlem, hogy mi újság Pesten, nem pöröl nagymamámmal, hogy nincs tészta a leveshez (ami amúgy olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál,de ezt most hagyjuk is,ha nincs tészta,hát nincs tészta!), nem énekli a Mennyből az angyal frivol parafrázisát karácsonykor, és nem főz halászlevet sem karácsonyra.

Álló nap tudnám sorolni a hiányokat, azt a sok mindent, ami nincs, és már nem is lesz, és mondhatnám, hogy csak ez a sok nincs marad azután, aki egyszer elment, de ha már beszélek róla, akkor arról beszélnék, ami maradt, ami van, és ami talán mindig is lesz.

Ha már beszélek róla, ugye… Ez nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. Maradt egy csomó emlék, történet, szófordulat utána, amik ideig-óráig ellátnak az illúzióval, hogy ő maga is itt van, pedig az igazság az, hogy nincs itt. És valahányszor ez eszembe jut, elfog valami tehetetlen düh, mert hát tényleg nem tudok mit csinálni ezzel a helyzettel, csak felteszem a kezem, és beismerem a saját vereségem, és inkább nem beszélek, mert az a pillanatnyi édesség, nyomban meg is keseredik, ahogy a mondat végére érek, és rájövök, hogy már csak emlegetni tudom, de visszahozni nem.

És ez rohadtul nem fair, bárki bármit is állítson. Tudom persze, szép, hosszú élete volt, szerető családja körében, de ameddig még lehetett volna közös élményünk, ameddig még vannak fejezetei az életemnek, amikben már nem tud ott lenni, addig ez egy aljas, és igazságtalan húzása az életnek, csak hát nincs hova fordulni a panaszommal. Marad az, hogy mégiscsak gondolok rá, mégiscsak beszélek róla, felidézem a hangját, a mozdulatait, az alakját, a nevetését, és játszom az illúzióval, hogy maradt még valami.

Hogy egyszer láttam sírni, amikor megtudta, hogy meglett a nyelvvizsgám. Elképzelni sem tudom, hogy mi szakadt át benne abban a pillanatban, azelőtt, és azután sem láttam hasonlót, de én ott és akkor értettem meg,hogy valami fontosat csináltam, az ő szemszögéből nézve legalábbis egész biztosan, és akkor jöttem rá arra is, hogy ameddig ő van (és mint azt most tapasztalom utána is), sosem lesz mindegy mit és, hogyan csinálok. Neki biztosan nem, és akkor már nekem sem.

Papa tehát egy mérce.

Hogy egy Kormos lány az mindig és egy Kormos lány az sosem. Ezek között voltak mindenféle kitételek, többek között az is, hogy sosem sír (megbuktam), és sosem ájul el a vérvételtől (sokszor megbuktam), de mindezek mellett elültette bennem, hogy van az a kategória, hogy „egy Kormos lány” és, hogy az valami. Az egy örökség, ami mindig velem van. Az egy család, akikre mindig, minden helyzetben számíthatok. Az a felülírhatatlan szeretet, amiből minden egyes alkalommal kiindulunk, a jó és rossz napjainkon egyaránt. Az a fal, ami megtart, amikor összecsuklanék.

Papa tehát a család.

Hogy egyek rendesen! Papának, ha valami, hát az étkezés egy abszolút kiemelt jelentőségű terület volt, és alapvetően mindent megtett azért, hogy ezt az életérzést nekem is átadja, mit ne mondjak sikerrel. Most abba nem is mennék bele, hogyha egy kevésbé jó étvágyú,kenyér-kolbász-szalonna mentes családban növök fel, akkor ez az egész testsúly kérdés talán nem is aggasztana, mert én egy olyan családban nőttem fel, ahol enni jó dolog, enni élvezet, és nem indokolatlan bűntudatkeltésre, vagy a másik frusztrációjának hízlalására használjuk. Nálunk mindenki örül, ha másiknak ízlik, amit főzött pláne, ha többször szed belőle, és hogy ebben az ökobiofairtradebúzafűmag világban, nagyobb szívbaj nélkül megeszem kb. bármit, az tök jó dolog.

Papa tehát a személyes gasztrohősöm.

Hogy mindig, mindenkitől tanuljak. Részben azért, mert nem szégyen, részben meg azért, mert hitt abban, hogy mindent elvehetnek az embertől, a tudását leszámítva, és ameddig az megvan, addig mindig, mindenből ki lehet kecmeregni. Felteszem, csalódott lenne, ha látná, merre tart a világ, és mennyire megdőlni látszik ez a szent hite, de az már mindig velem marad, hogy próbálom ellesni az arra érdemesektől, hogy lehet ezt az egész életet jobban csinálni mindegy, hogy munkáról, hétköznapokról, vagy épp szerelemről van szó. Lehet, hogy ők sem tudják jobban, csak másképp, de ez sokszor épp elég ahhoz, hogy legalább a magam megoldásait megtaláljam.

Papa tehát az útravaló.

És még nagyon sok minden. Furcsák ezek az emlékek, azt hiszem, a jó Isten így kívánt valami többé kevésbé fair alkut kötni az emberekkel azért, mert időről-időre el kell búcsúzzanak azoktól, akiket szeretnek. Maradnak emlékek, maradnak történetek, és ez azért mégiscsak valami, mégiscsak kapaszkodó, és mégsem kell beletörődni abba, hogy valakit végleg elvesztettünk. Nem azt mondom, hogy a legtökéletesebb megoldás, de jelen pillanatban talán mégis az. Hogy fáj-e rá gondolni? Persze. Mondom, akárhogy van, mindig bekúszik az a kellemetlen érzés, hogy beszélek róla, de nincs ott. Az otthoni telefonszámuk még mindig „Papa otthon” néven szerepel a telefonomban, és mikor hívom, akkor mindig bele kell gondoljak abba is, hogy már nincs otthon. És hiányzik, minden nap, amikor lenne valami fontos mondanivalóm számára, vagy amikor az jut eszembe, hogy mama egyik-másik húzására egész biztos tenne egy frappáns megjegyzést.

Mégis megtette a legtöbbet, amit lehetett, mert hagyott itt egy csomó mindent magából. A szavajárását, a szokásait, a történeteit, és azokat a fontos dolgokat, amikben hitt, és amik mentén igyekezett jól élni az életet, ami neki adatott. Mi meg ezzel gazdálkodunk, és játszunk az illúzióval, hogy velünk van minden egyes alkalommal, amikor rá gondolunk, vagy beszélünk róla. Ami talán nem is akkora illúzió, mint amekkorának elsőre tűnik.

Gyakorlatilag attól kezdve, hogy randiképes korba léptem, időről-időre megkérdezték tőlem, hogy milyen a férfiideálom? Erre régen mindig az aktuális idolom nevével feleltem, aztán árnyalódott a kép,és újabban már csak a vállamat vonogatom, hogy mit tudom én... De tényleg. Hát, ha majd meglátom, tudni fogom. Vagy egy kicsit később fogom tudni, de tudni fogom. Jó, persze, legyen megbízható, szeressen mit tudom én, de ezekkel semmi újat nem mondtam, ezt valószínűleg mindenki elvárja a partnerétől. És most mondhatnám, hogyha nem szereti az Annie Hallt, és nem a Real Madridnak szurkol, akkor le is út, fel is út, de még ez sem igaz. Jó persze, nem árt, ha nem harapjuk át egymás torkát El Classico közben, de most komolyan, ha a foci meg a film lesz a válóok, akkor messzebb vagyunk bármiféle ideáltól, mint gondoltuk volna. Egyvalami mégis van, amit ilyenkor mindig megemlítek, és talán ez az egy, amiben biztos vagyok. Ez pedig a nagyvonalúság. Nem, nem arra gondolok, hogy ki rendezi a számlát a randin. Arra gondolok, hogy tud-e nagyvonalú lenni az életben, a hétköznapokban. Tud-e hátralépni, ha arról van szó, tud-e engedni, tud-e nagyvonalúan viselkedni másokkal. Ez tényleg fontos, a kicsinyességgel nem tudok mit kezdeni.

Na, és akkor most jön a meglepetés, mert se férfiakról, se randizásról nem fogok írni.

És azok kedvéért, akik ezek után nem kattintottak máshova, jöjjön amiről valóban beszélni szeretnék.

Nevezetesen arról, hogy lehet, hogy ez nekem valamiféle alapkövetelmény, mégis azt veszem észre, hogy ezek a nagyvonalú gesztusok javában haldokolnak, épp amikor a leginkább szükség lenne rájuk.

Állok a sorban a pályaudvaron, negyed 9 lesz 5 perc múlva, próbálunk a kutyával feljutni az egri buszra. Ez a járat mindig megtelik, mert Egerből továbbmegy Kazincbarcikára és megáll egy csomó helyen, ami jócskán megnöveli az érdeklődést, volt már, hogy én is lemaradtam róla, mert nem fértem fel. Most is telik a busz, számolgatom lesz-e helyünk, számolgatnak a többiek is, akik előttem-mögöttem állnak, a toporgásukból, sustorgásukból érzem, hogy egyre idegesebbek. Aztán egyszer csak megjelenik a sofőr feje az ajtóban, és bejelenti, hogy két ülőhely maradt, a többiek is jöhetnek, de akkor állnak Egerig. Vagy ameddig utaznak. Kb. nyolcan vagyunk, a nyolc az meg nem kettő, akárhonnan nézem is. Valahonnan a sor vége felől előlép egy nagymama egy 12 év körüli kislánnyal, az ajtóhoz siet, és közli, hogy arra a két ülőhelyre ők bizony igényt tartanának. Nem szólok semmit, csak felszalad a szemöldököm, magamban méltatlankodom, hogy hát igen, mindannyian, de akárhogy számolok is, nem akar kijönni a matek. Előttem áll egy középkorú házaspár, ők következnek, a férj ingerülten odaveti a nagymamának, hogy ők is, és különben is, ne furakodjon, álljon vissza a helyére. A hölgy egy pillanatra megszeppen, aztán erőt vesz magán és azt mondja, hogy nekik márpedig muszáj ezzel a busszal menniük. Látom a férfin, hogy egyre fogy az amúgy is véges türelme, de egyelőre foghegyről csak annyit válaszol, hogy nekik is, és el akarnak jutni Egerbe, és különben is, és egyáltalán. Valahol a sírás, és a dühkitörés határán a nagymama bedobja az utolsó kártyáját, mondjuk nem értem, miért nem ezzel kezdte, hogy de ők Szilvásváradra utaznak. Vagyis utaznának. Nem marad el a szellemes viszontválasz a türelmetlen úr részéről, miszerint ők meg Egerbe. Ezzel a vitát lezárta, felnyomul a feleségével, és elégedetten elfoglalja az ülőhelyét. Döbbenten bámulok utánuk, elsőre azt sem hallom meg, hogy az unokája kezét szorongató hölgy szól hozzám, bambán bólogatok, hogy persze, szálljanak csak fel. Ülni már úgy sem fogunk, mindegy hol álldogálunk két órát az ülések között.

Nagy nehezen elindulunk, az óra 8.30-at mutat.

A helyünkre pedig beáll a következő járat, ami 8.45-kor indul Egerbe.

Egész nap ott lappang bennem ez a kellemetlen szóváltás, a cinizmus a férfi hangjában, akinek csak annyit kellett volna tenni, hogy előre tessékeli a hölgyet és a kislányt, és ha, egyébként jogosan, a kifizetett jegyéért cserébe ülve akar utazni, vár még negyed órát, és ugyanúgy hazaér, ugyanúgy Egerben lesz még ebéd előtt, és nem kényszerít arra két másik embert, hogy eldöntsék: állnak több órán keresztül hazáig, vagy ücsörögnek a váróban több órán keresztül, mire újra indul olyan busz, ami bemegy Szilvásváradra is, és nem kell a csomagjaikkal együtt az átszállásnál hurcolkodniuk.

Szó szerint egyet kellett volna hátralépni, egy nagyon kicsit engedni, ami neki sem fájt volna, és még azt is elmondhatta volna magáról, hogy jófej volt egy idegennel. Vagyis inkább kettővel. Én tudom, hogy segíteni önzetlenül illik, de ha egyéb motiváció nem marad, mint önmaga vállon veregetése, akkor legyen úgy, a végeredmény szempontjából végülis mindegy.

Ülünk a földön a kutyával hazáig, nézem a nénit, meg az unokáját, utóbbi fáradt, dől jobbra - balra, a nagymamája meg próbálja oldani valahogy a hangulatot. Kevés sikerrel.

Szombat délután, Ludwig Múzeum. Kivételesen nem az utolsó pillanatban érkezem, négykor kezdődik a tárlatvezetés, a telefonom 15.50-et mutat, lerakom a kabátom, felveszem a jegyem, elindulok az emelet felé. A liftnél egy kerekesszékes srác várakozik, az jut eszembe, hogyha Budapest nem is jár kifejezetten élen az akadálymentesítésben, azért tök jó, hogy vannak helyek, ahol meg tudják oldani, hogy a kerekesszék, a mankó, a bot, a járókeret az akármi se okozzon gondot, ha valaki meg szeretne nézni egy kiállítást. Sokan vagyunk, nem mintha ennyi embert érdekelne az észt-magyar kortárs képzőművészet találkozása, vagy ki tudja, de ezen a délutánon Nádasdy Ádám a tárlatvezető, gyanúm szerint a többség az ő kommentárjaiért jött. A kiállítás egyébként szórakoztató, csak helyenként érzem rajta ezt a kellemetlen kortárs lila ködöt, de Nádasdy megjegyzéseivel még az is elviselhető. Sétálunk teremről teremre, baromi sokan vagyunk, sokszor a kiállítási anyagot nem is látni az előttem tornyosuló emberektől, de legalább a hozzáfűzött sztorikat hallom, így sem rossz, ha majd haladunk tovább, útközben megnézem, miről volt szó.

Egy egészen kis terembe érünk, viszonylag szűk, hosszúkás, a végén a falon egy képernyőn valami videóinstalláció villog, semmit nem látok belőle. Illetve nem látunk, mert szerintem érdemben csak az tudta megnézni az alkotást, aki az első két sorban állt, a többiek meg elképzelhették. Érzem, hogy finoman arrébb sodornak az emberek, lépek egyet jobbra én is, a kerekesszékes fiú mellém ér, próbál előrébb jutni, minimális sikerrel. Az előtte álló nő néha hátrapillant, az arcán elsőre valami ingerültséget vélek felfedezni, aztán amint meglátja a srácot elnéző mosolyra vált, majd vissza fordul, hogy tovább nézhesse az előtte álló tarkóját, mást az ő helyéről ugyanis nem lehetett látni. A srác tovább próbálkozik, a nő meg sem mozdul, és már épp feléled a bennem élő önkéntes rendőr, hogy drága nagysád engedje már előre, mikor a fiú megszólal és tisztelettudóan megkéri a nőt, hogy engedje előre. Ezen meglepődöm, mármint a hangnemen, én már rég nem vagyok ennyire türelmes, pedig nem én szeretnék előre jutni. Hogy a nő nem hallja, vagy nem akarja hallani, nem tudom, mindenesetre nem reagál, én viszont egyre idegesebb vagyok, már nem is hallom, mit mond Nádasdy, így vizuálisan és szövegben egyaránt lemaradok az egyébként minden bizonnyal formabontó videós izéről. A srác újra próbálkozik: "De nem látok semmit." . Ez a nő egyébként rokona lehet a buszos embernek, vagy együtt jártak továbbképzésre, amikor azt tanították, hogy ne legyünk empatikusak a környezetünkkel, mert igen frappánsan csak annyit felel, hogy mi sem. Bennem egy percre elakad a levegő, a fiú feladja, de még mielőtt a bennem fortyogó tehetetlen düh testet ölthetne, tovább megyünk. Ezúttal egy tágasabb helyiségbe, és bár a fiút szem elől tévesztettem, remélem itt már látta a kiállított képeket.

Már zajlik a tárlatvezetést követő beszélgetést, a nő három székkel mellettem ül. Nézem, ahogy figyel, nevet, oda-odasúg valamit a barátnőjének, és azon gondolkodom, hogy most vajon elégedett magával, mert hú, de szellemesen helyretette a fiút, vagy fel sem tűnt neki, mit csinált? Azon gondolkodom, hogy vajon értené-e, ha elmagyaráznám neki, hogy lehet, hogy MI sem látunk semmit, de ez a közmegegyezéses MI valószínűleg nem töltötte szervezéssel a fél napját csak azért, hogy kijusson ide. MI nem küzdöttünk bkv-val, járdaszegéllyel, lépcsővel, lifttel, küszöbbel, hogy megszemlélhessük az észt-magyar kortársak múzeumi találkozóját. MI visszajöhetünk máskor is, anélkül, hogy segítséget kéne igénybe venni hozzá. MI majd visszasétálunk a tárlatvezetés végén, és megnézzük, amit nem láttunk, mert MINKET valószínűleg nem vár az épület előtt valaki, aki időre jött, hogy elfuvarozzon, MI ugyanis, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a saját lábunkon haza tudunk menni. Végül, de nem utolsósorban, MI nagyon dühösek vagyunk, amiért annyi együttérzés szorult belé, mint egy száraz zsömlébe, egyúttal biztosra vesszük, hogy ő azért nagyon ideges szokott lenni, amikor nem engedik előre az ajtóban, nem adják át neki a helyüket a buszon, vagy elveszik előle az utolsó szelet sütit a tányérról. Egyúttal reméljük, hogy mindig lesz egy élelmes vendég a társaságában, aki elorozza azt a bizonyos utolsó sütit az orra elől. Csak, hogy ne hazudtoljam meg magam, és a rosszmájam is megkapja, ami jár neki.

Hát így haldoklik valahogy a nagyvonalúság, szépen csendben, és észre sem vesszük, hogy mi magunk vagyunk a hóhérai minden egyes alkalommal, amikor képtelenek vagyunk egy pici lemondásra, egy kis engedményre arra, hogy egyetlen centit engedjünk a másiknak. Mindig, amikor nem tudjuk azt mondani, hogy rendben vigyed, nekem nem fáj, akkor tettünk valamit azért, hogy ez az elcseszett világ egy hajszállal még elcseszettebb legyen.

Teleposztolja mindenki a facebookot segítségnyújtásra, adakozásra felszólító bejegyzésekkel, úgy osztogatják a faék egyszerűségű életbölcsességeket idéző, szétfilterezett képeket, mintha nem lenne holnap, aztán amikor a jócselekedetek gyakorlására a legapróbb lehetőség kínálkozik, nem hogy elmennek mellette, de nagy ívben ki is kerülik.

Értem én, hogy mindenkinek a sajátja a releváns, meg mindenki úgy van vele hogy mennyivel lesz ő beljebb, ha gesztust gyakorol a másik felé, de az a nagybüdös helyzet, hogy várjuk itt ölbe tett kézzel a csodát, várjuk, hogy majd a másik, aztán meg vagyunk lepődve rajta, hogy nem történik semmi. Nos, ebben a tempóban nem is igazán fog.
Vagyis, dehogynem, még jobban bevéssük a rossz mintákat, amiket aztán nem tudom, hogy írtunk majd ki magunkból.

A buszra váró pasi, a múzeumban tolongó nő ugyanis elkönyvelte, hogy lám, megérte a makacskodás, végülis úgy lett, ahogy ők akarták, vagy legalább nem úgy, hogy a másiknak jó legyen. A nagymamában, az unokában, a kerekesszékes srácban meg elültetődött a gondolat, hogy baromira nem éri meg kedvesnek, udvariasnak, tisztelettudónak lenni, mert úgysem talál meghallgatásra, akkor meg olyan mindegy, lehet önzőnek is lenni, nem számít. Ragasztgatjuk egymásra ezeket a rettenetes beidegződéseket, aztán csodálkozunk, hogy ott tartunk ahol.

Nekem ez nagyon nem tetszik, és igazából megértek mindenkit, aki úgy érzi, hogy elfáradt a jófejkedésben, mert nagyjából azt tapasztalja mindenütt, hogy egy ilyen pozitív gesztusra jut százegy negatív, de valahol mégis azt gondolom, hogy nem csak a rosszat ragasztgathatjuk egymásra, hanem a jót is. Ha ugyanis tényleg mindenki felhagy a jófejséggel, akkor egyszer s mindenkorra lemondtunk magunkról, és én még mindig azt hiszem, hogy több van ebben a világban annál, mint hogy ilyen könnyen feladjuk.

Egy szó, mint száz, kár lenne értünk.

Egy hét múlva újra itt.

L.