A Frankel Leó utcai ház harmadik emeletén aznap reggel a szokásosnál is korábban kezdődött a mozgolódás, legalábbis ezt állapította meg Kravalics Ferencné, mikor gangra néző konyhája ablakán kitekintett. Általában reggel hétkor csikordult az első ajtó, amikor az Emmácska sétálni indult a kutyájával, aztán fél nyolckor a második, amikor Gálék, meg az a két neveletlen kölyök elindultak dolgozni, illetve iskolába, végül tizenegy és dél között, megjelent Korlát Levente, 42 éves festőművész, és/vagy egy szemlátomást fiatal nő, aki az előző éjszakát, mint azt Kravalicsnénak is volt szerencséje sokszor hallani, nem mintha hallgatózott volna (persze, hogy hallgatózott, hát ne vicceljenek, mit csinált volna?) a festőnél töltötte.

Most azonban sem kutya, sem iskolás gyerek nem szerepelt a csoportképen, aminek az egyik oka az ismeretlenek reggel hatos érkezése volt, a másik pedig, hogy a menetet vezető törékeny, korabeli hölgy mögött két rendőrtiszt sietett.

Miután Kravalicsné legyűrte abbéli aggodalmát, hogy esetleg hozzá jöttek, természetesen semmilyen szégyenfolt nem mutatkozott a múltjában, de hát az vesse rá az első követ, akinek nem rándul össze a gyomra, ha rendőrök haladnak el a konyhaablaka előtt, szóval miután az ijedtségen túl volt, átadta magát annak a rendkívüli izgalomnak, amit a váratlan esemény keltett benne. Hiszen ezek Korláthoz jöttek! A hölgy pedig nem lehet más, csak ennek linknek az anyja! Roppant különös - gondolta magában a ház nyugalmának éber őre s, hogy a következő harminc percben szintén felébredő Kravalics Ferencnek friss információkat tudjon felszolgálni a reggeli fekete mellé, kinyitotta a konyhaablakot.

A rendőrök megkérdezték Korlát anyját, hogy biztos-e benne, hogy a fia itt lakik? Ezen egyébként Kravalicsné a másik asszony helyett is mélységesen felháborodott. Hát nem hülye ez a szerencsétlen nő, csak megöregedett, miért ne tudná hol lakik a fia?! Miután megerősítést nyert, hogy Korlát Levente valóban az ingatlan lakója, először kopogtattak, aztán csengettek, aztán újra kopogtattak, majd mikor ezután sem érkezett válasz, özv. Korlát Imréné benyitott a lakásba.

- Teremtő Isten!

Ez volt az utolsó mondat, amit Kravalicsné még hallott, aztán már csak az ajtó csukódását. Percekig állt, némán szorítva a mosogató peremét, és egyre azon gondolkodott, hogy mégis mi a nyavalya történhetett itt?

***

Csorba Elza, 35 éves, Dániel nevű fiát egyedül nevelő tördelőszerkesztő volt egy nagy, és viszonylag neves magazinnál. Ez utóbbi Elzának szakmai visszalépést, népes baráti körének azonban korlátlan mennyiségben elérhető, és zömében méregdrága kozmetikai cikket jelentett, amik a fotózások, termékbemutatók, ilyen-olyan rendezvények után elárasztották a szerkesztőséget, és általában a kollégák családtagjainak karácsonyi/születésnapi/évfordulós ajándékaként végezték. Elza mégis úgy érezte, jól van ez így, elvégre a munka biztos volt, és kiszámítható, meg is fizették, ráadásul a lapzárta körüli őrületet nem számítva, rugalmasan oszthatta be az idejét, amiért nem tudott eléggé hálás lenni.

Csorba Elza, miközben a 78-as troli mögött araszolt arra gondolt, hogy amikor 16 évesen, az apjával vívott csaták, és az anyjánál alkalmazott halkszavú könyörgés eredményeképp először elmehetett bulizni a barátnőjével, nagyon fontos igazságot fogalmazott meg, igaz kissé pontatlanul.

A 16 éves Elzát ugyanis leszólította Ficsor Árpi, aki eggyel járt fölötte, és aki kajakozott, és jóképű volt, és vicces, vagy legalábbis ő annak tartotta akkoriban, és akibe teljesen magától értetődő módon a takarítónőtől kezdve, a konyhás néniken át, a kissé túlérzékeny, de nagyon szórakoztató némettanárnőig mindenki szerelmes volt, beleértve persze valamennyi diáklányt, így Elzát is. Szóval ott álltak ketten, Ficsor hangot adott a meglepetésének, hogy Elzát itt látja, és afelől érdeklődött, hogy inna-e vele a lány valamit? (Megjegyzés: Ficsor Árpi egészen pontosan azt mondta, hogy "Mi az isten Csorba? Téged elengedtek? Beszarok! Na, bedobunk valamit a pultnál?" - de Elza erre nem így emlékszik, az eseményen túl egyébként sem emlékszik sokra, és ez így is van rendjén). Álltak tehát ott a tömeg szélén, Árpi kérdőn nézett a lányra, az meg csak állt, és bámult, és állt és mosolygott, majd miután a szimpátiát/Elza szerint beleegyezést kifejező metakommunikáció valamennyi fázisán túl estek, Elza elnézést kért, és sietve távozott. Na itt lett annyi az örök szerelemnek a kajakkirállyal, viszont legalább megszületett a Csorba Elza féle mindig alkalmazható életbölcsesség: ismerkedni nehéz.

Hát ezt annyival kívánta kiegészíteni így közel húsz év távlatából, hogy kurva nehéz. Az jutott eszébe, hogy talán jobban járt volna egy hirtelen jött szájzárral akkor is, amikor azon a bizonyos kiállításmegnyitón két héttel korábban Korlát Levente leszólította.

Folyt.köv