Az egész ott kezdődik, hogy már a lift sem egyértelmű. Beszállsz az egyik ajtón, aztán van három másik, és fogalmad sincs, melyik fog kinyílni kizárt, hogy arccal arra állj, amelyiken ki kell lépned és akkor még mindig egyáltalán nem biztos, hogy ki is lépsz, mert van, amikor az ajtó beragad. Például most is. Akkor vissza a földszintre, itt legalább nincs pardon, a rácsosajtón kell kimenni, zöldre van a zöldre van a rácsoskapu festve, na hát ez meg feketére, akkor irány a túloldal, szóval megint, rácsosajtó, lift, terasz, menjünk felelé. Ez az első abszolút siker, a csúcstámadás, felérni klausztrofóbia, és egyéb szorongások nélkül, mert a java csak most jön, pedig itt aztán van tér, meg szabad ég, aki itt úgy érzi, hogy rádőlnek a falak, az tényleg magára vessen, pedig biztos van.

A teraszon Vilma, a kabinos nő, árnyékban olvasgat valami pletykalapot, és egy ischlert ropogtat mellé, szülinapja van, mondja büszkén, ragyog is, ahogy csak a szülinapos nők tudnak, mert a szülinapos nő kivirágzik attól, hogy most őt ünneplik, Vilmát pedig szemlátomást ünnepelték, a harapásától képzett hullámok nyomán ott hullámzik a piros gyümölcslekvár, két csokimázas tallértól közrefogva. Vilma rámosolyog, sosem találkoztak korábban, de neki tulajdonképpen egykutya mind, aki idejön. Kijönnek, napoznak, hazamennek. Tudja, ahogy ránéz, hogy csupa zavar, csupa szorongás, annyi terítéken lévő testet látott már, az árnyékából olvas, nem kell mondani semmit. Az ilyenekre nem kell figyelni, ha körül ugrálja, csak még idegesebb lesz, így is rá merné tenni ezt a fél ischlert, hogy nem vetkőzik le. Itt fog feküdni egész délután fürdőruhában, aztán olyan szégyenkezve megy haza, mintha kuplerájban lett volna. Vilma egy percre megtorpan érzi, hogy sántít a hasonlat, de aztán megvonja a vállát, jó lesz az kuplerájjal, nőnek odamenni még nagyobb szégyen. Ámbár…szégyen, gyerekkorában a szomszédasszony ura is odajárt, legalábbis az ő anyja szerint, ami így 57 év minden bölcsességével visszagondolva, nem is volt meglepő, mert Kamási néni már akkor rikácsolt, amikor felekelt, és aztán lefekvésig abba sem hagyta, annak színesüveggel vakarhatták volna a valagát, az se lett volna jó. Szóval, van az amikor a kupleráj sem szégyen, ez a kis veréb mondjuk, ez a szót is csak pirulva mondja ki az biztos. Vilma körül néz, nőt kék bikinialsóban nem ismeri, még nem járt itt, a terasz szélén az özvegy műkereskedő nő, Mari meg megint kihúzta a napágyat középre, a kis veréb orra is esett a papucsában, szerencsére ez a vén paradicsommadár nem szólt semmit, csak elhúzta a száját, ha ráripakodik a kislányra, még haza is rohan, és a környékre sem jön többet.

A kis veréb lepakol a fal mellé addig lomol, hogy mire végez, már tényleg csak a többiek törölközőjét tudná elsimítgatni, és ekkor…Vilma legnagyobb meglepetésére, lehúzza a fürdőruha pántját a vállán, gyors mozdulatokkal kibújik belőle, és úgy fekszik vigyázzban, mint aki teljesítménybe’ napozik. Most már csak az a kérdés, megfordul-e vagy így marad. Vilma mosolyog, nem mindenki születik barátságba a testével, valakinek az első lépést úgy kell megtenni, hát a kislány most legalább már annyit mondott magának, hogy szervusz kérlek, én lakom benned. Majd megszokja. Majd rájön.

Tele van majddal ez a rohadt élet, tűnődik Vilma. Tűzi az alattomos nyári nap a hátát, olyan mitnha nem lenne nagyon meleg, de közben nagyon meleg van, érzi, már biztosan érzi, hogy megégett a nyaka, most már nem kezd vele semmit, minek? Szóval a majd, ezt az újságot is majd elolvassa, mert mindig jön valaki, amikor meg nem, akkor Mari jön azzal a hülye folyóirattal, amit olvas, hogy a gyümölcsöket méreggel locsolják, az oltástól meg megzápul a gyerek agya, a nők meg felsőbb utasításra nem szülnek, és Mari még dolgozik bíróként, hát ott verte meg a jó Isten azt is, aki elé került. Mit mond ítélethirdetésnél? Dobjon át sót a válla fölött, aztán legközelebb nem lesz baj? Aztán, ha befejezte a lapszemlét, akkor elmondja századszor is, hogy annak idején is, meg most is, mindenki belé szerelmes, hogy a Bambi presszóban ül egy vén dzsigoló, az mindig megjegyzi, hogy milyen csinos, amúgy Mari Kőbányán lakik, szökőévente kétszer jár a Bambi felé, de Vilma nem szereti tényekkel feltartani a barátnőjét, hagyja had mondja. Hát barátnőjét na, hát Mari vagy húsz éve itt napozik, végigcsinált ő vele mindent válástól a klimaxig, ez már barátság akárhonnan nézzük is.

Befut Ica mama, itt lakik a hegyoldalban, tulajdonképpen megdöbbentő itt látni, mert Icus az az igazi, fehérhajú gömbölyű nagymama, aki buktával várja az unokáit kötényben, és aki levendulaszagú hálóingben olvas mesét, aztán jön, kidobja magát a napra csórén és vagy rejtvényt fejt, vagy valamit olvas, ami bizonyára vicces, mert általában hangosan nevet rajta. Vagy sír. Egyszer olyan is volt, hogy sírt. Mondjuk akkor költöztek a fiáék, hova is? Mindegy, marha messze, úgyhogy ezért sírt, szóval nem süt, meg nem mesél, csak sütne meg mesélne, biztos bántja, de hát csak jönnek látogatóba, nem igaz? Meg nem is kell, ezt úgy a szívére venni, hát legalább nincs annyi dolog velük, nem igaz? Hát, de mindegy is, lényeg a lényeg, hogy Ica kedves asszony, keveset beszél, és akkor sem ilyen ostobaságokat, mint Mari, hogy őrá már az osztályfőnöke is féltékeny volt, ezért nem engedte az érettségi bankettre abban a citromsárga estélyiben, amit a nagynénje küldött neki Amerikából. Marinak a büdös életben nem volt amerikai rokona, legmeszebb rokona Kassán élt, az meg maximum lapot küldött, mert másra nem igen volt pénze. Ezt Vilma Mari húgától tudta, aki egyszer elkísérte ide a testvérét, de minden bizonnyal Mari fülébe juthatott, hogy a testvére fecsegett, mert többször nem hozta. Lehet meg is ölte, kapja fel Vilma a fejét, és elhatározza, hogyha legközelebb Mari idejön, rákérdez. Nem arra, hogy el tette-e lábalól a testévért, hanem hogy mi van az asszonnyal. Ő pl. nem beszél a saját testérével, két éve összevesztek, azóta semmit nem tud róla, jobb is így, mindig Imi volt a bezzeggyerek a családban, majd 50 év bezzegelés elég volt, vénségére már nem akarja ezt hallgatni.

Mari feláll, lezuhanyzik, hogy csillog a klipsz a fülében, milyen marha nehéz lehet csoda, hogy nem szakítja ki a fülcimpáját. Mari mindenhová felékszerezve jár, a feltupírozott hajával olyan, mint egy törpepapagáj, mostanra mondjuk egy meglehetősen jó húsban lévő törpepapagáj. Leül Vilma mellé, kenegeti magán a vizet, Vilma térdére csap, felköszönti újra, Chacharel illatú öleléssel borítja be a kabinosnőt, és egy percig sem aggódik amiatt, hogy ő tök meztelen, Vilma meg, akárhonnan nézzük is csak idegen neki. Mari viszont úgy van vele, hogy egy, húsz év után senki sem idegen, kettő tőle az ölelés az kegy, lesz szíves a Vilmácska szívesen fogadni. Ahogy a tájékoztatást a világ dolgairól, különben Vilma csak annyit tudna a magazinjaiból, hogy kit vettek feleségül, kit rúgott ki az ura, meg kit temettek el hat másik híresség mellé, szóval még jó, hogy ő itt van, és beszél neki az igazságról, mert az emberek azt nem szeretik észrevenni, hát pedig mondjuk kiszúrja a szemüket. Ő a lányának is megmondta, hogy elhagyta magát az esküvő után, és tulajdonképpen nem csoda, hogy az ura félrement, nem beszéltek már legalább két éve, úgy hallotta, pultozik a gyerek valahol a belvárosban, valamilyen Ernő utca, mit tudja ő nem is érdekli. Az ő lánya pultos lett, szégyen. Tiszta szerencse, hogy unokája nincs, hát azt már biztos elperelte volna tőle, nem alkalmas gyereknevelésre az Irma, hát magáról sem tud gondoskodni. Pultos…egy kocsmában. A hideg is kirázta, bele sem akart gondolni. Megint beállt a zuhany alá, hagyta a hideg vizet végig csorogni a fején, lemosta a gondolatait is vele, mert akárhogy volt, amikor a gyerekre gondolt mindig megülte az idegesség a gyomrát, mert mikor egyszer Vilma rákérdezett, hogy lehet, hogy már nem is él? Akkor ő elgondolkodott rajta, hogy lehet, és nem is tudná. Kilépett a napra, végignézett magán, elégedett volt a látvánnyal, mert lehet, hogy már nem húszéves, de majdnem úgy néz ki. Hát igen, hát a mellei már nem úgy állnak, na és aztán. Neki még így is udvarolnak, Kőbányán a buszmegállónál van egy resti, ott a kocsmáros mindig kikiabál, hogy a kezeit csókolja, és ma is milyen csinos. Tulajdonképpen rém idegesítő, mégiscsak bírónő lenne ő, ez meg csak így bizalmaskodik, de a héten megkérdezte, hogy eléggé nyár van-e már ahhoz, hogy Marika kedves felvegye a kanárisárga nyáriruhát, hát ma felvette. Elgondolta, hogy milyen jól mutat majd a lesült bőrén…a hideg is végigfutott rajta. Mari mindig könnyen elérzékenyült, ha a saját vonzerejére gondolt, elvégre fontos, hogy szeresse magát, a saját anyjától mindig ezt tanulta.

Vilma felállt, bement a kabinok közé, egy percig káprázott a szeme a félhomályban. Bekapcsolta a rádiót, szerette meghallgatni a híreket, tudni mi történik a világban. Miközben nagyot harapott a szendvicséből, arra gondolt, Mari talán nem tépi szét a kis verebet, ameddig ő bent van.

Kép forrása: Fortepan