A Hárs Ernő utcában ritkán történtek jelentős események, rendőr is csak egyszer járt arrafelé, legalábbis Téglássy úr szerint, aki legjobb tudomásuk szerint az utca legöregebb lakója volt. Közérdeklődésre számot tartó eseménynek csupán a ki- és beköltözések számítottak, de azok is érvényüket vesztették 24 óra után, és a 42-es szám alatt található Hárs presszó pultján túl nem sokat beszéltek róla. A pulton inneni és túli élet rendjét őrző Irma szerint lehet, hogy a Hárs Ernőben senki sem egészen normális, de legalább nyugodt életük van, és ebben a mai világban ez is valami. Mivel a kocsmában mindig volt csapolt sör, hideg fröccs, és néhány közepesen jóminőségű rövidital, ezért a törzsvendégek általában nem vitatkoztak. Veresh Balázs volt az egyetlen, aki időnként, némi csipkelődéssel a hangjában meg merte kérdezni, hogy:

• Na, de drága Irma, hát nem lenne jobb mégis, ha történne valami? Legalább néha….

Irma erre rendszerint maga elé csapta, ami a kezében volt, és levegővétel nélkül mondani kezdte a magáét, hogy annyit mint a békés, nyugodt élet nem ér semmi, és neki Veresh itt ne kombinálgasson, hogy jó lenne, mert érti ő, hogy neki szakmája ez a folytonos okvetetlenkedés, meg tudós ember, meg mit tudja ő, de előbb fogja bemesélni neki, hogy azért végezte ebben az Isten verte utcában, mert rossz kapcsolat a volt az apjával (akit nem is ismert), mint azt, hogy megérné a felfordulás csak azért, hogy legyen miről beszélgetni. Ezen Veresh elnevette magát, kért még egy hosszúlépést, az este meg csak csordogált tovább a szokott medrében.

Veresh Balázs, Teleki Béni alsószomszédja a 32/a-ból, végzettségét tekintve pszichológus volt, de már jó ideje nem praktizált, mert az utcabeliektől nem lett volna szíve pénzt kérni, ha viszont mindenkit ingyen kezelt volna, nem maradt volna ideje a tudományos cikkekre, amikből úgy, ahogy eltartotta magát. Irma szerint, és mivel Irma véleménye gyakorlatilag közvéleménynek számított, ez az egész pszichológia hülyeség, arra volt jó az egész hogy az ember összebassza a port apjával – anyjával, aztán pont ugyanolyan nyomorult maradjon, mint a kezelés előtt, csak még egy valag pénzt is kipengetett érte. Az alkoholista, alkoholista, a depressziós, depressziós, és ezen az sem segít, ha Veresh másfél órát faggatja, hogy verte-e nagyanyja sodrófával a delikvenst vagy nem. Vitáik is nagyjából e témakörben voltak, és rendszerint úgy értek véget, hogy Irma közölte:

• Balázskám, hidd el, mert én mondom neked, mi itt úgy össztársadalmilag vagyunk elbaszottak, ne vigyorogjál, veled együtt, úgyhogy vak vezet világtalant, itt egy fél rum, egészségedre, csak a szádat fogd be, nagyon kérlek!

Balázs pedig hallgatott, részben azért, mert felesleges volt minden további kérdés, részben pedig azért, mert Irmának, már ami az eseménytelen élet áldását illeti igaza volt, csak akkor még nem sejtették mennyire.

Egy március közepi délutánon, Irma épp egyedül állt a pultban, olyan korán volt, hogy még Téglássy sem érkezett meg, mikor cipőkopogást hallott a lépcső felől, majd kisvártatva egy idegen nő jelent meg előtte. Tudta, hogy nem látta korábban, mert ezt a Hárs Ernő utcától merőben idegen jelenséget biztos nem felejtette volna el. A nő fehér inget, térdig érő szoknyát, és ballonkabátot viselt, fekete haját olyan bubi fazonra vágatta, amit Irma, ha nem akad el a szava, bilifrizurának minősít, de egyrészt elakadt, másrészt arra jutott, ha csak magában is, hogy ennek a nőnek jól áll.  Nem tudja, miért, de jól áll. Próbált szemkontatust teremteni vele, de a nő, mintha csak valami furcsa álomvilágban lenne, elbámult a válla fölött.

• Mi’teccik? – vakkantotta Irma, érezze azért, ez az úrispiné, hogy ki az úr a háznál és, hogy ez egy kocsma, akarja mondani presszó, ide nem a szájukat tátani járnak az emberek.
• Bocsánat – felelte a másik valami fura, korábban nem hallott reszelős hangon – egy pohár whisyt kérek jéggel, ha lehet.
• Délután négykor? – bukott ki az őszinte döbbenet Irma száján, mert itt rövidet este hat előtt, csak Téglássy kért, ő is csak akkor, mikor egyízben majdnem magára gyújtotta a lakást. Szenilis idióta, cigivel a szájában aludt.
• Miért kedvesem, itt csak előrendelést szoktak felvenni? Tudja mit? Négyóra ötkor kérem.

Irma csöndben anyázva kitöltötte az italt, a nő leült a pulthoz, és egy megveszekedett szót nem szólt, csak kortyolta az italát. Noha majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, mégis úgy döntött, hogy ő ehhez a felvágós némberhez aztán annyit sem szól, hogy kapja be a bal bokámat, nagysád!, pedig biztos volt benne, hogy az új jövevény híre másodpercek alatt elterjed, és az lesz csak az igazi szégyen, ha ő, pultos létére nem tud majd pontos információkkal szolgálni. A nyilvános lebőgéstől rettegve csak kipréselte magából, hogy a hölgy új lakó, vagy csak erre járt?

• Lehet, hogy ideköltözöm, még nem néztem körül, hogy van – e kiadó lakás.
• Keresett egyáltalán?
• Mást kerestem.

És ezzel abba is maradt a társalgás. A nő fizetett, akkora borravalót hagyott ott, hogy Irma egyből régi barátnőjeként tekintett rá, majd ahogy jött, úgy ment, csak valami fanyar parfümillat maradt a nyomában. Meg a gyomortáji idegesség, amit Irmában hagyott, mert minden személyes ellenszenvtől (mély utálattól) függetlenül, Irma úgy érezte, ebből még baj lesz, nem is kicsi.

A Hárs Ernő utcát egy pillanat alatt felrázta a titokzatos nő híre, annál is inkább, mert senki nem látta kétszer ugyanazon a helyen, senki ne találkozott vele egynél többször, és a különböző leírások egyedül a fekete bubifrizurában egyeztek, minden másban egymásnak ellentmondó nyilatkozatok születtek.

Téglássy úr a kisboltban találkozott vele, és harmincas, sportos nőként írta le, aki mosolyogva trafikált a kasszásnővel, levette neki a tartós tejet a felső polcról.  Timike kutyasétáltatás közben botlott bele, és húszas évei végén járó, bőrdzsekis lányt emlegetett, aki meglepően hamar hangott talált Tréfli kutyával, viszont arra nem adott egyértelmű választ, hogy ki ő, hol lakik, és meddig tervez itt maradni. Tulajdonképpen kibújt minden kérdés alól, de igazából az a furcsa, hogy Timi már hazaért a kutyával, mire leesett neki a tantusz, hogy tulajdonképpen csak ő válaszolgatott a nő kérdéseire. Teleki Béni szerint, aki kottákért indult tegnap délelőtt, mikor összefutottak, a rejtélyes nő tényleg olyan volt, mintha egy festményről lépett volna le, könnyű ruhát, tavaszi kabátot, és egy kis kalapot viselt, és még az arcán is olyan mosoly ült, mintha nem ebben a világban létezne. Az egymástól teljesen eltérő beszámolók miatt, Irma kezdte úgy érezni, hogy valaki a bolondját járatja velük. Minél tovább forgatta magában a gondolatot, annál erősebbé vált a meggyőződése, hogy Veresh, ez a barátságos, mindig derűs figura, ő szabadította rájuk ezt az egészet, amitől most áll a bál, ami miatt, nem lehet normálisan beszélgetni, de létezni se, mert mindenki ezt a nőt kajtatja, és versenyeznek egymással, ki látja meg újra, és hol, és milyen öltözékben. A dolgot csak még zavarosabbá tette, hogy Veresh például nem találkozott a nővel, viszont szemlátomást minél többet tudott meg róla, annál izgatottabb lett. Nem győzött kérdezgetni, minden apró részletre kíváncsi volt, olyannyira, hogy végül Irma már meg is szánta, mondván ez a szerencsétlen tényleg nagyon unatkozhat, ha egyetlen új tyúk a tyúkólban ennyire felzaklatja. Úgy meg pláne, hogy soha nem is látta.

A titokzatos nő, pontosan egy héttel ezelőtt, kevéssel éjfél után érkezett a Hárs Ernő utcába. Szállást nem kért, nem tudni hol lakott, nem tudni, honnan jött, az érkezését nem is látta senki. Senki nem tudott róla semmit, két fix információ kapcsolódott az alakjához: a bubifrizura, és kedves természet.

Aznap éjjel, Balázs sehogy sem tudott elaludni, valami furcsa feszültség gyötörte, amitől sehogy sem tudott megszabadulni, akárhogy próbálkozott is. Az egész lakást feltúrta befizetetlen számlák, elmulasztott találkozók nyomai után kutatva, de csak a káosz nőtt, meg a lelkében kavargó idegesség, és akárhogy ásott lefelé, nem talált rá magyarázatot. Az egésszel nem is törődött volna sokat, de ettől az éjszakától kezdve, akármilyen békésen is aludt, minden áldott nap, pontosan hajnali 3.15-kor, sohasem később, heves szívdobogásra ébredt, és perceken át bámulta meredten a plafont, mire újból álom jött a szemére. A rejtélyes nő érkezése csak fokozta a zaklatottságát, mert egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy volt valami abban, amit Irma mondott a nyugodt, eseménytelen életről. Mióta hírét vette, hogy egy fekete bubifrizurát viselő nő/lány, kísért a Hárs Ernő utcában, még zaklatottabb volt, és a negyednégyes ébredést már nem csak heves szívdobogás, de kusza, nyomasztó álmok is megelezőték, valahonnan nagyon mélyről, abból az életből, amit Balázs még azelőtt élt, hogy betette volna a lábát a Hárs Ernő utcába.

Persze, minden csoda három napig tart, a bubifrizurás nő felbukkanásai elmaradtak, az emberek pedig visszatértek a megszokott életükhöz, és többet nem hozták szóba az ügyet. Irma is elintézte annyival, hogy egy kis botrány, egy kis pezsgés, még nekik is jár, na de ennyi épp elég is volt belőle, végre lehet normális dolgokról beszélgetni a törzsvendégekkel, nem csak erről a furcsa nőről. Aki talán nem is létezett, ahogy így jobban belegondol. Egyedül Veresh Balázs lett napról, napra szótlanabb. Ha kérdezték mi bántja, csak szórakozottan mosolygott, azt mondta semmi, de a szeme egyre karikásabb lett, az a mély derű, ami addig mindenhová elkísérte megkopni látszott. Egy este, ahogy Bénivel a gangon dohányoztak, a érzelmekre amúgy is igen fogékony zenész, nem tudta tovább magában tartani, az egyébként mindenkit kínzó gondolatot, hát kibökte:

• Te azóta vagy megzakkanva baszod, mióta ez a nő megjelent az utcában.

Balázs nem felelt, csak hosszan kifújta a füstöt, majd nagysokára, igen kurtán annyit mondott: azóta. És ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Béni még akart kérdezni valamit, de úgy érezte, nem lenne helyénvaló, ráadásul eszébe jutott az az este, amikor ő elköltözött a Déri Miksa utcából, és ettől valahogy okafogyottá vált minden további faggatózás. Egy darabig még ücsörögtek, beszélgettek teljesen lényegtelen dolgokról, aztán elköszöntek, Balázs ugyanis azt mondta, hogy még dolgoznia kell, éjjel jobban tud koncentrálni. Az igazság azonban az volt, hogy most az egyszer ébren akarta megvárni, hogy az óra 3.15-öt mutasson, mert meg kellett tudnia, hogy mi más a világban, ezen a hajnali órán, mint máskor, és mi az a valami, ami ilyenkor őt mindig felveri  az álmából. Kávét főzött, olvasott, legépelt egy cikket, meglepően gyorsan telt az idő, hajnali háromtól, már csak az erkélyen ücsörgött, és egyik cigit szívta a másik után, mert hiába volt ébren, ahogy közeledett az idő, az szíve egyre hevesebben dobogott, és valami furcsa, mélyről jövő nyugtalanság lett úrrá rajta. Kevéssel negyed négy előtt egy alkot vett észre az utca végén, vékony, kissé imbolygó sziluettet, amit egyre erősödő cipőkopogás kísért. Balázs óvatosan felemelkedett a székéről,  és  hunyorogva próbált rájönni, hogy ki járkálhat ilyenkor a Hárs Ernő utcában? Ahogy közeledett, és a kontúrjai egyre élesebbé váltak, úgy volt egyre biztosabb benne, hogy a titokzatos nő az, és mintha bármit is leleplezhetne, egész közel hajolt az erkély korlátjához, hátha most észreveszi, és megfejti a nagy titkot, ami napokon át izgatta a barátai fantáziáját, és ami, most már ebben is biztos volt, őt sem hagyta nyugodni. Még mielőtt az erkélye alá ért volna a nő egy pillanatra megállt, felnézett, és ahogy találkozott a tekintetük Balázs egy pillanatra úgy érezte, hogy feje tetejére áll vele a világ. Nem tartott tovább az egész egy másodpercnél, mert a nő tovább sétált anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Ettől kezdve, tényleg nem látták, soha többé. Ahogy dr. Veresh Balázs pszichológust sem, aki reggelre kiköltözött a Hárs Ernő utcából.  

Nem tudta, mi a teendő. Ez az állapot meglepte, általában mindig tudta, mi a megfelelő viselkedés adott helyzetben, sőt azt is, mit kell éreznie. Megrendült, ha valami váratlan tragédia érte, dühös volt, ha felbosszantották, őszintén örült, ha valami jó dolog történt, ahogy fel tudott öltözni, úgy azt is tudta, mikor mihez nyúljon a lelkében. Most viszont teljesen összezavarodott. Nem érzett semmit. Nem tudta, mit kéne éreznie, hogy kéne viselkednie. Látszik vajon rajta, vagy csak ő tudja? Látszott rajta reggel is? Reggel még ő sem tudta. Az is eszébe jutott, hogy vajon megváltozott-e a világ ahhoz képest, amilyen mondjuk reggel volt, amikor még nem tudta. Valószínűleg nem. Vagyis igen, mert reggel még nem esett. Most meg szakad. Szép ez a város esőben szebb, mint máskor. Olyan, mintha valaki neonfestékkel csíkokat festett volna a járdára. Kikerült pár pocsolyát, szórakozottan beleejtett némi aprót a sarkon ülő hajléktalan poharába, és az étterem előtti utolsó kirakatban még ellenőrizte a frizuráját, és a rúzsát. Minden rendben volt. Ő is. Ott várta a Két szerecsenben, az asztaluknál. Csak magában mondta így, tudta, hogy a férfi nem szereti az ilyen teátrális dolgokat, amikor egyszer az éttermet emlegette a „mi helyünkként”, akkor is elhúzta a száját. Miért megvettük? Akkor már nem szólt semmit. Régen megmagyarázta volna, hogy nem, nem arra gondolt, egész egyszerűen csak tényleg mindig ott vacsoráztak, ha nem volt kedvük főzni, és ő úgy könyvelte el, hogy ez az ő helyük. Ott volt az első randijuk, az évfordulós vacsoráik, hát mi kell még, hogy valami valakinek a törzshelyévé váljon? Aztán leszokott a magyarázásról, megszokta, belátta, ráhagyta. Ezt is. Az étlapba merült, nem vette észre, hogy megjött, várt egy pillanatot mielőtt leült, és hirtelen érezte, hogy a sírás összerántja a gyomrát. Voltak ilyen pillanatai, egész váratlanul törtek rá, és általában ahogy jöttek, úgy mentek is, de néha olyan erővel rohanták le az érzések, hogy tudta, ha nem vigyáz, elsírja magát. Általában persze csak elfutotta a szemét néhány könnycsepp, és ezzel el is múlt, de utána még percekig az érzelemfröccs hatása alatt állt. Most kicsit nehezebb volt. Mert most róla volt szó. Meg arról, ahogy leverte a lábáról az érzés, hogy szereti. Nem igazán tudta az okát, azt sem tudta, mikor kezdődött, mert nem volt egyértelmű, neki legalábbis, de egyszer csak azzal az érzéssel ébredt, hogy ő az. Tényleg ő. És attól kezdve szemernyi kétsége sem volt felőle. Ma egy kicsi. De még nem akart ezen gondolkodni, az járt a fejében, hogy ameddig nem mondta el neki, addig nincs. Ameddig kettejüknek nem kell ezen gondolkodni, addig nem hivatalos. Talán nem is létezik. Eldöntötte. Nem létezik.

Ott ültek, a férfi jóképű volt, a nő elegáns, pezsgőt rendeltek, halat, és bárányt, meg desszertet, és az egész olyan volt, mint egy európaisra hangolt amerikai film, amiben úgy szuperstílusos, és elegáns minden, hogy mégsem mesterkélt, már csak egy Chet Baker album hiányzott a háttérből. Meg egy montázs, amiben peregnek az órák, és ők csak nevetnek, és beszélgetnek, és szórakozottan hozzáérnek egymás kezében, miközben az étterem kiürül, a vendégek hazamennek, a pincérek leszedik az asztalokat, őket meg úgy kell kitenni. Még ezen a filmen sem tűnne első randevúnak, mert látszana, hogy ők már tudnak mindent, mégis sütne róla, hogy kitüntetett a pillanat, hogy itt most valami ritka történik, hogy most ők tényleg, és úgy vannak együtt, kérdés, feszültség, bármilyen nyílt vagy mélyben kúszó konfliktus nélkül, ahogy csak nagyon ritkán lehet. Ezzel a magátólértetődéssel, ezzel a kétségek nélküliséggel. Ezekben a csalóka pillanatokan lehet elhinni, hogy nincs baj a világon semmi.

Nem indultak rögtön haza, sétáltak egyet, nem is figyelték merre, csak mentek előre azokon az utcákon, ahol már sétáltak, veszekedtek, csókolóztak, amik észrevétlenül felszívták az emlékeiket, hogy úgy mint a beton a meleget a júliusi estéken, később, néhány arra alkalmas, vagy épp teljesen alkalmatlan pillanatban kiengedjék magukból. Minden olyan volt, mint reggel. Eszébe sem jutott, hogy lehet másképp is, pontosabban, hogy már másképp van. Már 5 órája, 22 perce, és 17 másodpere másképp van. Ő viszont még kapott tovább húsz kegyelmi percet, amikor minden ugyanúgy volt, mint régen. Akkor sem kezdett gyanakodni, hogy valami nincs rendben, mikor a beszélgetéseik már – már szürreálisba fordultak. Hozzájuk képest. A férfi tervezni kezdett, amit sosem csinált. Programot, utazást, találkozásokat, dolgokat nekik, amiket majd ők együtt. Nem gyanakodott semmire, csak valami ájult, naiv boldogsággal hallgatta, és helyeselt, és látta maga előtt az egészet, és nem is gondolt rá, hogy lehetne másképp.

A kegyelmi időszak a parkolóban ért véget, készületlenül érte, de legalább egy másodperc alatt kijózanította. A férfi még az autó mellett állt, ő félig beszállt, de még kapaszkodott az ajtóba. Azt mondta, hogy jövő ilyenkor pedig Szicíliában lesznek majd, és a piacon vett halat fogják sütögetni.

Felnevetett. Állt ott, az ajtóba kapaszkodva, és csak nevetett. Rekedt, meglepett, mégis őszinte nevetés volt, betöltötte az egész utcát, flippergolyóként cikázott a házfalak között.

• De hát én meg fogok halni. Nem érted? Meg. Fogok. Halni.

Értette. Sőt. Aktuálisan ez volt az egyetlen dolog, amiben egyetértettek.

Az egész ott kezdődik, hogy már a lift sem egyértelmű. Beszállsz az egyik ajtón, aztán van három másik, és fogalmad sincs, melyik fog kinyílni kizárt, hogy arccal arra állj, amelyiken ki kell lépned és akkor még mindig egyáltalán nem biztos, hogy ki is lépsz, mert van, amikor az ajtó beragad. Például most is. Akkor vissza a földszintre, itt legalább nincs pardon, a rácsosajtón kell kimenni, zöldre van a zöldre van a rácsoskapu festve, na hát ez meg feketére, akkor irány a túloldal, szóval megint, rácsosajtó, lift, terasz, menjünk felelé. Ez az első abszolút siker, a csúcstámadás, felérni klausztrofóbia, és egyéb szorongások nélkül, mert a java csak most jön, pedig itt aztán van tér, meg szabad ég, aki itt úgy érzi, hogy rádőlnek a falak, az tényleg magára vessen, pedig biztos van.

A teraszon Vilma, a kabinos nő, árnyékban olvasgat valami pletykalapot, és egy ischlert ropogtat mellé, szülinapja van, mondja büszkén, ragyog is, ahogy csak a szülinapos nők tudnak, mert a szülinapos nő kivirágzik attól, hogy most őt ünneplik, Vilmát pedig szemlátomást ünnepelték, a harapásától képzett hullámok nyomán ott hullámzik a piros gyümölcslekvár, két csokimázas tallértól közrefogva. Vilma rámosolyog, sosem találkoztak korábban, de neki tulajdonképpen egykutya mind, aki idejön. Kijönnek, napoznak, hazamennek. Tudja, ahogy ránéz, hogy csupa zavar, csupa szorongás, annyi terítéken lévő testet látott már, az árnyékából olvas, nem kell mondani semmit. Az ilyenekre nem kell figyelni, ha körül ugrálja, csak még idegesebb lesz, így is rá merné tenni ezt a fél ischlert, hogy nem vetkőzik le. Itt fog feküdni egész délután fürdőruhában, aztán olyan szégyenkezve megy haza, mintha kuplerájban lett volna. Vilma egy percre megtorpan érzi, hogy sántít a hasonlat, de aztán megvonja a vállát, jó lesz az kuplerájjal, nőnek odamenni még nagyobb szégyen. Ámbár…szégyen, gyerekkorában a szomszédasszony ura is odajárt, legalábbis az ő anyja szerint, ami így 57 év minden bölcsességével visszagondolva, nem is volt meglepő, mert Kamási néni már akkor rikácsolt, amikor felekelt, és aztán lefekvésig abba sem hagyta, annak színesüveggel vakarhatták volna a valagát, az se lett volna jó. Szóval, van az amikor a kupleráj sem szégyen, ez a kis veréb mondjuk, ez a szót is csak pirulva mondja ki az biztos. Vilma körül néz, nőt kék bikinialsóban nem ismeri, még nem járt itt, a terasz szélén az özvegy műkereskedő nő, Mari meg megint kihúzta a napágyat középre, a kis veréb orra is esett a papucsában, szerencsére ez a vén paradicsommadár nem szólt semmit, csak elhúzta a száját, ha ráripakodik a kislányra, még haza is rohan, és a környékre sem jön többet.

A kis veréb lepakol a fal mellé addig lomol, hogy mire végez, már tényleg csak a többiek törölközőjét tudná elsimítgatni, és ekkor…Vilma legnagyobb meglepetésére, lehúzza a fürdőruha pántját a vállán, gyors mozdulatokkal kibújik belőle, és úgy fekszik vigyázzban, mint aki teljesítménybe’ napozik. Most már csak az a kérdés, megfordul-e vagy így marad. Vilma mosolyog, nem mindenki születik barátságba a testével, valakinek az első lépést úgy kell megtenni, hát a kislány most legalább már annyit mondott magának, hogy szervusz kérlek, én lakom benned. Majd megszokja. Majd rájön.

Tele van majddal ez a rohadt élet, tűnődik Vilma. Tűzi az alattomos nyári nap a hátát, olyan mitnha nem lenne nagyon meleg, de közben nagyon meleg van, érzi, már biztosan érzi, hogy megégett a nyaka, most már nem kezd vele semmit, minek? Szóval a majd, ezt az újságot is majd elolvassa, mert mindig jön valaki, amikor meg nem, akkor Mari jön azzal a hülye folyóirattal, amit olvas, hogy a gyümölcsöket méreggel locsolják, az oltástól meg megzápul a gyerek agya, a nők meg felsőbb utasításra nem szülnek, és Mari még dolgozik bíróként, hát ott verte meg a jó Isten azt is, aki elé került. Mit mond ítélethirdetésnél? Dobjon át sót a válla fölött, aztán legközelebb nem lesz baj? Aztán, ha befejezte a lapszemlét, akkor elmondja századszor is, hogy annak idején is, meg most is, mindenki belé szerelmes, hogy a Bambi presszóban ül egy vén dzsigoló, az mindig megjegyzi, hogy milyen csinos, amúgy Mari Kőbányán lakik, szökőévente kétszer jár a Bambi felé, de Vilma nem szereti tényekkel feltartani a barátnőjét, hagyja had mondja. Hát barátnőjét na, hát Mari vagy húsz éve itt napozik, végigcsinált ő vele mindent válástól a klimaxig, ez már barátság akárhonnan nézzük is.

Befut Ica mama, itt lakik a hegyoldalban, tulajdonképpen megdöbbentő itt látni, mert Icus az az igazi, fehérhajú gömbölyű nagymama, aki buktával várja az unokáit kötényben, és aki levendulaszagú hálóingben olvas mesét, aztán jön, kidobja magát a napra csórén és vagy rejtvényt fejt, vagy valamit olvas, ami bizonyára vicces, mert általában hangosan nevet rajta. Vagy sír. Egyszer olyan is volt, hogy sírt. Mondjuk akkor költöztek a fiáék, hova is? Mindegy, marha messze, úgyhogy ezért sírt, szóval nem süt, meg nem mesél, csak sütne meg mesélne, biztos bántja, de hát csak jönnek látogatóba, nem igaz? Meg nem is kell, ezt úgy a szívére venni, hát legalább nincs annyi dolog velük, nem igaz? Hát, de mindegy is, lényeg a lényeg, hogy Ica kedves asszony, keveset beszél, és akkor sem ilyen ostobaságokat, mint Mari, hogy őrá már az osztályfőnöke is féltékeny volt, ezért nem engedte az érettségi bankettre abban a citromsárga estélyiben, amit a nagynénje küldött neki Amerikából. Marinak a büdös életben nem volt amerikai rokona, legmeszebb rokona Kassán élt, az meg maximum lapot küldött, mert másra nem igen volt pénze. Ezt Vilma Mari húgától tudta, aki egyszer elkísérte ide a testvérét, de minden bizonnyal Mari fülébe juthatott, hogy a testvére fecsegett, mert többször nem hozta. Lehet meg is ölte, kapja fel Vilma a fejét, és elhatározza, hogyha legközelebb Mari idejön, rákérdez. Nem arra, hogy el tette-e lábalól a testévért, hanem hogy mi van az asszonnyal. Ő pl. nem beszél a saját testérével, két éve összevesztek, azóta semmit nem tud róla, jobb is így, mindig Imi volt a bezzeggyerek a családban, majd 50 év bezzegelés elég volt, vénségére már nem akarja ezt hallgatni.

Mari feláll, lezuhanyzik, hogy csillog a klipsz a fülében, milyen marha nehéz lehet csoda, hogy nem szakítja ki a fülcimpáját. Mari mindenhová felékszerezve jár, a feltupírozott hajával olyan, mint egy törpepapagáj, mostanra mondjuk egy meglehetősen jó húsban lévő törpepapagáj. Leül Vilma mellé, kenegeti magán a vizet, Vilma térdére csap, felköszönti újra, Chacharel illatú öleléssel borítja be a kabinosnőt, és egy percig sem aggódik amiatt, hogy ő tök meztelen, Vilma meg, akárhonnan nézzük is csak idegen neki. Mari viszont úgy van vele, hogy egy, húsz év után senki sem idegen, kettő tőle az ölelés az kegy, lesz szíves a Vilmácska szívesen fogadni. Ahogy a tájékoztatást a világ dolgairól, különben Vilma csak annyit tudna a magazinjaiból, hogy kit vettek feleségül, kit rúgott ki az ura, meg kit temettek el hat másik híresség mellé, szóval még jó, hogy ő itt van, és beszél neki az igazságról, mert az emberek azt nem szeretik észrevenni, hát pedig mondjuk kiszúrja a szemüket. Ő a lányának is megmondta, hogy elhagyta magát az esküvő után, és tulajdonképpen nem csoda, hogy az ura félrement, nem beszéltek már legalább két éve, úgy hallotta, pultozik a gyerek valahol a belvárosban, valamilyen Ernő utca, mit tudja ő nem is érdekli. Az ő lánya pultos lett, szégyen. Tiszta szerencse, hogy unokája nincs, hát azt már biztos elperelte volna tőle, nem alkalmas gyereknevelésre az Irma, hát magáról sem tud gondoskodni. Pultos…egy kocsmában. A hideg is kirázta, bele sem akart gondolni. Megint beállt a zuhany alá, hagyta a hideg vizet végig csorogni a fején, lemosta a gondolatait is vele, mert akárhogy volt, amikor a gyerekre gondolt mindig megülte az idegesség a gyomrát, mert mikor egyszer Vilma rákérdezett, hogy lehet, hogy már nem is él? Akkor ő elgondolkodott rajta, hogy lehet, és nem is tudná. Kilépett a napra, végignézett magán, elégedett volt a látvánnyal, mert lehet, hogy már nem húszéves, de majdnem úgy néz ki. Hát igen, hát a mellei már nem úgy állnak, na és aztán. Neki még így is udvarolnak, Kőbányán a buszmegállónál van egy resti, ott a kocsmáros mindig kikiabál, hogy a kezeit csókolja, és ma is milyen csinos. Tulajdonképpen rém idegesítő, mégiscsak bírónő lenne ő, ez meg csak így bizalmaskodik, de a héten megkérdezte, hogy eléggé nyár van-e már ahhoz, hogy Marika kedves felvegye a kanárisárga nyáriruhát, hát ma felvette. Elgondolta, hogy milyen jól mutat majd a lesült bőrén…a hideg is végigfutott rajta. Mari mindig könnyen elérzékenyült, ha a saját vonzerejére gondolt, elvégre fontos, hogy szeresse magát, a saját anyjától mindig ezt tanulta.

Vilma felállt, bement a kabinok közé, egy percig káprázott a szeme a félhomályban. Bekapcsolta a rádiót, szerette meghallgatni a híreket, tudni mi történik a világban. Miközben nagyot harapott a szendvicséből, arra gondolt, Mari talán nem tépi szét a kis verebet, ameddig ő bent van.

Kép forrása: Fortepan 

Tíz éve élek Pesten, tíz éve kategorikusan kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó biciklire ülni ebben a városban. Hogy is ne! Az első kanyarnál azonnal elütnek, aztán ott lehelem ki a lelkem szégyen szemre az út közepén, tragikus hirtelenséggel fejezve be földi pályafutásomat. Na, azt már nem.  

Azt tudni kell rólam, hogy nagyon kategorikusan tudok kijelenteni magamról dolgokat, jellemzően olyan dolgokat, amiket nem vagyok hajlandó enni/csinálni/inni/megnézni, ahova nem vagyok hajlandó elmenni. Ez is azt mutatja, hogy az önismeret egy igen félreértett fogalom, mert sokszor összekeverjük azokkal a sületlenségekkel, amiket feleslegesen bebeszélünk magunknak. Vagy legalábbis velem ezt történt. Pedig mutatkoztak a hajszálrepedések a teóriámon, de nagyjából tavaly kaptam csak észben, hogy nagy kapálózás ide vagy oda bringáscsaj lettem.

Először is, kicsit visszacsatolva a korábbaikhoz, ez a nagy tiltakozás semmi jóra nem vezet ám, csak elvág egy csomó klassz dologtól, persze én is csak utólag vagyok ilyen marha okos, nekem is sok és meglehetősen drága tanulópénzt kellett megfizetnem, mire ilyen végtelen bölcs lettem, ti spóroljatok, hallgassatok rám. Általában is, meg bicikli ügyben is.

Általában minél jobban tiltakozom valami ellen, annál nagyobb lelkesedéssel csapok bele a közmondásos lecsóba, ha mégis megkedvelem, így volt ez a Trónok harcával is, meg lehet kérdezni a barátaimat, hogy lehet-e velem másról beszélgetni (és itt köszönöm mindannyiótoknak, hogy elviseltek), hát valószínűleg jófejségből azt mondanák, hogy lehet persze, de szerintem nem nagyon. Mindenesetre nyugi, már csak egy évad van hátra. Így volt ez a bringázással is, mikor tavaly Cs beállított a lila csodával még elég szkeptikus voltam, de aztán néhány alkalom után kezdtem ráérezni az ízére, és igen, kb. három olyan nap kellett, amikor bringával mentem dolgozni, hogy úgy érezzem, ma holnap a Vueltán is elindulhatnék, ha akarnék. De nem akarok. Miért mindig a Vueltát emlegetem? Hát, mert a Vuelta idején kezdtem rádiózni, ahol is Sinyával csináltunk útinfót, minden reggel kétszer, és mivel a városról nagyjából ugyanazt lehetett elmondani (Moszkva tér elesett, Szabihíd beállt) így vagy arról beszélgettünk, hogy Károly mit fogott hétvégén ( a bot végét HAHAHAHA), vagy arról, hogy mi volt adott napon a spanyol versenyen. Így lett a Vuelta az első olyan bringaverseny, amit nézni kezdtem, és így indult a barátságunk Sinyával, meg azóta lett ez az első számú asszociációm, ha valaki azt mondja, bicikli. Nem kérdeztétek, nem baj, én elmondtam. Tehát az történt, hogy pillanatok alatt integrálódtam a bringás életbe, tényleg alig egy hete voltam újra nyeregben, mikor már perfekt tudtam méltatlankodni a bringasávon kóválygó japántúristák, a kátyús utak, vagy épp a veszélyesen élő taxisok miatt (utóbbi egyébként most is vesszőparipám, mert tényleg a francnak kell rámhúzni a kormányt, ha két méterrel később úgyis simán el tudsz húzni mellettem, hogy nem hozod rám a frászt). Az igazi „érzés” viszont később jött meg, nálam van egy kis átfutási ideje ennek a dolgoknak, Artúr kutya is velem élt már egy ideje, mikor egyszer csak elfogott az érzés, hogy milyen nagyon szeretem őt, és mennyire nem tudnám már elképzelni az életemet a kis sparheltlábú nélkül, de a kapcsolataimba is később szoktam megérkezni, általában már tart egy ideje, mire észbe kapok, hogy én ezt az embert itt szeretem. Hát így voltunk a Purple Rain (hogy máshogy neveztem volna el egy LILA biciklit könyörgöm…) meg én is, már rég karikáztam a városban, mikor rájöttem, hogy igen komoly érzelmek fűznek a biciklimhez, hogy szeretettel nézek rá, hogy olyan állandó, hozzám tartozó valamivé lett, mint a piros converse, a kéknarancssárga napszemüveg, a fekete ruhám, vagy épp Artúr személyesen. A bringám kicsit én is vagyok, és már rég nem challenge, hogy jó, akkor most nem kényelmeskedem a buszon/metrón/villamoson, hanem eltekerek melóba, hanem evidencia. Igen, hát szoktam útközben magamban beszélni, rosszabb napokon énekelni is, de annyi baj legyen, ezzel együtt, mióta tekerek munkába meg vissza jobb a kedvem, kedvesebb vagyok, és általában minden stressztől mentesen tudok hazaérni, ez még egyébként akkor is így van, ha végigpuffogtam az utat, mert valamelyik Karinthy-díjas sofőr utánam szólt, hogy tolnálak, mint a lopott biciklit anyukám höhöhöhö. Anyád. Mindegy. Szóval tekerve tanulom a várost, tanulom a kreszt, hogy odafigyeljek magamra, és a környezetemre is, hogy ne ábrándozzak el, mert azonnal elüt valami, hogy a rakpart csodás, és hogy belehet érni úgyis az irodába, hogy nem szembesültem az emberi hülyeség magaslatának egy-egy ordító példájával. Meg a környezetet is védem, ezt így fenntarthatóságilag még hozzátenném.  

Arról nem beszélve, hogy a bringáscsaj, a vagányságnak egy olyan szintje, ahova egész életemben próbáltam felérni, hát gondolta a franc, hogy annyi dolgom lenne, hogy újítok egy biciklit, és kész. Bár, annak idején, mikor a Népszabi bringás különkiadását csináltuk, már kezdtem sejteni, csak nem vettem egészen komolyan. Ettől függetlenül, minden reggel, mikor felvontatom magam a Montevideó utcán, jár a pacsi tőlem – nekem, mert lehet, hogy némely reggeleken ez egy ilyen élet-halál harc, a Szépvölgyi után, de hát akkor is megcsinálom.

Nem sorolom fel az összes praktikus előnyt, mert minek, megírták már százan, tényleg csak arra akarok kitérni, ami nekem fontos ebből. Arra a kívül-belül érvényes szabadságra, amit ez a járgány adott nekem. Mert a kötöttségektől való megszabadulás az egy dolog, de az összes többi…nem is tudom igazán jól szavakba önteni, csak az érzés lett más. Bringával menni melóba, piacra, bulizni, aztán haza…az éjszakai város, a virágillat Liget mellett, kikötni a bicót a Hajós elé, ránézni a lépcsőnél mikor hazaérek, ezek apróságok, mégis olyan apróságok, amiktől jobban érzem magam, amik egy kicsit kerekebbé-színesebbé kellemesebbé teszik az életemet, és nem egészen értem, hogy miért tartottam eddig távol magam tőlük, de hát jobb később mint soha, végülis azt hiszem, még így sem maradtam le semmiről.

A nyár az egy olyan dolog, mint minden más, amivel kapcsolatban elő van írva, hogy kell viselkedni: a magamfajtát arra ingerli, hogy azért is másképp érezzen vele kapcsolatban. A nyarat például előírásosan szeretni kell, és bár azt tényleg nem mondanám, hogy nem szeretem/szerettem, de azt, hogy csak fenntartásokkal, már annál inkább.

Szerettem, hogy kicsit kizökkentek a dolgok a szokott kerékvágásból, de jóformán még el sem kezdődött, már attól szorongtam, hogy egyszer vége lesz. Nekem a nyár jobban magán hordozta az elmúlást, mint bármelyik másik évszak. Ennek egyébként alighanem az az oka, hogy a nyár végével riogatni szoktak. Élvezd ki, használd ki, most menjél, most játszál, most egyed, most igyad, MERT MINDJÁRT VÉGE A NYÁRNAK! A nyárban tehát tulajdonképp ez az egy idősík van, a mindjárt vége. Azzal senki nem ijesztgetett, hogy most használd ki, mert semmi perc alatt vége a januárnak. Mondjuk el is szokott húzódni az biztos.

Egy szó, mint száz, mindig egy ilyen óvatos öröm volt bennem, ami a nyarat illeti.

Meg valami egészen titokzatos okból kifolyólag mindig nyárra tört össze a szívem, ami egyrészt tekinthető a jó Isten mentőakciójának, mondván inkább júniusban, mikor jönnek a koncertek, a szabadtéri bulik, a könnyű flörtök, a vízparti henyélések, mint tél közepén, mikor már délben kezd sötétedni, és sokszor már ébredés után azon morfondírozol, hogy minek keltél fel egyáltalán?! Másfelől viszont kicsit olyan, mint azzal kezdeni egy házibulit, hogy közlöd a vendéglátókkal, hogy idefelé jövet elütötted a cicájukat, ezer bocs. Maradjunk annyiban, nehéz visszacsinálni a hangulatot.

Ezzel együtt is! Noha már tényleg nagyon óvatosan nyúlok a nyárhoz, mert sosem lehet tudni, megtanultam szeretni a maga múlandóságában. Mert lehet, hogy nem tart örökké, mondjuk így fél lábbal a klímakatasztrófában, ki tudja, oké ezzel nem viccelek, szóval lehet, hogy csak három hónap, de annyi konzervált, szuperintenzív jó van benne, mintha 0-24-ben egy végtelenített Wes Anderson filmet néznék. A színek, az illatok, az ízek, a ruhák, a fények, az esték, a reggelek…egyszerűen minden.

Ilyenkor jó korán kelni, mert még nem éget a nap, még nem sűrű a levegő, hanem olyan éppen kellemes, és érzed az illatokat, ahogy sétálsz be a Szigeten, és tudod, hogy a többi hátizsákos pont úgy a Hajósba tart, mint te. Illetve kit akarok átverni, pont úgy odatartanak, mint én.

Ilyenkor akkor is jó későn feküdni, és észrevenni a türkiz derengést az égalján, ha amúgy korán kell kelnem. Télen nem lehet átbulizni az éjszakát, vagy legalábbis nem így, mert rettentő sokára jön a hajnal, hát azt ember nem várja ki, de nyáron, rém egyszerű hétkor elindulni, és arra érni haza, hogy a madarak mondják a magukét a nap meg kezd felkelni. Ezek az egymásba érő napok máskor nincsenek, talán tényleg csak június és augusztus között lehet beléjük botlani.

A bevásárlás, meg a főzés pedig egyfajta misztikus küldetéssé válik, mert nem úgy van ám, hogy mindent egyszerre, hanem tervezni kell. Mert illanó, rövid hetek vannak, amikor a legcsodásabb dolgokat lehet kapni, és aki nem ér oda időben az lemarad. Lemarad spárgáról, eperről, zsenge zöldborsóról. Egy dologról nem lehet lemaradni, pontosabban szólva lemaradni lehet, de tényleg minek eszik bármit is az, aki ezt kihagyja…és ez a lecsó.

Nyáron nem megragadni minden kínálkozó alkalmat arra, hogy lecsót főzzél/egyél vétek. Hidegen, melegen, bográcsból, tűzhelyen, tojással, nélküle, kolbásszal, nélküle, rántottával, frisskenyérrel, tunkolva, kanalazva, fröccsel (mármint azt beléd, nem az ételbe) a lényeg, hogy lecsó legyen.

A lecsó lehet gazdag, csóró, ünnepi, vigasztaló, vallomásszerű, engesztelő, ezer féle attól függően, hogy milyen hangulatban látok neki, hogy meg akarom-e adni a módját úgy igazán, vagy azért főzöm, mert már azzal is beérem, ha az illata belengi a lakást, és egy kicsit megmelegíti a lelkem. Ha nem akarom elviccelni, akkor szalonna kiengedett zsírjára dobom a hagymát, a sok hagymát, én kockázom, de kinek mi esik jobban, tulajdonképpen az sem baj, ha érezhető formában ott marad a hagyma, és nem oszlik el a többi zöldség között. Aztán jöhet a darált piros paprika, mert ne legyen már sápadt szerencsétlen, és a kolbász, mert szerintem a kolbászzsír az szerintem egyfajta csodálatos balzsam, ha belekerülhet egy ételbe, kerüljön. A többi már közismert, elébb paprika, aztán paradicsom, előbbi kockázva, kis kockázva, mert azt szeretem, ha szépen felfér a villámra, és nem kell tornáznom vele. És akkor egyszer csak megtelik a lakás ezzel az esszenciális zöldségillattal, nem nehéz, nagyon kicsi a lakásom egy lecsófőzésnek két napig érzem az illatát legalább, én meg megkötöm az összes létező békét a világgal, mert lecsóillatban sok mindent lehet, csak haragudni nem.

Lecsót enni szerintem fehér tányérból kell, mert úgy jó, ha harsog a pirossága, ne legyünk szégyenlősek, és mindenképp tunkolni kell a végén, különben semmit nem ért az egész. Még az is szerezzen be valami kenyérnek látszó tárgyat, aki a fehérkenyér az ördög játékszere iskola híve, mert a levét/szaftját nem kimártogatni, az olyan, mintha nem ennéd meg a kiflicsücskét, vagy nem tudom, a puncskocka/franciakrémes tetejét meghagynád. Aztán nekiülsz, és megeszed a nyarat, mert semmi nem őrzi olyan koncentráltan ennek a néhány hétnek az igazságát, mint egy tányér lecsó.

Aki pedig csalni akar kicsit az idővel, az tegyen el télire. Az én nagymamám szokott, és nincs annyi xanax a világon, ami hatékonyabban gyógyítja a téli bánatot, mint mikor varázsütésre nyár illat lesz a lakásban.

Ui.: Isten áldja Cserna-Szabó Andrást, amiért az új könyvével arra inspirált, hogy két oldalas szerelmeslevelet írjak a lecsóhoz. De tényleg.

*Az idézet ebből a dalból származik! 

Azelőtt, meg azóta. Ezt a két szót ízlelgette, és azon tűnődött, hogy azóta az élete fura ellentétpárok köré szerveződik, és próbált rájönni, hogy ez vajon azelőtt is így volt, csak nem vette észre, vagy igazából azóta lett így, mert minden korábbi dinamizmust eltörölve ezek váltak szervezőerőkké az életében.

Azóta a nap végét a tejüvegen át figyelt, imbolygó alak távozása, a liftajtó csapódása jelentette, az elejét meg liftajtó nyikorgása, és ugyanazon alak némileg görnyedtebb kiadásának közeledése. Egy dolog volt állandó, az ő pozíciója. A konyhapulthoz tolt kanapé háttámlája fölött, kissé kényelmetlen, félig kifordult pózban, válla fölött hátra tekintve, mintha csak mellesleg odapillantott volna. Igazság szerint már rég nem voltak, egészen pontosan azóta nem voltak mellesleg odapillantásai, sőt semmilyen mellesleg elkövetett gesztusa, minden hosszú tervezést igényelt, de erre a kettőre legalább fel tudott készülni. Nem volt nehéz, a hétvégéket leszámítva mindkettő ugyanakkor következett be. Mindig.  Fura, mennyire megutálta a hétvégéket. Azóta. Régen a hétvége a maga szervezetlenségében egyet jelentett a szabadsággal, a gondolat, hogy mindent lehet, már pénteken koradélután csiklandozni kezdte, és egészen vasárnap estig kitartott, sőt néha még tovább is. Azóta meg leginkább nyomasztja a gondolat, hogy nem tudja mire számítson, hogy akármi lehet, és nincs kontrollja fölötte. Nem tudni, mikor nyílik és csukódik a liftajtó, ki jön, mikor jön, mikor megy, meddig marad itt-ott. Néha már azon kapta magát, hogy várja a hétfőt, és péntek délután menetrend szerint érkezik a szorongás. Tulajdonképpen, gondolta némi lelkesedéssel, így jobban járt. A hétvége csak két nap, jó legyen két és fél, neki meg öt napja van, pesszimistább olvasatban négy és fél. Bár a fene tudja, érdemes-e lelkesedni azért, hogy hétközben jobb híján, fáradtan, munka után, ő a program, hétvégén meg, mikor van miből válogatni nem. Na jó, legyünk igazságosak, nem mindig. Végig söpört rajta bűntudat ismerős hulláma, mert tudta, hogy nem kéne ezt gondolnia, de nem tudott védekezni ellene, egész nap a gondolataival volt összezárva, és néha már kezdte úgy érezni, hogy nincs hatalma felettük. A legkiszámíthatatlanabb pillanatokban lett dühös, és képzelt el kegyetlen, metsző párbeszédeket kettejük között, amiben mindent a fejéhez vág. Minden sérelmet, minden fájdalmat, minden rosszat, egészen addig, ameddig ő össze nem roppan a terhek súlya alatt, és esdve nem kéri bocsánatát.

Azért, mert ő él. Pontosabban ő úgy él, mint azelőtt. Ő meg itt ragadt azóta.

Rápillantott a dvd lejátszó órájára, 9.15, ha összeszedi magát, 9.25-re fel fog tudni állni, 9.40-re kint lesz a konyhában, vagyis tízre jóeséllyel meg tud enni egy almát, ha nem túl kemény. Azelőtt nagy dolgok szervezték az életét, a hangja, a mozdulatai, a nevetése, a lelkesedése, a félelme, minden nagy volt. Nagy eseményekhez viszonyított, nagyléptékben számolt, nagy lendülettel haladt, nagy dolgokat várt az élettől, magától, a környezetétől. Aztán azóta valahogy összementek a dolgok, mint a születésnapjára kapott, méregdrága kardigán, amit egyszer kimosott 90 fokon. Sosem szokott 90 fokon mosni, de a kutya bolhás lett, az állatorvos meg azt mondta, hogy minden így mosson ki, a biztonság kedvéért, ő meg az ágytakaróval együtt felkapta ezt is. Most is érezte azt a leforrázott érzést, ahogy a szárítóra kiterített takarók, plédek, párnák között kezébe akadt az apró ruhadarab. Hetekig dugdosta előle, mert félt bevallani, hogy ezt jól elcseszte. Hogy nem vigyázott a drága ajándékra. Aztán egy szekrényszortírozás alkalmával megkerült, és annyira röhögött rajta, hogy ő maga is csak állt, és nevetett, és egyáltalán nem értette, mitől félt akkor annyira. Kicsik, és lassúak lettek a mozdulatai, és a hirtelen döntések egyszerre elkezdték hosszas fontolgatás tárgyát képezni, tulajdonképpen nem is egészen értette, hogy nem bolondult még meg, mikor a tötymörgéstől világ életében olyan ideges tudott lenni, hogy ha nagyon akarta, még most is érezte azt a teljes testet átjáró feszültséget. Jó, hát mondjuk nem mintha lett volna más választása, tulajdonképpen egymaga megtestesítette a slow mozgalmat, mert nála jobban aztán senki nem lassított. Azóta.

Azóta is kereste magában a bűntudatot, hogy miért nem csinálta azelőtt másképp, de valahogy nem találta. Ez legalább jó volt, ha még az önvád is itt ült volna vele egész nap a szorongás mellett, akkor egészen biztosan rákapott volna valami súlyos tudatmódosítóra. Nem tudta volna másképp csinálni. Ő úgy volt ő, ahogy volt, állandóan rohanva, nem figyelve, kapkodva, nem az történt, hogy volt opció és ő ezt választotta. Nem is tudott más lehetőségről, ezt az egyet ismerte csak. Csinálná-e másképp, ha visszamehetne az időben…Milyen ostoba kérdés már. Persze, ha a mostani tudásával menne vissza, akkor mindenképp, de ha csak úgy, hát hogy tudná másképp? Sehogy. Tolná ugyanazt a biciklit tovább, ameddig egy lendületesen érkező Volvonak köszönhetően le nem repül a bringáról, és töri ezer darabra minden porcikáját. Pont addig. Ki tudja, másodszorra talán nem Volvo lenne, bár tökmindegy.

Valakinek ez a szabadság. Mármint, szabadságra mennek, és döglenek otthon egész nap, csak embereket ne kelljen látni. Hát…Ő emlékezett rá, milyen a szabadság, azt akarta neki megmutatni. Tekert előtte hazafelé, végig a Dembinszkyn, és a válla fölött hátrakiáltott, hogy na idefigyelj, ez a szabadság: kihúzta magát, elengedte a kormányt, és hátravetett fejjel figyelte a feje fölött elhúzó fénypontokat. Még számolt is, tudta kb. hány lámpa alatt fog elhaladni a kereszteződésig. Még lehetett érezni a virágillatot a Liget felől, még nem volt forró a júniusi este, de azért már érezhetően nyár volt, és ő tényleg arra gondolt, hogy ez a szabadság. Bicikliút az éjszakában vele. Ennyi. Nem több. Az orvos, aki műtötte valószínűleg sosem próbálta, milyen egy áttáncolt éjszakán hazatekerni a szerelmével, mert mikor ugyanezt elmondta neki, elmondta…elnyökögte, legalább negyven percben, akkor csak annyit bírt mondani, hogy kisasszony magának elment az esze. Ezt egyébként, akkor abban a pillanatban teljesen elképzelhetőnek tartotta, azt viszont nem, hogy ő akkor, ott ne lett volna normális. Felelőtlen esetleg. Na, de a szabadság az ilyen.

Azóta maximum a járókereten tudna átbukni, de ahhoz akkora lendületet kéne vennie, aminek a mértékére talán már a teste sem emlékszik, meg különben is, mióta ő a lassíts mozgalom ripityára törött nagykövete, nincsenek hirtelen mozdulatok, csak a fontolva haladás van, a postás például annyira tisztában van már ezzel, hogy fel sem hozza az ajánlott küldeményeket, csak bedobja az értesítőt. Ezért az egyért haragudott. Nagyon. Általában elfogadta mindenki türelmetlenségét, de azt, hogy őt úgy tekintik, mintha ott sem lenne, hiszen annak hagynak értesítőt, aki nincs otthon, ez azért kihozta a sodrából, minden egyes alkalommal, mikor a „Megjöttem” – kiáltás mellé, egy piros-zöld papírt is kapott. Aznap megint nem létezett, na szép.

Szóval igen, mióta itt csoszog a lakásban, azóta egész másik filmet néz, nem is érti, miért sopánkodik mindenki a felgyorsult világ miatt, mikor kurvára nem történik semmi, neki elhihetik. Pontosabban néha történik, a múltkor például félórán belül főzte meg a kávéját, aztán ült egész nap a plafont verdeső pulzusával, mert annyira elszokott tőle. Azóta nem tudja rendesen rátekerni a kotyogósra a tetetjét, és a víz egyszer csak kifutott, egyenesen a villanytűzhelyre, ő meg majdnem felszikrázott a szerkezettel együtt. Azóta ez volt a legszürreálisabb pillanat az életében, akkor érezte meg először, hogy mekkorát fordult vele a világ. Amint felszisszent a kávéfőző, ő már tudta, hogy baj lesz, és gyorsan kapott a konyharuha után, hogy lerántsa a tűzhelyről. Csakhogy újabban a gyorsan az minimum öt percet jelentett, az ördögi szerkezet meg közben vígan harákolt és szikrázott, ő meg fohászkodott, hogy ne tűzhalált kelljen halnia, mert a kripliskedés egy dolog, az koporsóban fekve nem látszik, de ha még az arca is összeég, tényleg nem tudja, mit csinál. Na, de azóta újra van instant kávé a háznál, neszkávé, ahogy a nagyanyja mondta, bár a vízforralóval ügyeskedni legalább akkora veszélyforrás, mint a kotyogós, de a jó ég tudja miért, épp megszállt a környezettudatosság, és nem volt hajlandó kapszulás gépet engedni a konyhájába, mert ő nem termel még több szemetet. Már, ha nem muszáj. Meg ennyi izgalom neki is kell.

Apropó izgalom.

Elszaladt ez a mai nap is, szóval mindjárt jön. Érdekes ez. Minden mozdulata lelassult, csak az érzések tudnak ugyanolyan sebességgel felpörögni benne, mint régen. Ami nem annyira jó azért, mert ő meg nem tud már akkora lendülettel utánuk menni, de ha még meg is mulyult volna, az lenne csak az igazi csapás. Szóval mindjárt jön. Ez mindennap ugyanakkora izgalom, olyannyira, hogy érkezés előtt egy órával megindul a fürdőszoba felé rúzsozni. Rendes nő a pokolban is rúzst visel, nem ezt nem a nagyanyja mondta, ő találta ki, a háziőrizetben meg pláne. Szóval megközelíti a fürdőszobát, megbarátkozik a tükörképével, és milliméter pontossággal kifesti a száját. Aztán vissza a heverőre, és tulajdonképpen olyan pózban várja, ami egészen szexi lehetne, ha nem kéne minimum öt perc hozzá, hogy újra normális tartásba állítsa a testét, és nem tartana kb. ugyanennyi ideig, hogy visszaköszönjön. Ezért jegyzetel. Egész nap. Lassan, és nagyon csúnya betűkkel, de mindenütt cédulákat tart maga körül, mert mikor hazajön, csak így tudja elmesélni az összes gondolatot, ami aznap megrohanta anélkül, hogy rájuk virradna, mielőtt a végére ér. És nem zavarja. Elég ideje élt már így, látja, ha valaki jófejségből türelmes vele, de ő nem. Még mindig röhögcsélve olvassa a szarkasztikus megjegyzéseit, és még mindig úgy csókolja meg ilyenkor, mint egy nőt. Ami elég nagy szó, ő maga ugyanis inkább már csak mint ember gondol saját magára, abból is egy hibás kiadás, de ez valahogy mindig elbizonytalanítja, hogy akkor talán mégis maradt valami. A régi időkből.

Aztán egyszer csak sötét lesz, tényleg jobban telik az idő társaságban, és kabátot vesz, meg cipőt, felöltözteti, úgy mint egy porcelánbabát, és elindulnak. Minden áldott este. Ilyenkor a világ legszebb zaja az a rohadt liftajtó, csapódva is, nyikorogva is, mert nekik csapódik, meg nekik nyikordul. Törzshelyük van. Minden este ugyanott randiznak, a Dembinszky-Murányi sarkán. Belé karol, nem szól semmit, csak lépked, és tényleg nem nagyon hallani mást, csak ahogy a jórkeret fémesen csattan a járdán. Ugyanaz a ritmus, ugyanaz a zaj, minden áldott este. Mindig eldönti, hogy megszámolja, hányszor emeli meg és teszi le, de aztán elfelejti, pedig nem is beszélgetnek. Csak sétálnak. Randiznak. Ezt ő találta ki, neki ilyen nem jut eszébe azóta, de azért úgy jól esik erre gondolni. Hogy ez randi. Még, ha ilyen kis nyögvenyelős is. Mindig egy első randi, azok szoktak ilyen kis bénán-cukik lenni, nem? Néha átfogja a vállát és magához szorítja, ott lakik az időntúliság a pulcsiba tapadt öblítőmolekulákban, ebben szinte biztos. Ez állandó, ez mindig ugyanaz. Meg a csontos kis bordái, azok is. A környék már megszokta őket, ha szembe jön valaki, nem is szólnak, csak mosolyognak. Nem tudja, hogy ő visszamosolyog-e, szándéka szerint igen.

Ez az új szabadság. Nem gondolni semmit, és nem mondani semmit, csak úgy lenni. Vele lenni. Jó ez. Összetört szabadságnak tökéletes. Észrevesz egy lányt, régi Csepelen gurul el mellettük, nem siet, szemlátomást élvezi az estét. Ráér. Ez is egy szabadság, a lányé. Csak teker előre, nem siet, ráér, előtte, mögötte az üres utca. Ebbe a szabadságba ő már biztos belehalna.

Kíváncsiságból kezdtem el jógázni, jó pár évvel ezelőtt, mert azt hittem, hogy képtelen vagyok "stand by" üzemmódra tenni az agyamat. Kiderült, hogy tévedtem, nagyon is ki tudok kapcsolni, és a gondolatnélküliségnek eme rendkívüli állapotában egészen elképesztő felismerésekre jutottam, és hihetetlen érzelmi mélységeket és magasságokat éltem meg a gyakorlásaim során. Most arra kértem Esztert, akihez havonta egyszer, egyéni gyakorlásra járok, és aki már látott sírni is, hogy meséljen egy kicsit magáról, a jógáról, a jógához fűződő viszonyáról, és a mindennapi tévhiteinkről.

Ma hányszor gyakoroltál?

Egy nap, csak egyszer lehet. Amikor oktatóképzésen vagy, ott két fizikai gyakorlás van egy reggel, és egy este, de alapvetően csak egyszer szokás egy nap.

Mióta is jógázol aktívan?

3.5 éve.

És nem volt olyan időszak, amikor annyira elkapott, annyira akartad csinálni, hogy ahhoz kellett az önfegyelem, hogy ne gyakorolj egynél többet egy nap?

Igazából nem. A jógában a legfontosabb az egyensúly szóval, ha annyira elkap az ászanázós része, hogy úgy érzed, nem bírod abbahagyni, hát az pont ugyanolyan rossz, mintha egyáltalán nem csinálnád. De persze, amikor például kint vagyok Indiában nagyon nehéz bármi mást csinálnom a jógázáson kívül, de én alapvetően lustább típus vagyok. Persze megcsinálom, de nem esem túlzásba.

Lustább típus?

Igen. Van olyan, hogy szar az idő, fájnak az ízületeim, és akkor egy hétig nem jógázom, mert fáj. Nagyon. Nem vagyok annyira hiú, szerencsére, hogy csak azért csináljam, mert tetszik, amit a testemmel tesz a gyakorlás. Olyan gyakorlást igyekszem csinálni, ha már csinálom, ami az agyamnak meg a lelkemnek jó. Van, hogy csak mantrázok van, hogy csak a témába vágó szövegeket olvasok van, hogy csak ülök félórát mozdulatlanul és lélegzem, pránájámázom. Szóval, ha most a jóga gyakorlásának csak a fizikai, testi részéről beszélünk, akkor itthon én egy határozottan lustább típus vagyok. Indiában meg egy stréber.

Volt valaha emiatt lelkiismeret furdalásod?

Persze, főleg az elején! Kéne gyakorolni, úristen, lusta vagyok, most már nem is sportolok, hogy fogok így kinézni, ha nem jógázom, meg nem is sportolok…ezek a klasszikus női hülyeségek. Aztán jött az a fázis, amikor elkezdtem az oktatást, és akkor én jógát oktatok, és nem tehetem meg, hogy ne gyakoroljak mindennap, hiszen azt tanítom, hogy mindennap kell gyakorolni. Na, és ez váltott át szépen lassan abba, hogy most már azt gondolom, hogy a fizikai gyakorlás a legkevésbé fontos része a gyakorlásodnak, viszont az elején, muszáj sok energiát beletenni, különben nehéz tovább menni a többire.

Mesélj egy kicsit arról, hogy mi vezetett el a jógázáshoz? Milyen volt mondjuk a jóga előtti Eszter?

Az ismerőseim azt szokták mondani, hogy ilyen teljesen elviselhetetlen, megfelelési kényszeres, idegesítő, nagypofájú, óriás egóval rendelkező lányból egy tök normális ember lett. Mondjuk az is igaz, hogy ők ide általában valami dicséretet be szoktak iktatni, de én nem akarom magam dicsérni, maradjunk a normálisnál. A legrosszabb talán minden közül a megfelelési kényszerem volt. Mindig, mindenkinek. Azt akartam, hogy mindenki szeressen, próbáltam minden helyzetben azt mondani, amit a másik hallani szeretett volna, és akkor még önmagamnak is nagyon meg akartam felelni. Rengeteg időt töltöttem edzéssel, meg egy sor olyan dologgal, amiket abban a mértékben, ahogy akkor foglalkoztam velük, most már teljesen fölöslegesnek tartok. Plusz az örökös szorongások. Amikkel egyébként szerintem mindannyian küzdünk, azon keveseket kivéve, akik nem szorongós alkatok, de azért én mégis azt hiszem, hogy a magyar nők nagy része igenis szorongós típus. Na, a 90%-os szorongásom redukálódott úgy 20%-ra a jógának köszönhetően. Azon, hogy mi lesz, mit fog szólni, mi lesz az életemmel már nem aggódom, és így a fizikai betegségeim, tüneteim nagyrésze is elmúlt. Százszor türelmesebb vagyok, sokkal jobban alszom, lassabb vagyok, nagyon jól tudok koncentrálni szinte bármire, bármilyen hosszan, régen meg mindig ugráltam. Ez azt hiszem, elég nagy különbség.

De miért pont a jóga?

Azért, mert én utáltam ezeket a jógás lányokat és mindig azt gondoltam, hogy milyen cikik, és ez az egész jógázás mekkora marhaság, hát valószínűleg tudat alatt féltékeny voltam. Ugyanis én nagyon merev voltam például, a csípőm annyira be volt állva, hogy a jógaoktató az elején állandóan azt kérdezte, hogy van a csípőm, mert félt, hogy a nyitó gyakorlatoktól, amiket folyamatosan csináltunk valami bajom lesz. Tehát a jógás lányok, meg azt sem értettem, hogy most miért nyugodna meg bárki is attól, hogy jógázik. Aztán jött egy minden szempontból nagyon rossz időszak, magánéletileg, egészségügyileg, ami nyilván összefügg egymással, és mikor már egy éve szenvedtem az egyik barátnőm megkérdezte, hogy miért nem jógázom? Mondtam, hogy biztos nem fogok, ez az egész egy hülyeség, én boxolni szeretek, meg futni, meg hét évig teniszeztem, iszonyú kompetitív dolgokat csináltam, noha versenyhelyzetben mindig nagyon rosszul teljesítettem. Mivel a barátnőm akkor végzett el egy oktatóképzést, elmentem az egyik órájára. Ehhez hozzátartozik az is, hogy addigra már ott tartottam a pánikrohamokkal, hogy képes voltam 4-5 órán át fekve, a falat bámulni, és azon gondolkodni, hogy mikor halok meg, és nem volt olyan szituáció, amikor ez nem jutott eszembe, kivéve a jógaórán. Nehéz volt, úgy éreztem, hogy olyan dolgokat kell csinálnom, amikre nem vagyok képes, viszont egyáltalán nem gondolkodtam jógaóra közben, hanem próbáltam csak és kizárólag a légzésemre figyelni. Ez persze felhozott egy csomó emóciót, és olyan dolgok jutottak eszembe, amikkel korábban nem foglalkoztam. Hát valahogy így kezdődött.

És olyan volt, amikor úgy érezted, hogy kiszállnál?

Soha.

Az előbb azt mondtad, hogy a 90% szorongásból lett 20%, tehát nem azt állítottad, hogy a jóga az abszolút megoldás mindenre, és ez egy abszolút ideális létállapot, amiért én megmondom őszintén hálás vagyok, mert elég frusztráló tud lenni, mikor a jógát egy ilyen állandó és stabil kiegyensúlyozott-lebegéssel azonosítják. Mert akkor, ha nem jött össze, arra kell gondoljak, hogy elrontottam valamit. Van olyan ismerősöm, aki szerint például, ha a gyakorlás fáj, akkor az már nem is jóga. Mert fáj.

Mit nevezünk fájdalomnak? A menstruációs fájdalomhoz hasonlítható kellemetlen feszülés, az nem fájdalom. Ha késsel hasba szúrnak az fájdalom. Nem mondom, hogy teljesen alaptalan az állítás, de sok függ attól mit nevezünk fájdalomnak. Ezt az érzést angolul pl. sweet pain-nek (édes fájdalom – a szerk.) hívják, mert ez kell ahhoz, hogy tovább tudj majd lépni, és más dolgokkal tudj foglalkozni. Az előző felvetéshez visszatérve: bizony, nincs olyan, hogy valakinek mindig tökéletes az élete, és én is utálom, ha emberek úgy állítják be magukat, hogy akkor ők most heti három jógától elképesztően spirituális életet élnének, minden szuper, boldog-harmonikus a párkapcsolatuk, a többi meg ott szorong, hogy akkor ő valamit nagyon rosszul csinál. Mert a jóga bizony egyre mélyebbre visz, főleg magaddal kapcsolatban, és összességében persze ez egy sokkal jobb élet így, ezeket az utakat bejárva, ezekhez a felismerésekhez eljutva, de hát koránt sem tökéletes. Szerencsére

Viszont, ahova levisz meg, ahogy magadra tudsz maradni gyakorlás közben, az baromi ijesztő. Ezen például, hogy lehet áthaladni?

Benne kell maradni. Én ebben a mélyre vivő gyakorlásban hiszek, nem abban, aminek a végén úgy érzed, hogy csodálatosan érzem magam, minden szuper! Van egy csomó jógaoktató, akinek arról szól az órája, hogy nézik magukat az emberek a tükörben, drágábbnál drágább jógaruhákban, nem beszélnek a légzésről, viszont mindenki baromi jól érzi magát a végén, mert sikerült spárgázni, vagy kézen állni. Ez szerintem sokkal károsabb, mint a fájdalom. Én pl. szeretem beletolni magam ezekbe a helyzetekbe, ott maradni, és megfigyelni, hogy mi történik. Pánikrohamnál is, ugye sokszor azzal rontasz a helyzeten, hogy azt pörgeted magadban, hogy úristen nem szabad, hogy pánikrohamom legyen, nem szabad pánikolni, meg fogok halni! Ehelyett lehet az is egy kezelési módszer, hogy azt mondod jó, nézzük meg, hogy bele lehet-e halni egy pánikrohamba! Amikor pedig már ott vagy benne, és van módod megfigyelni az érzéseket, akkor máris kevésbé ijesztő. Pont ugyanez vonatkozik a gyakorlásra is. Kezdetekben a hátrahajlítások gyakorlásánál, olyan hányingerem volt, hogy ötpercenként leültem a wc mellé, és vártam, hogy mikor fogok hányni. Aztán egy idő után azt mondtam, hogy ha összehányom a szőnyeget, akkor ez van, majd veszek egy másikat, de akkor is benne maradok a pózban!

Azt például mi dönti el szerinted, hogy kinek milyen típusú jóga válik be a legjobban, melyikben tud a leginkább elmélyedni?

Amit kevésbé kíván, az való neki. Azok az emberek, akik imádnak versenyezni, hiúk, szeretik nézegetni magukat a tükörben, nem kell, hogy dinamikus irányzatokat gyakoroljanak, nekik pont arra van szükségük, hogy lelassuljanak. Akik csendesebbek, megerősítésre van szükségük, erősödniük kell, azoknak viszont épp a dinamikus irányzatok jönnek be. Mondjuk ez korszakonként is változhat. Amikor én elkezdtem, astangáztam, de hamar kiderült, hogy nem ez lesz az én műfajom, ugyanis annyira felpörgetett, hogy utána pl. nem aludtam. Viszont addigra már megerősített annyira, hogy mehettem abba az irányba, amire nekem szükségem volt, ami nem egy puha hatha gyakorlás, hanem egy nagyon kemény hatha, de egyedül vagyok benne, nem kell kötelezően letolnom egy sorozatot, nem várok egy következő pózra, amit a tanár ad, nem tolom magam, hanem elengedem, és csinálom, ami a legjobban fáj sokszor.

Szerintem, és ezt támasztja alá az is, amit eddig elmondtál, az a legjobb a jógában, hogy nem ér véget a gyakorlás a jógaszőnyegen. Hiszen figyelsz a légzésedre, a hangulatodra, az alvásminőségedre…Ezt külön tanítani kell azoknak, akik hozzád járnak gyakorolni?

Minden csoportos órán másfélpercenként szoktam elmondani, hogy „csak a légzésedet figyeld”! Az összes többi, mindegy. Most az, hogy hogy néz ki egy póz, teljesen mindegy. Mindegy, hogy néz ki egy trikonászana, használsz-e hozzá segédeszközt, ha lélegzel benne, akkor az egy trikonászana marad. Ha nem, akkor csak szerepelteted magad. Azt is mindig elmondom, hogy a valódi gyakorlásod, akkor kezdődik, amikor a hétköznapokban veszel észre magadon változást. Például, stresszes helyzetben lélegzel, nem húzod fel magad, türelmes vagy másokkal, jobban szereted magad… Régen magamra néztem és olyanokat mondtam, hogy úrsiten, hogy néz ki a hasam!? Vagy, hogy undorító a személyiségem! Milyen undorító ez vagy az a testemen, vagy elviselhetetlen vagyok, ezt például rengetegszer mondtam. Na és, ahogy elkezdesz jógázni és megismered magad, és megszeretitek egymást nem mondasz ilyeneket. Elvégre arra, akit szeretsz, nem mondod azt, hogy undorító, meg elviselhetetlen.

Két éve tartasz csoportos órákat, tapasztaltál valami olyan „belépő görcsöt”, ami általánosan ott van mindenkiben, aki először jön gyakorolni?

A megfelelési kényszer, a bizonyítási vágy, vagy  az óriási ego. Mindenkiben ott van egyszerűen, hogy én akarok lenni a legjobb! A szőnyegen, az irodában, anyaként, barátnőként, férjként, mindegy. Nem engedélyezett hibázni. A jógában viszont hibázhatsz. Soha nem szól rád azért a jógatanár, mert te mondjuk pihensz. Kivéve, ha lustaságból pihensz az más. Kiesel egy pózból jógaórán, és nem történik semmi. Bezzeg, ha teniszben elrontasz egy szervát, vagy a maratonon belesétálsz a futásodba. Ezért hívják gyakorlásnak, és nem versenynek. Simán lehet, hogy ugyanazt a három pózt fogod gyakorolni egész életedben. És az is teljesen rendben van.

De miközben birkózunk a megfelelési kényszerrel, és felcicomázzuk magunkat egy csomó külsőséggel a tökéletességre való törekvésünk közepette, sokszor igazából nem csinálunk semmit, ami előre vinne, ettől persze csak frusztráltabbak leszünk, amit újabb külsőségekkel kompenzálunk…ezeket a cicomákat mennyire nehéz lenyesegetni az emberekről?

Elképesztően nehéz. Nem csak másokról, saját magadról is. Az, hogy őszinte legyél magadhoz, hogy tudd, hogy te most tényleg megtettél mindent és úgy nem ment, vagy nem ment, de mondjuk nem is nagyon próbáltad, ide eljutni egy nagyon hosszú úton lehet. Nem mindegy, hogy akkor pihensz, amikor tényleg pihenned kell, vagy akkor, amikor még tudnád csinálni, csak épp mindenből eleged van. A külsőségek meg…a 40.000ft-os jógamatracok korában, nehéz ezektől elszakadni. Azt látja a gyakorló, hogy minden menő stúdióban, minden jógi ugyanazokon a méregdrága szőnyegeken járkál, hát akkor biztosan neki is az kell, mert ők menők, és nyilván menő dolgokat használnak. Ők már csak tudják. Közben meg az ötszáz forintos matracon is tudsz gyakorolni. Megerősödni legalábbis biztos azon fogsz. Miközben nehéz felébreszteni azt a tudásvágyat az emberekben, hogy tényleg akarják tudni, hol húzódnak a határaik. Nehéz leszedegetni róluk a Facebook őrületet. Nehéz leszedegetni róluk az Instagram őrületet. Felmennek néhány jógaoktató oldalára, és azt látják, hogy vékony, hogy hajlékony, hogy tökéletes, ők pedig nem azok és borzalmasan érzik magukat tőle. Pedig ugye ez csak az Instagram illúziója, de ettől aztán még több külsőséget aggatnak magukra és akkor utána majd ezeket szedegetheti le róla az oktató, ami nagyon kemény munka.   

Belőlem például kihozta a mozgalmárkényszert, amikor láttam, hogy emberek ennyire külsővé tesznek valamit, ami közben egy nagyon belső dolog, és legszívesebben kiosztottam volna őket, hogy na hát, ez nem jóga, amit ti csináltok. Aztán eszembe jutott, hogy nem az én dolgom ezzel foglalkozni.

Na látod, ez a jóga! Kihúzni magad ebből, hogy te akarj megoldani valamit, amihez semmi közöd.

Hogy épül fel egy gyakorlás? Mondjuk, akinek már van elég rutinja ahhoz, hogy magában is tudjon gyakorolni az, hogy építse fel? Mi az, amit mondjuk semmiképpen ne hagyjon ki például?

Légzésfigyeléssel kell kezdeni, hogy egy kicsit megérkezz. Én nem gondolom, hogy mantrázás nélkül van jóga, nekem az nagyon fontos. Akár egy omm-ot zengetni, vagy keresni egy szép mantrát, nekem ez kell, de el tudom fogadni, ha más ezt elhagyja, bár nem értek vele egyet. Az ászanáknál az a legfontosabb, hogy föntről haladj lefelé, vagyis álló pózokból indulunk lefelé. Érdemes arra figyelni, hogy a gerincedet minden irányba átmozgasd, vagyis hátra hajlás után csinálj előre hajlást. Mindenképp legyenek benne oldalra hajlások, és csavarások, mellkasnyitás és fordított pózok. És légzés. Légzés. Légzés. Ha ez csak tíz ászana, akkor annyi, de a légzésedre nagyon figyelj. Még valami: érdemes mindennap elővenni azokat az ászanákat, amiket nem szeretsz, amiknél úgy érzed, hogy belehalsz. Persze kényelmesebb lenne csak a kedvenceket csinálni, de amit mondtam a határok megismeréséről, az itt kezdődik.

Te mindennap gyakorolsz, órát tartasz embereknek, rengeteg testtel találkozol napi szinten, könnyebb megismerni/kiismerni az embereket? Mennyire árulkodó a testtartásuk, vagy ahogy gyakorlás közben viselkednek?

Nem szoktam mondani, mert nem akarom, hogy rosszul érezze magát az, aki hozzám jár gyakorolni, de egy – két óra után mindent tudok róluk. A személyiségükről, hogy szorongósak, vagy nem annyira, azt is kiszúrom, ha valakinek van valamilyen nőgyógyászati problémája. A tartás, a pózok, az ahogy viselkednek egy – egy ászanában, mindent elmond róluk. Elképesztően expresszív rendszer a testünk.

Hogy bírod azt az érzelmi terhelést, amit azoktól kapsz akiket oktatsz? Elvégre rengeteg érzést kell kezelned, ami tőlük érkezik.

A sebezhetőséggel tudok azonosulni, az nem telepszik rám. Ha valaki pökhendi, nagyképű, dühös, vagy ítélkező, azt rosszul viselem. Valószínűleg azért, mert jóga előtt pont ilyen voltam én is. Nehéz, öt magánóra, meg egy csoport naponta, úgy érzem a végére, mint akit kifacsartak. Ráadásul azért igyekszem számon tartani, hogy kivel, mi van.

És, hogy pótlod az energiát? Vagy ez úgy működik, mint egy lánc? Elmész te is gyakorolni, és ott hagyod a problémáidat?

Persze ez így működik. Akkor is, ha egyedül gyakorlok, meg akkor is, ha elmegyek oktatóhoz, bár azt egyre ritkábban szoktam. Amikor viszont kijutok Indiába, na az elképesztő energiákkal tölt fel, el sem tudom mondani.

Amikor kiderül, hogy te jógaoktató vagy, mi a leggyakoribb, „én azt hittem, hogy…” típusú mondat, amivel megtalálnak?

Velem kapcsolatban? Az egyik, hogy hú, te iszol alkoholt, meg eljárkálsz? Persze, hát én is ember vagyok. A jógaoktató ugyanúgy hibázik. Emberből van, ellóg néha pózokat, a különbség csak annyi, hogy fókuszáltabban tudja tartani a rutint. Tudja, hogy a gyakorlás az gyakorlás még, ha rossz is. Pont.

Most kapaszkodjon meg mindenki a nercbundája szélében, olyan jön, ami még nem volt, a Trónok harcáról fogok írni. 

Mindenki hatalmas szerencsétlenségére nem epizód összefoglalót, pedig Viki a megmondhatója, hogy én írom a legviccesebb kommentárokat, és ez szerintem is így van, de engem ugye joggal lehet elfogultsággal vádolni. 

Szóval.

Az történt, hogy van ugye ez a sorozat, ami 2011-ben indult, de valahogy sosem tűnt fel a radaromon. Mármint persze feltűnt, mert még én is tudtam, hogy van Havas Jon, pedig tényleg egy percet sem láttam belőle, de nem éreztem késztetést rá, hogy leüljek és nézzem. Gyakorlatilag képtelenség volt úgy leülni az irodában ebédelni, hogy ne szóljon minden beszélgetés Cerseiről, meg Daenerysről, meg nyilvánvalóan Havas Jonról, és mikor a többiek megneszelték, hogy én ebből az egészből egy perc nem sok annyit sem láttam, akkor sűrűn szabadkozni kezdtek, hogy hú, hát akkor nem lövik le a poént. Mondtam, hogy nyugodtan, mire én odajutok, hogy nézni kezdjem, hatszor elfelejtem, hogy mit mondtak róla. 

Annál is inkább, mert egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy nézni fogom valaha is. Engem már a Gyűrűk Ura sem érdekelt különösebben, a filmeket kifejezetten untam, a könyvből meg másfél kötetnél kiszálltam szóval semmi nem indokolta, hogy majd pont ezt kezdjem el nézni. Aztán gyanús lett, hogy tág baráti köröm egészen vegyes érdeklődési körű tagjai egyre - másra lelkesednek a sorozatért, és akkor már úgy fura lett, hogy jó, hát lehet ebben valami, ha tényleg mindenki rácsavarodott, DE ENGEM AKKOR SEM ÉRDEKEL! Na. Tényleg, ha már mindenki ezen függ, akkor én tuti nem fogok. Azért sem. 

Idővel ezt oda finomította, hogy jó rendben, akkor majd, ha az utolsó évad kijön, akkor elkezdem én is az elejéről, és mire Westeros sorsa rendeződik, én is utolérem a többieket. Nos, tekintettel arra, hogy értesüléseim szerint jövőhéten vége a dalnak, ez már nem fog megtörténni, viszont immár én is egy szuperaddikt Trónok Harca néző vagyok, és akkor most arra is rátérek, hogy miért jó dolog. 

Először is azért, mert tényleg jól van kitalálva. Izgalmas, fordulatos, mindig történik valami meglepő benne, tényleg kicsit ilyen House of Cards szerű, csak sárkányokkal, meg még az Underwood sleppnél is meglepőbb karakterekkel. Elképesztően alapos munkával elérték azt, nálam legalábbis mindenképpen, hogy még a klasszikus, főbb karaktereket felvonultató, a konfliktusok vonalait többé - kevésbé felrajzoló első rész is követelje a folytatást. Akarjam tudni, mi jön a végefőcím után, mi lesz a következő fordulat, hogy alakul a következő szövetség.

(Itt spoileres részek jönnek, de csak annak, aki még nem kezdte el. Amennyiben nem is tervezitek, lehet tovább olvasni, amúgy fontoljátok meg.)

Aztán persze ott vannak a karakterek. Jó, hát nem fogok hazudni, a közmondásos jófiúk így a 4. évad közepén legalábbis még így gondolom, pokoli unalmasak. De tényleg. Még egy távolbarévedő Havas Jon és tényleg megőrülök. Szegény Nedd Stark is annyira talpig becsületes volt, hogy gyorsan le is nyakazták. Mondjuk az nem is becsület kérdése, hogy van egy ütőkártyád (tudod, hogy a királynő gyerekei egy vérfertőző kapcsolatból születtek), és akkor odaállsz a királynő elé, hogy hát tudom, amit tudok, és el is mondom mindenkinek. Te meg kapsz egy hetet csomagolni. Ez nagypályás balekság szerintem, de mondjuk felteszem, ha a jó Nedd nem így jár el, akkor nem él meg a sorozat sem nyolc évadot, mindenesetre politikai karrierrel kacérkodó olvasóim kedvéért: nem kötöd az ellenséged orrára,hogy mit tudsz róla, mert levágja a fejedet még azelőtt, hogy bárki mással megoszthatnád. Na, de legyen elég ennyi a jófiúkból, kb. tényleg ennyire izgalmasak, meg szerintem szegény Kit Harringtonban színészileg sincs sokkal több, de ezt el ne mondja neki senki. Viszont a "negatív" karakterek. ÚRISTEN! Ahogy alakulnak, ahogy változnak, ahogy kibomlik róluk, hogy a gonoszságuk nem önmagában áll, hogy soha nem egyszerűen csak rosszak, persze rosszak, de hogy emögött van valami, mindig van valami. Egy trauma, egy érzelem, egy csalódás, bármi, hogy sokszor ők maguk sem biztosak a dolgukban, csak teszik, amit abban a pillanatban helyesnek gondolnak, aztán vagy bejön, vagy nem, ahogy egyébként mi is csináljuk, csak mondjuk ez ilyen nagyon hétköznapi pillanatokban ez nem követel emberéleteket. Legalábbis remélem. Ilyen szempontból két kedvenc momentumom volt idáig, aztán ki tudja. Az egyik az, amikor Jamie az óriás Lovagnővel (Brienn? bocsánat a nevekkel hadilábon állok, általában csak a viszonyrendszereket tudom) beszélget, és elmondja neki, hogy ő, a Kingslayer (Királyölő), akit kb. mindenki gyűlöl meg megvet (jó hát csak ledobott egy kisfiút a toronyból, most tegye fel a kezét, aki tudná szeretni...), miért is szúrta hátba az Őrült Királyt, hogy ez mennyire nem egy olyan basic felségárulás (gyilkossággal egybekötve), ahogy az pl. Nedd Stark bináris világában megjelenik. Mert van, Frank Underwoodhoz visszakanyarodva, amikor hátra kell lépni egyet, hogy az összképet lásd. És lehet, hogy becsület, meg mire esküdtél fel, meg nem tudom, de összességében a nagyobb jót lehet, hogy pont nem az esküddel szolgálod. A másik, amikor ezt a teljesen nyomorult Theont kínozzák. Az egyik legutálhatóbb karakter evör, tényleg, ránézel és rosszul vagy, amit csinál, azután meg pláne. De aztán csak kiszakad belőle is, hogy mi mozgatja, hogy tényleg nem szól másról az egész, minthogy végre egyszer az apja elismerje. Végre egyszer azt mondja, hogy elég jó, amit és, ahogy csinált. Mind tudjuk, hogy a megfelelési kényszer mibe bele tudja hajtani az embert, hogy ennek jegyében nem perzselünk fel falvakat, az csak a szerencsének köszönhető meg annak, hogy már nem a középkorban élünk. És mondom mégegyszer, ők a nagyon nem jófej karakterek, vagy legalábbis nem úgy vannak feltüntetve.

Meg persze a NŐK! Egyik oldalról persze, elképesztő mértékben tárgyiasított nőket látunk prostituáltakat, hódító katonák által megerőszakolt-meggyilkolt nőket, testi és lelki értelemben egyaránt kihasznált lányokat, de másfelől meg elképesztően erős nőalakokat vonultat fel a sorozat, ráadásul cselekvő nőket, akik nagyon aktívan alakítják a történetet, és akik jól vagy rosszul, szimpatikusan vagy ellenszenvesen, de a céljaik megvalósítása felé tartanak, és ehhez sokszor újra kell gondolniuk az elképzeléseiket, szembe kell nézniük saját magukkal, be kell látniuk a hibáikat, és csak aztán mehetnek tovább. Tulajdonképpen ugye mind ezt csináljuk, mínusz az öldöklés, de tegye fel a kezét, akinek még nem jutott eszébe...Hm. Ugye. Én pl. imádom a gyerek Aryát, és nagyon szomorú vagyok, hogy felnőtt lesz belőle, mert imádom ezt a dacos, karcos, nagyon okos gyereket. Persze vannak baromi bosszantó nők is, szegény Sárkányok anyja is többször kiborít, mint nem, de valahol még őt is tudom becsülni, mert ő, az elüldözött trónörökösnő, akit a testvére gyakorlatilag eladott egy barbár törzsfőnöknek (oké, hát Jason Momoa volt a barbár törzsfőnök, just for the record), akit kb. midnenki leír azzal a felkiáltással, hogy kislány, szóval ő próbál meg valamilyen formában rendet teremteni, uralkodni úgy, hogy sosem csinálta, harcolni úgy, hogy sosem csinálta, vezetőnek lenni úgy, hogy egyrészt sosem csinálta, másrészt meg az is kéne, hogy engedelmeskedjenek neki, meg az is, hogy szeressék (ééééédesem), és ennek jegyében kapkod ide, kapkod oda, aztán vagy bejön vagy nem. Azt akarom tehát mondani, hogy igen, nagyon idegesít, mikor előadja a nagy stratégát, és aztán jól pofára esik, de legalább csinálja, és hát oké, hogy nem jön össze, de csak nála vannak a sárkányok, ami azért elég nagy fegyvertény mit ne mondjak. 

Miközben meg ezer szálon kapcsolódik a 21. századhoz, mert a politika, meg a hatalom iránti őrült vágy azóta sem lett más és, ahogy telik az idő egyre inkább a túlélésre játszunk mind, csak van aki aktívan, más meg lapítva. 

Mindezeken túl imádom a tökéletes brit kiejtést, az elképesztő ruhákat, a tényt, hogy itt minden nő haja tökéletes, még a háborúk, az öldöklés, a totális vérfürdő, vagy a teljes idegösszeomlás közben is, hogy se wifi, se telefon, de még egy normális klotyó sincs sehol, azt viszont mindenki tudja, az utolsó viskóban is, hogy ki kinek a fattya...zseniális.

Egy szó, mint száz, abszolút összenőttem ezzel a sorozattal, nagyon rég volt olyan, hogy vártam az estét, hogy megnézhessek egy-két (néha három) részt, hogy őszintén felkiáltsak egy - egy epizód végén, mert ezt aztán tényleg nem láttam jönni (elnézést), hogy drukkoljak egy szereplőnek, vagy szívből gyűlöljek egy másikat. Arról már nem is beszélve, hogy tényleg olyan megkerülhetetlenül erős popkulturális hivatkozás lett a sorozat, hogy nem lehet egyszerűen nem nézni, ha érteni akarod, miről beszélnek körülötted az emberek.

Ez a bejegyzés pedig szóljon minden barátomnak, az összes házakból, akik elviselik, hogy újabban tényleg csak erről lehet velem beszélgetni. 

Egyszer valaki, talán épp Vekerdy Tamás, azt mondta, hogy a haszontalan dolgoknak van értelme. 

Ő ezt akkor a gyerekek-család viszonyában értette, hogy a bohóckodás, meg a dögönyözés, vagyis ezek a nem különösebben értelmes feelgood dolgok, amik sehova sem vezetnek, csak úgy jók és kész, hogy szóval ezek az igazán fontosak, ezekkel kéne többet foglalkozzunk, az állandó fontoskodás helyett. 

Megmondom őszintén, van egy olyan balsejtelmem, hogy az emberek nagy része csak addig Vekerdy rajongó, ameddig nem kell gyakorlatban is foglalkoznia egy gyerekkel, de most nem ez a fontos, hanem az, hogy ezekkel a haszontalanságokkal, meg az ő élvezetükkel én nagyon egyet tudok érteni. 

Én ugyanis hatalmas rajongója vagyok azoknak a tevékenységeknek, vagy esetleg nem tevékenységeknek, amiktől ugyan nem fog fordítva csordogálni a Duna, csak annyi hasznuk van, hogy én személy szerint ott hirtelen jobban érzem magam tőlük. 

Tv-t nézni például egy nemtevékenység szerintem, mert hát sokat nem csinálsz, csak bekapcsolod, és zúg magától. De mondjuk már meccset nézni, vagy egyebet ne mondjak egy Liverpool - Barcelona BL elődöntőt nézni, az nagyon is tevékenység.

Először is azért, mert az első könnycseppeket mindjárt a közvetítés elején elmorzsoltam, mert egy ideje nem tudom sírás nélkül hallgatni a Never Walk Alone-t.

Aztán valahol gyomortájékon kezdődött, mert ott ült az idegesség a középkezdéstől fogva, hogyha a Barca csak egy gólt is lő, akkor itt vége mindennek, mert egyrészt a Liverpool kiesik, másrészt még a végén tényleg le kell nyeljem a békát, hogy Messi Madridban lesz bajnok, és ez még akkor is egy megalázó gondolat, ha a döntőt nem a Bernabeuban rendezik. Jó, hát legalább Simeone kenhetné nekik a vendégváró párizsis szendvicset, az is valami. 

Elmondhatatlan idegesség volt, mert úgy éreztem, hogy minden perc a Liverpool ellen van, ha nem lőnek gólt azért, ha lőnek, akkor meg miért nem mindjárt négyet, és még nagyon sok idő van, még bármi történhet, és ha gólt kapnak, az nagyon nagy baj...Voltatok már úgy, hogy egy nagyon kellemetlen beszélgetésben vettetek részt, és szerettetek volna előre tekerni, hogy érjetek a végére mihamarabb? Na, ez pont ilyen volt. 

Meg tevékenység azért is, mert a második gólnál (az elsőnél még háttal álltam a tv-nek) egyrészt akkorát ugrottam,hogy felrúgtam az előzőleg már rendbe szedett könyvkupacot, ami így élével borult a lábamra, amitől megint elkámpicsorodtam kicsit. Másrészt meg óriásiakat káromkodtam, egyrészt a fájdalomtól, másrészt meg csak úgy, mert ilyen csodálatos fordulatoknak valamilyen titokzatos oknál fogva úgy lehet örülni, ha a b-betűst, meg a GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL-t üvöltjük egymás után legalább ötször. De tényleg, hát látott már bárki élő embert felugrani a kanapéról, hogy úristen, csodálatos, gól, fantasztikus, nagyon jó, de boldog vagyok? Ugye nem?! Olyat, hogy GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL BASSZAMEG, BENT VAN GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL na, olyat igen. 

Meg tevékenység azért is, mert az utolsó negyed órát a tv előtt állva töltöttem el úgy, hogy közben végig a lábfejemet néztem, nem azért, mintha újabb halom könyvet ejtettem volna rá, csak nem mertem a képernyőre nézni, annyira féltem tőle, hogyha felpillantok, akkor egy Barcelona gólt fogok látni, hogy inkább oda sem néztem. Így mondjuk minden gólt csak ismétlésből láttam, de a harmadiknál azért nem mulasztottam el teleóbégatni a lakást, hogy most lessél Piqué! (Nagy híve vagyok a fair szurkolásnak, csak nem mindig gyakorlom). 

Meg azért is, mert közben közvetítői feladatokat is elláttam azon barátaim kedvéért, akik ilyen-olyan okokból kifolyólag nem nézték a meccset. Mentségemre legyen mondva, legalább kíváncsiak voltak rá, de szerintem annak is megírtam, hogy mi történik, aki nem kérdezte. 

Volt-e bármi értelme?

A világon semmi. 

Ültem-álltam a tv előtt, gyakorlatilag haszontalanul töltöttem két teljes órát, mert hiszen, amit csináltam semmivel nem szolgálta a világ előre jutását, a héten mégis ennek a keddi napnak volt a legtöbb értelme. 

Ezen a keddi napon kiderült, hogy minden kátyúból ki lehet mászni, hogy minden vesztes helyzetet meg lehet fordítani, hogy néha nem kell semmi értelmeset csinálj ahhoz, hogy ezt el is hidd, csak könnyezd meg, ahogy legalább ötvenezer ember énekli, hogy walk on, walk on, with hope in your heart, and you'll never walk alone. Mert egy kicsit úgy érzik, hogy az a 11 értük állt ki aznap este. Hogy ez a győzelem az ő győzelmük volt, hogy most már őket sem lehet leírni, félrelökni, semmibe venni. Mert nekik a Pool család, az Anfield otthon, ez az egyszerű dal meg minden, amiben hinni akarnak, és minden, amire az ember rossz napjain a hitét szokta használni. 

Nem volt semmi értelme. Tényleg. Nem folyik más irányba a Mersey folyó, nem lettünk jobbak, nem tűntek el a problémák, nem történt semmi különös. 

Csak egy győzelem. Egyetlen győzelem, és ettől most világszerte kicsik és naivak, meg nagyok és rég kiábrándultak érzik úgy, hogy lehet, hogy csak egy hajszállal, és lehet, hogy csak ők látják, de tényleg szebben süt a nap. 

Az ilyen haszontalan dolgoknak van értelmük. 

Meggyőződésem, hogy mindenkinek van egy olyan központi, rossz tulajdonsága, aminek a kigyomlálásán olyan szent küldetéstudattal dolgozik a delikvens, mintha az élete múlna rajta. Nekem is van ilyen életfeladatom, ami annál is inkább vicces, mert az életfeladat is egy olyan kifejezés, mint az énidő, meg a szeretetnyelv, hogy tudom, hogy mindkettőnek van relevanciája, vagy inkább mindháromnak, mégis kiráz a hideg tőlük. Na, mindegy. Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ha egy szóban kéne kifejeznem, hogy mi az én nagy-nagy magamhoz kapcsolódó misszióm, akkor azt mondanám, hogy az egyszerűsítés. 

Ugyanis képes vagyok mindennek óriási feneket keríteni, azt gondolom, hogyha nem szolgáltatok kellő terjedelmű előzménytörténetet, akkor a sztori, amit elő akarok adni nem, vagy nem úgy lesz érthető, mindenen rengeteget gondolkodom, és utóbb mindig kiderül, hogy valahol a zsigereimben már rég eljutottam a helyes megoldásig, de azért még rágódtam rajta egy kicsit, csak a biztonság kedvéért. Hogy ez mennyire így van, az úgy másfél éve tudatosult bennem, és kb. egy éve, hogy tudatosan próbálom is lefarigcsálni magamról, a mondandómról, a gondolkodásmódomról a felesleget és csak a lényegre fókuszálni. Igen, nem, kell, nem kell stb... Ugyanis egy csomó sallangra semmi szükség, és nagyon sok esetben egyáltalán nem kell, hogy egy komplett panorámaképet lássunk, bőven elég, ha csak azt a képkivágatot figyeljük, amire éppen szükségünk van. 

Úgy egy évvel ezelőtt néztünk egy filmet, az a  címe, hogy You were never really here. Jouaquin Phoenix a főszereplő, és valami olyat képzeljetek el, mintha a Leon, a profit meg a Taxisofőrt összegyúrták volna, csak még eggyel nyomasztóbb az egész. Nem hazudok, másfél óra az egész, vagy még annyi sincs, mégis minden benne van, aminek benne kell lennie. Pont annyi magyarázatot kapsz a főhős motivációit illetően, amennyire a megértéshez feltétlenül szükséged van, pont annyira tekinthetsz bele az életébe, amennyire muszáj, mégis egy kerek történet, semmiféle hiányérzet nincs a végén. Mégis furán éreztem magam, mikor először megnéztem, azóta még kétszer leültem elé, és minden alkalommal egyre jobb lett, szóval legelső alkalommal azt éreztem, hogy jó, oké, de valami akkor is hiányzik. Mert nem tudom igazán, hogy miért lett ilyen, mert ez így nekem kevés, mert hol a visszatekintés, hol maradnak a magyarázatok? Pedig, mondom, egyáltalán nincs szükség rájuk, amennyire szükség van, azt pedig megadja a film. Megint ezek a fölösleges körök, ugye. Pont azt a bonyolultságot, kályhától induló sztorifolyamot akartam viszontlátni, ami engem is jellemzett, és akkor itt jön egy másik rossz beidegződés, hogy ugyanis csak az a nézőpont valid, ami az enyém vagy, ami az enyémhez a legközelebb áll (ezzel már nagyon jól állok amúgy, nagyon megengedő lettem az olyan helyzetekkel kapcsolatban, amikor valakinek más a véleménye, mint az enyém :) ). 

Lényeg a lényeg, hogy az utóbbi időben, részben a megfigyeléseim, részben bizonyos helyzetek generálta kényszerek okán, hogy egyszerűsítsek, hogy röviden, és egyértelműen fejezzem ki magam, és csakis akkor bocsátkozzak hosszú magyarázatokba, amikor is az feltétlenül szükséges. Mivel, hogy inspirációt sejtek mindenhol, ezért próbálok filmben is könyvben is ilyen világos és egyértelmű tartalmakat keresni, aminek némiképp ellentmond azért, hogy most vágtam bele a Trónok harcába, ami azért nem egészen ez a vonal, de kis kitérőket azért még én is megengedhetek magamnak. 

Így jutottam el Ian McEwan Amszterdam című kisregényéhez, meg úgy, hogy Tibor barátom ajánlotta. Képzeljetek el egy kötetet, ami finom, karcsú kis darab, harsogó sárga borítóval, egy amszterdami látkép körvonalaival az elején. Közben a fülszöveg egy olyan rafkós sztorit sejtet, amiről nem tudtam egyszerűen elképzelni, hogy fog beleférni 170 - 175 oldalba.

SPOILER ALERT!

Belefért. 

McEwan könyve eggy rendkívüli nő temetésén indul és azon férfiak sorsát kíséri végig, akik így vagy úgy jelentős szerepet töltöttek be ennek a nőnek az életében. De most ne arra gondoljatok, hogy volt szeretők sírnak egymás vállán, pedig így indul. Hanem képzeljétek el azt, amikor egy ilyen nyitójelenetből egy olyan történet bontakozik ki, ami egy görög tragédia, és egy Shakespeare-i királydráma keveréke, nagyon hideg, nagyon elegáns angol stílussal-humorral párosítva. Tényleg nagyon angol, a szó legnemesebb értelmében, nem fecseg, nem bocsátkozik felesleges részletekbe, csak annyit mutat meg, amennyit feltétlenül szükséges látnunk, és igazából nem teszi le a garast egyik szereplő mellett sem. Önző, gyarló, saját zseninkben gyönyörködő halandók vagyunk mind, akik időről - időre elhisszük, hogy mindenkinél okosabbak vagyunk és még a végzet eszén is túl tudunk járni. Csak miközben akár egy antik tragédiában, akár Shakespeare műveiben, ez tud úgy feltűnni, mint hősies szembeszállás, becsülendő dac, amit a főhős az eleve elrendeltetettel szemben tanúsít, addig McEwan karakterei sokkal inkább szánandóak, mert miközben minden apró momentumot igyekeznek megragadni, ami őket igazolja a sorsfordító pillanatokban mégis képtelenek jó döntést hozni (ha van ilyen egyáltalán), és rendre elvéreznek. Ez nyilván logikus büntetés annak, aki elhiszi, hogy mindenkinél is jobban érti a világ rendjét, és nyilván valamiféle tanulság, intő  példa nekünk, akik olvassuk a sztorijukat, hogyha magunktól nincs annyi eszünk, hogy kikerüljük a saját önhittségünk állította csapdákat, akkor legalább más kárán tanuljuk meg, hogy miért nem éri meg vélt zseninktől aléltan járni-kelni a világban. Mindeközben McEwan könyvét olvasni zseniális élmény, mert mindezek dacára egyáltalán nem nyomaszt. Hiszen nem azt állítja, hogy te vagy hülye, ő csak elmesél egy sztorit, hogy mással mi történt. Te meg egy ilyen fura, gyomortáji kaparászással együtt kacarászol, hogy igen, valóban vicces, aztán csendben, a négy fal között elgondolkodsz rajta, hogy vajon te is ilyen kis mulya vagy, vagy neked ennél azért több eszed van? 

Mindezt 170 oldalban. 

Tanulság: a jó sztorinak nem kell feltétlenül hosszúnak lennie. Sőt. Néha annál jobb, minél tömörebben el lehet mondani, mert egészen nagy igazságok el tudnak férni, egészen kicsi terjedelemben. Például 170 oldalban.