Meggyőződésem, hogy mindenkinek van egy olyan központi, rossz tulajdonsága, aminek a kigyomlálásán olyan szent küldetéstudattal dolgozik a delikvens, mintha az élete múlna rajta. Nekem is van ilyen életfeladatom, ami annál is inkább vicces, mert az életfeladat is egy olyan kifejezés, mint az énidő, meg a szeretetnyelv, hogy tudom, hogy mindkettőnek van relevanciája, vagy inkább mindháromnak, mégis kiráz a hideg tőlük. Na, mindegy. Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ha egy szóban kéne kifejeznem, hogy mi az én nagy-nagy magamhoz kapcsolódó misszióm, akkor azt mondanám, hogy az egyszerűsítés. 

Ugyanis képes vagyok mindennek óriási feneket keríteni, azt gondolom, hogyha nem szolgáltatok kellő terjedelmű előzménytörténetet, akkor a sztori, amit elő akarok adni nem, vagy nem úgy lesz érthető, mindenen rengeteget gondolkodom, és utóbb mindig kiderül, hogy valahol a zsigereimben már rég eljutottam a helyes megoldásig, de azért még rágódtam rajta egy kicsit, csak a biztonság kedvéért. Hogy ez mennyire így van, az úgy másfél éve tudatosult bennem, és kb. egy éve, hogy tudatosan próbálom is lefarigcsálni magamról, a mondandómról, a gondolkodásmódomról a felesleget és csak a lényegre fókuszálni. Igen, nem, kell, nem kell stb... Ugyanis egy csomó sallangra semmi szükség, és nagyon sok esetben egyáltalán nem kell, hogy egy komplett panorámaképet lássunk, bőven elég, ha csak azt a képkivágatot figyeljük, amire éppen szükségünk van. 

Úgy egy évvel ezelőtt néztünk egy filmet, az a  címe, hogy You were never really here. Jouaquin Phoenix a főszereplő, és valami olyat képzeljetek el, mintha a Leon, a profit meg a Taxisofőrt összegyúrták volna, csak még eggyel nyomasztóbb az egész. Nem hazudok, másfél óra az egész, vagy még annyi sincs, mégis minden benne van, aminek benne kell lennie. Pont annyi magyarázatot kapsz a főhős motivációit illetően, amennyire a megértéshez feltétlenül szükséged van, pont annyira tekinthetsz bele az életébe, amennyire muszáj, mégis egy kerek történet, semmiféle hiányérzet nincs a végén. Mégis furán éreztem magam, mikor először megnéztem, azóta még kétszer leültem elé, és minden alkalommal egyre jobb lett, szóval legelső alkalommal azt éreztem, hogy jó, oké, de valami akkor is hiányzik. Mert nem tudom igazán, hogy miért lett ilyen, mert ez így nekem kevés, mert hol a visszatekintés, hol maradnak a magyarázatok? Pedig, mondom, egyáltalán nincs szükség rájuk, amennyire szükség van, azt pedig megadja a film. Megint ezek a fölösleges körök, ugye. Pont azt a bonyolultságot, kályhától induló sztorifolyamot akartam viszontlátni, ami engem is jellemzett, és akkor itt jön egy másik rossz beidegződés, hogy ugyanis csak az a nézőpont valid, ami az enyém vagy, ami az enyémhez a legközelebb áll (ezzel már nagyon jól állok amúgy, nagyon megengedő lettem az olyan helyzetekkel kapcsolatban, amikor valakinek más a véleménye, mint az enyém :) ). 

Lényeg a lényeg, hogy az utóbbi időben, részben a megfigyeléseim, részben bizonyos helyzetek generálta kényszerek okán, hogy egyszerűsítsek, hogy röviden, és egyértelműen fejezzem ki magam, és csakis akkor bocsátkozzak hosszú magyarázatokba, amikor is az feltétlenül szükséges. Mivel, hogy inspirációt sejtek mindenhol, ezért próbálok filmben is könyvben is ilyen világos és egyértelmű tartalmakat keresni, aminek némiképp ellentmond azért, hogy most vágtam bele a Trónok harcába, ami azért nem egészen ez a vonal, de kis kitérőket azért még én is megengedhetek magamnak. 

Így jutottam el Ian McEwan Amszterdam című kisregényéhez, meg úgy, hogy Tibor barátom ajánlotta. Képzeljetek el egy kötetet, ami finom, karcsú kis darab, harsogó sárga borítóval, egy amszterdami látkép körvonalaival az elején. Közben a fülszöveg egy olyan rafkós sztorit sejtet, amiről nem tudtam egyszerűen elképzelni, hogy fog beleférni 170 - 175 oldalba.

SPOILER ALERT!

Belefért. 

McEwan könyve eggy rendkívüli nő temetésén indul és azon férfiak sorsát kíséri végig, akik így vagy úgy jelentős szerepet töltöttek be ennek a nőnek az életében. De most ne arra gondoljatok, hogy volt szeretők sírnak egymás vállán, pedig így indul. Hanem képzeljétek el azt, amikor egy ilyen nyitójelenetből egy olyan történet bontakozik ki, ami egy görög tragédia, és egy Shakespeare-i királydráma keveréke, nagyon hideg, nagyon elegáns angol stílussal-humorral párosítva. Tényleg nagyon angol, a szó legnemesebb értelmében, nem fecseg, nem bocsátkozik felesleges részletekbe, csak annyit mutat meg, amennyit feltétlenül szükséges látnunk, és igazából nem teszi le a garast egyik szereplő mellett sem. Önző, gyarló, saját zseninkben gyönyörködő halandók vagyunk mind, akik időről - időre elhisszük, hogy mindenkinél okosabbak vagyunk és még a végzet eszén is túl tudunk járni. Csak miközben akár egy antik tragédiában, akár Shakespeare műveiben, ez tud úgy feltűnni, mint hősies szembeszállás, becsülendő dac, amit a főhős az eleve elrendeltetettel szemben tanúsít, addig McEwan karakterei sokkal inkább szánandóak, mert miközben minden apró momentumot igyekeznek megragadni, ami őket igazolja a sorsfordító pillanatokban mégis képtelenek jó döntést hozni (ha van ilyen egyáltalán), és rendre elvéreznek. Ez nyilván logikus büntetés annak, aki elhiszi, hogy mindenkinél is jobban érti a világ rendjét, és nyilván valamiféle tanulság, intő  példa nekünk, akik olvassuk a sztorijukat, hogyha magunktól nincs annyi eszünk, hogy kikerüljük a saját önhittségünk állította csapdákat, akkor legalább más kárán tanuljuk meg, hogy miért nem éri meg vélt zseninktől aléltan járni-kelni a világban. Mindeközben McEwan könyvét olvasni zseniális élmény, mert mindezek dacára egyáltalán nem nyomaszt. Hiszen nem azt állítja, hogy te vagy hülye, ő csak elmesél egy sztorit, hogy mással mi történt. Te meg egy ilyen fura, gyomortáji kaparászással együtt kacarászol, hogy igen, valóban vicces, aztán csendben, a négy fal között elgondolkodsz rajta, hogy vajon te is ilyen kis mulya vagy, vagy neked ennél azért több eszed van? 

Mindezt 170 oldalban. 

Tanulság: a jó sztorinak nem kell feltétlenül hosszúnak lennie. Sőt. Néha annál jobb, minél tömörebben el lehet mondani, mert egészen nagy igazságok el tudnak férni, egészen kicsi terjedelemben. Például 170 oldalban.