Abban a pillanatban tudtam, hogy erről írnom kell, amint a kezembe vettem ezt a könyvet, csak azt nem tudtam, hogy ennyire nehezen fog menni.

Minél közelebb állok a témához, annál nehezebb, azt hiszem, ez lehet a titok. És amikor az új Grecsó könyvről akarok írni, akkor rengeteg fontosság sűrűsödik egyetlen témába. Fontos érzések, emlékek, élmények, amikről külön-külön is nehéz okosakat mondani, hát még egyszerre.

Ez egy nagyon fontos könyv lett. Sok szempontból.

Fontossá tette a betegsége. Mert nem lehetett tudni mi lesz, csak aggódni lehetett, csak bízni benne, hogy nem az a napról-napra nehezebben visszakutatható találkozás volt az utolsó, hogy fog még mosolyogni, hogy még lesz. Hogy ő még lesz. Hogy nem kell elképzelni egy olyan változatát a világnak, amiben nincs benne. Akárhogy is, ott lebegett kimondatlanul, hogyha lesz könyv, ha lesz új Grecsó regény, akkor ő is lesz. Akkor legyőzte, akkor sikerült.

Lett.

Lett új regény, ami újabb volt, másabb volt, mégis ismerős és, ha óvatosan is, de lehetett arra gondolni, hogy sikerült, hogy ő nyert.

Fontossá tette, mert kockáztatott és, mert azt én is csak mostanában tanulom, hogy nem lehet mindig biztonsági játékot játszani. Mert nem a saját hangján megszólalni, ráadásul egy kislány, egy 4. osztályos kis Vera beszélt helyette. Ami persze nehéz. És rizikós. Mert csak kevés felnőttnek sikerül kifejezni azt, amit egy gyerek érez, általában csak próbál gyerekül szólni, elképzelni, mit mondana...Aztán kiderül, hogy nem azt mondaná.

De Vera azt mondta.

Verának sikerült felidézni, hogy milyen volt az első szerelem. Hogy milyen volt az az izgalmas, furcsa, korábban nem tapasztalt ijedtség, amit akkor éreztem. Amikor magam sem tudtam megfogalmazni, hogy mi lett más, csak azt tudtam, hogy valami más lett. Még a pillanatra is emlékszem. Álltam a fürdőszobánkban, fogat mostam, és mikor meg akartam törölni a számat, elvarázsoltságomban megpuszlitam a törölközőt. Épp negyedikes voltam. Izgalmas volt, szép és ijesztő. Egyszerre akartam belőle minél többet, és azt, hogy mire reggel felébredek, tűnjön el az egész az életemből, hogy minden úgy legyen, ahogy régen volt, ne változzon semmi. Valahogy a mai napig így vagyok a változásokkal, csak már nem rettenek meg ennyire tőlük, és sokkal jobban tudok arra figyelni, hogy mit nyerhetek az új helyzet által. De ezt kilencévesen nem tudod. Honnan tudnád? Én sem tudtam, Vera sem tudta. Csak az volt kettőnk között a különbség, hogy Vera ment előre, hogy majd kiderül, én meg akkor visszafordultam a biztosba. Nagyon fura így gondolkodni arról a nagyon kicsi lányról, aki akkor voltam, és úgy csinálni, mintha ezek ilyen nagyon tudatos, nagyon átgondolt döntések lettek volna, miközben persze nem. Csak most már értem is, amit akkor éreztem csak. Többek között az ilyen könyvektől, mint a Vera.

Vera segített megkönnyebbülni. Mert felidézte, milyen pokoli tud lenni az általános iskola, ha egyszer körön kívül kerülsz, de azt is eszembe juttatta, hogy ez sem tart örökké, és már sokkal több megoldási lehetőségből válogathatok. Persze, ha nagyon akarom, még mindig ott van az opció, hogy kiszaladok a teremből, és sírok egyet a mosdóban.

Vera emlékeztetett rá, hogy mennyire jó, hogy van az életemben igazi, régi, gyerekkori legjobbarátnő. Aki ott volt minden szerencsétlenségnél, sikernél, kudarcnál, szerelemnél, akivel kakor is lehetett folytatni, ha pokolian összevesztünk, akihez mindig vissza lehet találni, aki most is tudja,hogy mit gondolok már abból, ahogy a fejemet tartom, vagy ahogy megszólalok egy beszélgetésben. Meg presze az is eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik. Pedig nincs is olyan messze, de a Weiner Leó utcától mindenképp messzebb van.

Vera rájött, hogy a felnőtt világban sem minden az, ami, hogy mennyi titok, hazugság van, hogy az igazságnak mennyi árnyalata van, és ő addig, milyen kevésről tudott. Ez kb. olyan sokkoló, mint az első szerelem. Azon nem lehet összeroppanás nélkül túl lenni, hogy ők is csak emberek, hogy attól, mert valaki apa, anya, edző, tanár, még ugyanúgy fél, félt, szeret, téved, tud kicsinyes lenni, rosszul dönteni, hogy nincs mindenre válasza, hogy nem tud mindent megoldani. Hogy neki milyen nehéz lehet, ahogy próbál zsonglőrködni a helyzetek között, és nekem milyen nehéz lesz, ha ugyan ezt kell majd csinálnom.

Ez a könyv mindannyiunk helyett meséli el, milyen gyereknek lenni. Helyettünk is emlékszik ezekre a hol édes, hol rémisztő régi érzésekre, amiket én is, te is, más is...talán mindenki is, szeretne elfelejteni, mert jaj,de ciki volt így viselkedni. Pedig hát...dehogy volt ciki. Csak akkor nem tudtál máshogy.

Vera jött, és segített megbarátkozni azzal a 20 évvel ezelőtti Lilivel, akire úgy tudtam haragudni, mert nem úgy viselkedett, érzett, beszélt, döntött, ahogy a 29 éves tette volna. Pedig hát...pedig hát, egyrészt a 29 sem garancia semmire, másrészt meg...az a jó, hogy a 9 éves csak 9 éves tud lenni. Szerencsére.

Vannak fontos könyvek az életben. Van, amit fontossá avat az idő, másról meg mások mondják, hogy fontos, megint másokról pedig időtől, véleményektől, mindentől függetlenül pontosan tudod, hogy mennyire fontos. A Vera így lett fontosak között az egyik legfontosabb.