Nem volt ám olyan egyértelmű ez a nevetés, mint amilyen ellenállhatatlan áradattá dagadt később. Sírásnak indult, mert az ezer apró szilánkra tört kép, amit tökéletesre színezett magában Korlátról mire az megérkezett ezer darabra tört, és vágtak piszkosul.
Csorba Elza maga sem tudta pontosan, hogy kire kéne haragudnia, bár evidensnek tűnt, hogy Korlátra kéne (hát nem majd magára, peeeersze), de mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valamit menthetetlenül elcseszett ő is. Hogy ragaszkodnia kellett volna a házon kívüli találkához, hogy valahol a hatszázadik megelőző telefonnál kellett volna azt mondani, hogy takarodj! De legkésőbb a libatollas incidensnél.
Libatoll bazdmeg...! - horkant fel magában Elza. Te vagy egy nagy kupac libatoll, és semmi több, dohogott magában, és szíve szerint megfogta volna Korlátot, és úgy ahogy volt, egyszál takaróban kitette volna a gangra, hogy menjen hazafelé ne is lássa többet.
Amúgy is némiképp kifosztva érezte magát, mert azért csak lefeküdt ezzel az idiótával, ha már ugye ott volt (tisztára, mint az akciós napok a lidlben. Lehet, hogy nem kell wasabival mártott szöcskeláb otthonra, de olcsón adják, meg ott van az orrod előtt, akkor el kell vinni), és akkor még az álmát is elviszi, hát mi marad neki? Semmi. Őrjönghet itt magában, reggel meg kávéztathatja, és jóképet kell vágni az egészhez, meg persze, majd hívjuk egymást...Úristen, mi van, ha tényleg hívja? Hát mi van, ha kell vele mégegyszer találkoznia? Hát ő még egy ilyen estét nem bír ki, az egész biztos!
Persze, az is elképzelhető, ötlött föl benne, hogy Korlát pont ugyanilyen ócskán érzi magát, és nem is akarja látni többet.
Erre bukott ki belőle az első kuncogás, mert hát...Tényleg, ő szép, és kívánatos (milyen messzire lehet jutni az egész csinostól néhány óra alatt...döbbenetes), hogy is juthat eszébe egyáltalán, hogy Korlát, aki azért mégiscsak egy öregedő művész, meg egyáltalán, nem fogja keresni. Hát örüljön ez a tollallergiás mázoló, hogy itt alhat. Egyáltalán.
Elzában egy pillanatra felderengett,hogy innen lehet oltári nagyot pofára esni, de egyszerűen nem látta magaelőtt, hogy ő bukjon (mármint annál nagyobbat, hogy egy mimózával töltötte az éjszakát), ebben a helyzetben, úgyhogy el is hessegette a gondolatot magától.
Ahogy azon gondolkodott, hogy fogja majd elmesélni a barátnőinek ezt az egészet, a találkozásukat, a randit, a telefonokat, az összes többé-kevésbé pontosan előadott részletet, az addig kvázi tragikusnak tetsző történet kezdett egyre viccesebbé válni, de annyira,hogy egy idő után már Elza sem tudott ellenállni a saját humorának, és akarta vagy sem, rájött a nevetés.
Ő tehát álomba röhögcsélte magát, Korlát meg majd megőrült.
A reggel tulajdonképpen semmilyen meglepetést nem hozott, mármint az előzmények tükrében, Korlát ugyanis, ha már ott volt, kért reggelit, noha senki nem ajánlotta fel neki. Kért teát, bár nem volt otthon (felhívta a nő figyelmét az egysarokra lévő éjjelnappalira), és miközben Elza a konyhában rámolt, arra is szakított időt, hogy alapos információkkal lással el további ételintoleranciáiról, és arról, hogy miért messze a legjobb zöldteával kezdeni a napot, bármi más helyett.
Elza érezte, hogy tolul fel benne a tegnapi mérge, mert nem elég, hogy elbaszták az estéjét, de most még a reggelét is? Komolyan? Itt vakarózik ez az idióta, a tojásfehérjéből sült omlettjével??? Tényleg, hát a tojásra nem allergiás? Egye már meg, és tűnjön el. Tűnjön el, de azért eresszen meg később pár pitiző telefonhívást, hogy Elzának mégis balanszba kerüljön az önbecsülése.
Na, most....számos hibája mellett, Korlát Leventének meg volt az a jó tulajdonsága, hogy a legkellemetlenebb helyzeteket kegyetlen őszinteséggel zárta rövidre, mert hitt benne, hogy ami szar, azt nem kell soká húzni, mindenki jobban jár úgy, ha szabadulnak a kínjaiktól.
Eme őszinteség jegyében, ingjét gombolva közölte Elzával, hogy hálás ő mindenért, de részéről úgy látja, nincs értelme úgy csinálni, mintha lenne "kraft"-ő használta ezt a szót - kettejük között, hát tudja ő, Elzának sem volt jó ez az este, ő is gyorsan túl tudja tenni magát rajta, szóval....hát szóval akkor ő most itt ünnepélyesen bejelenti, hogy nincs ugyan harag, de soha az életben nem fogja hívni Elzát többet, és úgy gondolja, mindketten ezzel járnak a legjobban.
Hát így vagy úgy Korlát Levente tévedett.
Elza agyát, ebben a pillanatban nem csak a lelkével, hanem minden sejtjével érezte, elöntötte az ellenállhatatlan, megfékezhetetlen TŰZVÖRÖS ideg, a fékezhetetlen tombolás, amit nem tíz nagylevegővel, de egy komplett meditációs szeánsszal sem lehetett volna visszafogni.
Az első, és egyben leghiggadtabb szó, ami Elza száját elhagyta, a "Tessék?" volt, innentől kezdve minden egy regiszterrel magasabban, és üvöltve hangzott el, mert ez nem emelt hang volt, se nem kiabálás, ez üvöltés volt, ezt utólag még Elza is elismerte. Minden kijött belőle, minden. A dühe, a mérge, a csalódottsága, hogy Korlát egy idióta, egy kivénhedt jampi, aki azt hiszi, hogy még mindig számít, csak azért, mert időről-időre akad egy ilyen magafajta nyomorult, aki hajlandó ágybabújni vele, pedig Korlát már rég nem számít. Egy senki. Egy nyámnyila, hát még a párnáit is elpakoltatta, hát erős, felnőtt férfi létére egy marék libatoll megölné a jelek szerint, hát miről beszél ő? Hát örülhetne, hogy megkapta Elzát, a lába nyomát meg kéne csókolnia a porban, és akkor ő bohóckodik itt, hogy nem fogja keresni? Na tudja mit?! Akkor ne keresse, ne keresse, takarodjon az anyjába, mert ő itt a színét nem akarja látni többet, azt is felejtse el, hogy ismerik egymást!
Korlát egyfelől a döbbenettől, másfelől a határozott hangon előadott kirohanástól szólni sem tudott, húzta hát a cipőjét és egyetlen szó nélkül távozott.
Elza a helyzettől, és egyúttal saját magától is porig alázva állt a szoba közepén, és legszívesebben sírt volna, de annyira mély harag fortyogott benne, ami a könnyeit is megállította.
Annyit sem érsz, mint.....mint....mint egy zsák kibaszott libatoll!!!! - üvöltötte, de már csak azért, hogy ne kapjon mérgében agyvérzést. Nem mintha bárki hallotta volna.
*******
Korlát Levente hazament. Elfáradt ettől az egésztől, arra gondolt, hogy hagyni kéne a picsába ezt a vadászgatást. Szerez egy kutyát, néha fest egy képet, és megöregszik egyedül, ahogy azt illik, nem szúrja tökön saját magát, ha csak Csorba Elzákból lehet válogatni. Márpedig, aktuálisan úgy tűnt, hogy másból sem lehet. Kimerült, volt és zsibbadt minden porcikája. Amint hazaért bevágta az ajtót, Kravalicsné legnagyobb bosszúságára, eldőlt a kanapén, és gyakorlatilag azonnal álomba merült. Az utolsó emléke az volt, hogy az anyja hívja telefonon. Nem vette fel. Majd visszahívja, ha felébredt.
*******
Koráltné ide s tova egy éve várja, hogy a fia visszahívja. Akárhonnan. Bárhonnan. Mert azt a mai napig nem tudja senki, hova lett Korlát Levente, aki mindenét hátrahagyva, nyom nélkül, ismertlen helyre távozott. De azóta is azt beszélik a Frankel Leó utcában, hogy aznap reggel, az anyja, meg a rendőrök, alig tudtak bemenni a lakásába, aminek minden szobájában térdig ért a libatoll.
Csorba Elza maga sem tudta pontosan, hogy kire kéne haragudnia, bár evidensnek tűnt, hogy Korlátra kéne (hát nem majd magára, peeeersze), de mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy valamit menthetetlenül elcseszett ő is. Hogy ragaszkodnia kellett volna a házon kívüli találkához, hogy valahol a hatszázadik megelőző telefonnál kellett volna azt mondani, hogy takarodj! De legkésőbb a libatollas incidensnél.
Libatoll bazdmeg...! - horkant fel magában Elza. Te vagy egy nagy kupac libatoll, és semmi több, dohogott magában, és szíve szerint megfogta volna Korlátot, és úgy ahogy volt, egyszál takaróban kitette volna a gangra, hogy menjen hazafelé ne is lássa többet.
Amúgy is némiképp kifosztva érezte magát, mert azért csak lefeküdt ezzel az idiótával, ha már ugye ott volt (tisztára, mint az akciós napok a lidlben. Lehet, hogy nem kell wasabival mártott szöcskeláb otthonra, de olcsón adják, meg ott van az orrod előtt, akkor el kell vinni), és akkor még az álmát is elviszi, hát mi marad neki? Semmi. Őrjönghet itt magában, reggel meg kávéztathatja, és jóképet kell vágni az egészhez, meg persze, majd hívjuk egymást...Úristen, mi van, ha tényleg hívja? Hát mi van, ha kell vele mégegyszer találkoznia? Hát ő még egy ilyen estét nem bír ki, az egész biztos!
Persze, az is elképzelhető, ötlött föl benne, hogy Korlát pont ugyanilyen ócskán érzi magát, és nem is akarja látni többet.
Erre bukott ki belőle az első kuncogás, mert hát...Tényleg, ő szép, és kívánatos (milyen messzire lehet jutni az egész csinostól néhány óra alatt...döbbenetes), hogy is juthat eszébe egyáltalán, hogy Korlát, aki azért mégiscsak egy öregedő művész, meg egyáltalán, nem fogja keresni. Hát örüljön ez a tollallergiás mázoló, hogy itt alhat. Egyáltalán.
Elzában egy pillanatra felderengett,hogy innen lehet oltári nagyot pofára esni, de egyszerűen nem látta magaelőtt, hogy ő bukjon (mármint annál nagyobbat, hogy egy mimózával töltötte az éjszakát), ebben a helyzetben, úgyhogy el is hessegette a gondolatot magától.
Ahogy azon gondolkodott, hogy fogja majd elmesélni a barátnőinek ezt az egészet, a találkozásukat, a randit, a telefonokat, az összes többé-kevésbé pontosan előadott részletet, az addig kvázi tragikusnak tetsző történet kezdett egyre viccesebbé válni, de annyira,hogy egy idő után már Elza sem tudott ellenállni a saját humorának, és akarta vagy sem, rájött a nevetés.
Ő tehát álomba röhögcsélte magát, Korlát meg majd megőrült.
A reggel tulajdonképpen semmilyen meglepetést nem hozott, mármint az előzmények tükrében, Korlát ugyanis, ha már ott volt, kért reggelit, noha senki nem ajánlotta fel neki. Kért teát, bár nem volt otthon (felhívta a nő figyelmét az egysarokra lévő éjjelnappalira), és miközben Elza a konyhában rámolt, arra is szakított időt, hogy alapos információkkal lással el további ételintoleranciáiról, és arról, hogy miért messze a legjobb zöldteával kezdeni a napot, bármi más helyett.
Elza érezte, hogy tolul fel benne a tegnapi mérge, mert nem elég, hogy elbaszták az estéjét, de most még a reggelét is? Komolyan? Itt vakarózik ez az idióta, a tojásfehérjéből sült omlettjével??? Tényleg, hát a tojásra nem allergiás? Egye már meg, és tűnjön el. Tűnjön el, de azért eresszen meg később pár pitiző telefonhívást, hogy Elzának mégis balanszba kerüljön az önbecsülése.
Na, most....számos hibája mellett, Korlát Leventének meg volt az a jó tulajdonsága, hogy a legkellemetlenebb helyzeteket kegyetlen őszinteséggel zárta rövidre, mert hitt benne, hogy ami szar, azt nem kell soká húzni, mindenki jobban jár úgy, ha szabadulnak a kínjaiktól.
Eme őszinteség jegyében, ingjét gombolva közölte Elzával, hogy hálás ő mindenért, de részéről úgy látja, nincs értelme úgy csinálni, mintha lenne "kraft"-ő használta ezt a szót - kettejük között, hát tudja ő, Elzának sem volt jó ez az este, ő is gyorsan túl tudja tenni magát rajta, szóval....hát szóval akkor ő most itt ünnepélyesen bejelenti, hogy nincs ugyan harag, de soha az életben nem fogja hívni Elzát többet, és úgy gondolja, mindketten ezzel járnak a legjobban.
Hát így vagy úgy Korlát Levente tévedett.
Elza agyát, ebben a pillanatban nem csak a lelkével, hanem minden sejtjével érezte, elöntötte az ellenállhatatlan, megfékezhetetlen TŰZVÖRÖS ideg, a fékezhetetlen tombolás, amit nem tíz nagylevegővel, de egy komplett meditációs szeánsszal sem lehetett volna visszafogni.
Az első, és egyben leghiggadtabb szó, ami Elza száját elhagyta, a "Tessék?" volt, innentől kezdve minden egy regiszterrel magasabban, és üvöltve hangzott el, mert ez nem emelt hang volt, se nem kiabálás, ez üvöltés volt, ezt utólag még Elza is elismerte. Minden kijött belőle, minden. A dühe, a mérge, a csalódottsága, hogy Korlát egy idióta, egy kivénhedt jampi, aki azt hiszi, hogy még mindig számít, csak azért, mert időről-időre akad egy ilyen magafajta nyomorult, aki hajlandó ágybabújni vele, pedig Korlát már rég nem számít. Egy senki. Egy nyámnyila, hát még a párnáit is elpakoltatta, hát erős, felnőtt férfi létére egy marék libatoll megölné a jelek szerint, hát miről beszél ő? Hát örülhetne, hogy megkapta Elzát, a lába nyomát meg kéne csókolnia a porban, és akkor ő bohóckodik itt, hogy nem fogja keresni? Na tudja mit?! Akkor ne keresse, ne keresse, takarodjon az anyjába, mert ő itt a színét nem akarja látni többet, azt is felejtse el, hogy ismerik egymást!
Korlát egyfelől a döbbenettől, másfelől a határozott hangon előadott kirohanástól szólni sem tudott, húzta hát a cipőjét és egyetlen szó nélkül távozott.
Elza a helyzettől, és egyúttal saját magától is porig alázva állt a szoba közepén, és legszívesebben sírt volna, de annyira mély harag fortyogott benne, ami a könnyeit is megállította.
Annyit sem érsz, mint.....mint....mint egy zsák kibaszott libatoll!!!! - üvöltötte, de már csak azért, hogy ne kapjon mérgében agyvérzést. Nem mintha bárki hallotta volna.
*******
Korlát Levente hazament. Elfáradt ettől az egésztől, arra gondolt, hogy hagyni kéne a picsába ezt a vadászgatást. Szerez egy kutyát, néha fest egy képet, és megöregszik egyedül, ahogy azt illik, nem szúrja tökön saját magát, ha csak Csorba Elzákból lehet válogatni. Márpedig, aktuálisan úgy tűnt, hogy másból sem lehet. Kimerült, volt és zsibbadt minden porcikája. Amint hazaért bevágta az ajtót, Kravalicsné legnagyobb bosszúságára, eldőlt a kanapén, és gyakorlatilag azonnal álomba merült. Az utolsó emléke az volt, hogy az anyja hívja telefonon. Nem vette fel. Majd visszahívja, ha felébredt.
*******
Koráltné ide s tova egy éve várja, hogy a fia visszahívja. Akárhonnan. Bárhonnan. Mert azt a mai napig nem tudja senki, hova lett Korlát Levente, aki mindenét hátrahagyva, nyom nélkül, ismertlen helyre távozott. De azóta is azt beszélik a Frankel Leó utcában, hogy aznap reggel, az anyja, meg a rendőrök, alig tudtak bemenni a lakásába, aminek minden szobájában térdig ért a libatoll.
