A pesti nő életének olyan a kiállításmegnyitó, mint gardróbjának a fekete ruha, kötelező szériatartozék. Illik ott lenni, illik megjelenni, egyszál pezsgős/műanyag pohárral a kézben, attól függően, hogy mennyire nagyszabású az esemény ácsorogni, okosakat mondani, majd később az egészet úgy előadni, mintha a háta közepére nem kívánta volna az egészet, de hát ott volt, mert ott kellett lenni.

Ugyanígy kötelező elem, a jelenlévők kitárgyalása, különös tekintettel az egybegyűltek egymáshoz fűződő szexuális kapcsolatára, kiváltképp akkor, ha az alkotó, kinek műveit csodálják nő, mert akkor hétszentség, hogy tehetségtelen, csak „befeküdte” magát a neves/kevésbé neves galériába.
Ha bárki megkérdezte volna Csorba Elzát, hogy tisztában van-e mindezzel, valószínűleg nagyra nyitotta volna a szemeit, és azt felelte volna, hogy á, dehogy! Mondjuk egy teljes órát töltött a kellően keresetlen szett összeválogatásával, és egy olyan frizura elkészítésével, ami valahol félúton volt a művészein szélfútta, és az egyszerűen szólva kócos között. Így toppant be a belvárosi galériába, magát üde szellőnek képzelve, aki fölötte áll valamennyi jelenlévő önjelölt művészzseninek, pojácának és kékharisnyának.

Megérkezett tehát, hogy azonmód hasraessen, úgy szószerint, mint képletesen, az elmélyülten szemlélődő Korlát Leventében.

Korlát Levente a maga részéről imádott kiállítsokra járni, persze csakis megnyitókra. Nem is lehet ezért hibáztatni, józan ésszel végig gondolva mi értelme lenne annak, hogy néhány idegennel együtt lézengjen egy teremben, ahol nem látja senki, nem ismeri fel senki, nem kérdezi meg senki, mikor jelentkezik új képpel, és ő senkinek nem tudja a Szűz Anya Mária valamennyi fájdalmával az arcán elmondani, hogy alkot, de egy kép születéséhez olyan tudatállapot kell, amit ők elképzelni sem tudnak, és ebben a zajos, nyüzsgő, egyszerűen szólva kiábrándító világban, ezt a tudatállapotot elérni a lehetetlennel határos. Persze neki sikerül. Néha. Kivételes pillanatokban. De hát ő egy afféle zseni, szóval ezen kár is meglepődni.

A hiteles történetmesélés kedvéért illik persze megjegyezni, hogy Korlát valóban tehetséges volt, és mikor az év kivételes szakaszaiban rászánta magát a koncentrált munkára valóban szép dolgok kerültek ki a kezei közül, de az igazság az, hogy Korlát végtelenül lusta volt. A körítést élvezte, a felhajtást élvezte, a szenvedő művész pózát szintén élvezte, a járulékos előnyöket megintcsak, de a kemény munkát már kevésbé. De ennyi legyen is elég a magyarázkodásból, térjünk vissza ehhez a megmagyarázhatatlan véget érő történethez.

Mikor a Csermely galéria fiatal művészek munkáiból válogatott anyagát szemlélte, és amikor Csorba Elza tördelőszerkesztő felbukott benne, már épp azon gondolkodott, mármint Korlát Levente, nem más, tőle merőben idegen módon, hogy fogja magát és hazamegy. A képek nem csigázták fel, és senki nem tudott gúnyolódni, és őszintén szólva egyik vendégben sem látta a potenciált, hogy részegen botrányt csináljon. Mi történt az emberekkel? – ezen gondolkodott. Már az ingyen ital sem hozza ki belőlük az állatot? Tényleg lezárult egy korszak...sóhajtott bánatosan, hogy aztán segítő kezét nyújthassa Csorba Elzának, és olyan irányt vegyen az este, amire maga sem számított. Arra meg végképp nem, hogy az egész élete milyen irányt vesz innentől kezdve.

Csorba Elzának halványan rémlett, hogy egyszer, úgy másfél-két évvel ezelőtt, mikor a barátnője Réka épp túlélt egy fájdalmas szakítást (belehabarodott egy vállalkozást indító, ifjú kocsmáros titánba, mégis mire számított? De ezt már csak magától kérdezte Elza is), és megneszelte, hogy reális esély van rá, hogy nem magányosan fog meghalni, már amennyien időben kiveti a hálóját, és újra beleszeret valakibe, szóval ebben az időszakban Réka egy Korlát nevű festőért rajongott. Elzának valaohnnan az is beugrott, hogy Réka és Korlát találkoztak egy Deák Bill koncerten, bár az most sem volt világos neki, hogy Réka, hogy került oda, de végül az örök szerelemből nem lett semmi, még az örök szerelmnek beállított egyéjszakás kaland sem, most valamiért mégis úgy érezte, őszintén megérti Réka lángolását a pasi iránt.

Megállva egy pillanatra, meg kell jegyezni, hogy Korlát tényleg jóképű volt. Mennyi érv szól mellette, hát nem? Igazából tehetséges. Igazából jóképű. Igazából a megmentő szerepre születettek abszolút álma, amivel maga is tisztában volt, és amire időről-időre rá is játszott. Mindezt félretéve azonban egy tagadhatatlanul sármos pasiról volt szó, senkit nem lehetett hibáztatni, aki elgyengült a jelenlététől, még a magát mérhetetlenül racionálisnak tartó Csorba Elzát sem, aki kerek perec kijelentette egy ízben, a Fekete kutya előtt ücsörögve, hogy őt már nem verheti át senki! (Megjegyzés: ennél sokkal vulgárisabban fogalmazott, de hát mégis csak egy kiállításon vagyunk.)

Az este további alakulására innentől kezdve a frenetikus az egyetlen, és alkalmas kifejezés. Kellemesen becsíptek az ingyen pezsgőtől, végigjárták azokat a kocsmákat, ahol Korlátnak előre köszöntek a pultosok (jó, csak a Dob-Kazinczy tengelyen, mert igazából az összesset nem tudták volna), andalogtak a Nagymezőn, csókolóztak az Andrássyn, és Elza, ne felejtsük el a tőle származó ismerkedni nehéz kezdetű bölcsességet, úgy érezte, sziporkázik. Könnyű volt, fesztelen, laza és magabiztos, úgy érezte, sikerült teljes egészében az ujja köré csavarnia Korlátot, így még azt is megengedte magának, hogy a házelőtt állva nem invitálta fel a lakására, inkább kockáztatott, egy homályos, titokzatos, „majd jelentkezem”-et, elkérte a férfi számát, és eltűnt a lépcsőházban. Akkora famme fatale-nak érezte magát, akihez képest Lauren Bacall sehol sincs és, ha a pezsgő nem lett volna elég, most még a saját sikerétől is teljesen megrészegült.

Utóbb visszagondolva erre az estére arra jutott, hogy mindenki jobban járt volna, ha a Hosszú álom helyett az Egyéjszakás kalandot adja elő.

Folyt.köv.