Nem tudta, mi a teendő. Ez az állapot meglepte, általában mindig tudta, mi a megfelelő viselkedés adott helyzetben, sőt azt is, mit kell éreznie. Megrendült, ha valami váratlan tragédia érte, dühös volt, ha felbosszantották, őszintén örült, ha valami jó dolog történt, ahogy fel tudott öltözni, úgy azt is tudta, mikor mihez nyúljon a lelkében. Most viszont teljesen összezavarodott. Nem érzett semmit. Nem tudta, mit kéne éreznie, hogy kéne viselkednie. Látszik vajon rajta, vagy csak ő tudja? Látszott rajta reggel is? Reggel még ő sem tudta. Az is eszébe jutott, hogy vajon megváltozott-e a világ ahhoz képest, amilyen mondjuk reggel volt, amikor még nem tudta. Valószínűleg nem. Vagyis igen, mert reggel még nem esett. Most meg szakad. Szép ez a város esőben szebb, mint máskor. Olyan, mintha valaki neonfestékkel csíkokat festett volna a járdára. Kikerült pár pocsolyát, szórakozottan beleejtett némi aprót a sarkon ülő hajléktalan poharába, és az étterem előtti utolsó kirakatban még ellenőrizte a frizuráját, és a rúzsát. Minden rendben volt. Ő is. Ott várta a Két szerecsenben, az asztaluknál. Csak magában mondta így, tudta, hogy a férfi nem szereti az ilyen teátrális dolgokat, amikor egyszer az éttermet emlegette a „mi helyünkként”, akkor is elhúzta a száját. Miért megvettük? Akkor már nem szólt semmit. Régen megmagyarázta volna, hogy nem, nem arra gondolt, egész egyszerűen csak tényleg mindig ott vacsoráztak, ha nem volt kedvük főzni, és ő úgy könyvelte el, hogy ez az ő helyük. Ott volt az első randijuk, az évfordulós vacsoráik, hát mi kell még, hogy valami valakinek a törzshelyévé váljon? Aztán leszokott a magyarázásról, megszokta, belátta, ráhagyta. Ezt is. Az étlapba merült, nem vette észre, hogy megjött, várt egy pillanatot mielőtt leült, és hirtelen érezte, hogy a sírás összerántja a gyomrát. Voltak ilyen pillanatai, egész váratlanul törtek rá, és általában ahogy jöttek, úgy mentek is, de néha olyan erővel rohanták le az érzések, hogy tudta, ha nem vigyáz, elsírja magát. Általában persze csak elfutotta a szemét néhány könnycsepp, és ezzel el is múlt, de utána még percekig az érzelemfröccs hatása alatt állt. Most kicsit nehezebb volt. Mert most róla volt szó. Meg arról, ahogy leverte a lábáról az érzés, hogy szereti. Nem igazán tudta az okát, azt sem tudta, mikor kezdődött, mert nem volt egyértelmű, neki legalábbis, de egyszer csak azzal az érzéssel ébredt, hogy ő az. Tényleg ő. És attól kezdve szemernyi kétsége sem volt felőle. Ma egy kicsi. De még nem akart ezen gondolkodni, az járt a fejében, hogy ameddig nem mondta el neki, addig nincs. Ameddig kettejüknek nem kell ezen gondolkodni, addig nem hivatalos. Talán nem is létezik. Eldöntötte. Nem létezik.

Ott ültek, a férfi jóképű volt, a nő elegáns, pezsgőt rendeltek, halat, és bárányt, meg desszertet, és az egész olyan volt, mint egy európaisra hangolt amerikai film, amiben úgy szuperstílusos, és elegáns minden, hogy mégsem mesterkélt, már csak egy Chet Baker album hiányzott a háttérből. Meg egy montázs, amiben peregnek az órák, és ők csak nevetnek, és beszélgetnek, és szórakozottan hozzáérnek egymás kezében, miközben az étterem kiürül, a vendégek hazamennek, a pincérek leszedik az asztalokat, őket meg úgy kell kitenni. Még ezen a filmen sem tűnne első randevúnak, mert látszana, hogy ők már tudnak mindent, mégis sütne róla, hogy kitüntetett a pillanat, hogy itt most valami ritka történik, hogy most ők tényleg, és úgy vannak együtt, kérdés, feszültség, bármilyen nyílt vagy mélyben kúszó konfliktus nélkül, ahogy csak nagyon ritkán lehet. Ezzel a magátólértetődéssel, ezzel a kétségek nélküliséggel. Ezekben a csalóka pillanatokan lehet elhinni, hogy nincs baj a világon semmi.

Nem indultak rögtön haza, sétáltak egyet, nem is figyelték merre, csak mentek előre azokon az utcákon, ahol már sétáltak, veszekedtek, csókolóztak, amik észrevétlenül felszívták az emlékeiket, hogy úgy mint a beton a meleget a júliusi estéken, később, néhány arra alkalmas, vagy épp teljesen alkalmatlan pillanatban kiengedjék magukból. Minden olyan volt, mint reggel. Eszébe sem jutott, hogy lehet másképp is, pontosabban, hogy már másképp van. Már 5 órája, 22 perce, és 17 másodpere másképp van. Ő viszont még kapott tovább húsz kegyelmi percet, amikor minden ugyanúgy volt, mint régen. Akkor sem kezdett gyanakodni, hogy valami nincs rendben, mikor a beszélgetéseik már – már szürreálisba fordultak. Hozzájuk képest. A férfi tervezni kezdett, amit sosem csinált. Programot, utazást, találkozásokat, dolgokat nekik, amiket majd ők együtt. Nem gyanakodott semmire, csak valami ájult, naiv boldogsággal hallgatta, és helyeselt, és látta maga előtt az egészet, és nem is gondolt rá, hogy lehetne másképp.

A kegyelmi időszak a parkolóban ért véget, készületlenül érte, de legalább egy másodperc alatt kijózanította. A férfi még az autó mellett állt, ő félig beszállt, de még kapaszkodott az ajtóba. Azt mondta, hogy jövő ilyenkor pedig Szicíliában lesznek majd, és a piacon vett halat fogják sütögetni.

Felnevetett. Állt ott, az ajtóba kapaszkodva, és csak nevetett. Rekedt, meglepett, mégis őszinte nevetés volt, betöltötte az egész utcát, flippergolyóként cikázott a házfalak között.

• De hát én meg fogok halni. Nem érted? Meg. Fogok. Halni.

Értette. Sőt. Aktuálisan ez volt az egyetlen dolog, amiben egyetértettek.