Mint ablakos tótnak a hanyattesés, körülbelül úgy hiányzott ez az este, de most már nincs mit tenni. Mondjuk, amikor elképzeltem az életünket, hogy milyen lesz itt ebben a Pest melletti kisvárosban írófeleségnek lenni, hát nem egészen erre gondoltam, de jó ám legyen. Arról van szó egészen pontosan, hogy a környék díszét, Bálintot, az én férjemet, meginvitálták a Bálba! Így nagy B-vel bál, mert épp nem akadt semmilyen szent, vagy uralkodó, aki ráért volna, hogy nevét adja a jeles eseményhez, így hát Bál lett, nagy B-vel, az Író úrnak meg alanyi jogon jár a meghívó, hát hogyne járna. Maga a polgármester ugrott be a meghívókkal, rögtön éreztem a megtiszteltetés mindent elsöprő fuvallatát, nyomában a csalódottsággal, amikor voltam szíves megkérdezni, hogy jól értem ugye, hogy a mgehívó Író úr plusz egy fő részére szól? Én nem tudom, ennek azzal is meglepetést tudtam okozni, hogy beszélek, azzal meg, hogy elkísérem a férjemet szombat este bálozni végképp kibillentettem az egyensúlyából. Vagyis azonnal meg kell tudnom, hogy ő kit visz a Polgármesterné Asszony helyett, mert a jelek szerint itt a dresscode mellé az is előírás, hogy megjelenés szeretővel.
Szóval mondtam B-nek, hogy szombaton bálba, oppardon, Bálba megyünk, nagyon furcsa arcot vágott, nem tudtam eldönteni, hogy hányni fog-e vagy röhögni, jó hát ez ellene is merénylet volt, a férjem meg a társasági élet az nagyjából olyanban van egymással, mint a víz meg az olaj, nem kompatibilisek, de szentül megígértem, hogy jól fogunk szórakozni, ennél már csak abban bíztam jobban, hogy utólag mindezt nem kéri számon rajtam. Próbált mindenféle indokkal kibújni a részvétel alól, de mondtam neki, hogy egyrészt megígértem másrészt, ha nem tetszik, akkor majd látványosan fintorgok egész este, az úgyis jól megy, és akkor jövőre nem kapunk meghívót. Vagy beújít magának egy kislányt a bölcsészkarró és viheti őt. Megoldjuk, nem számít. Nem, egyébként neki, legjobb tudomásom szerint nincsen senkije, ha tévedek, akkor nagyon nagy szarban van, ezt most szeretném leszögezni, de hát tudom, hogy ragadnak rá a lányok, mert tehetséges, meg baromi jóképű. Tényleg. Nem azt mondom, hogy azzal a néma áhítattal csodálom, amivel kapcsolatunk hajnalán, a tehetségét még jobban, őt magát, hát izé... Szexi, jóképű, brilliánsan okos, de hát mégis az én orrom alá fingik éjszakánként, ez meg némiképp megtöri a varázst. De ettől még azt most is látom, objektíve, hogy nagyon sármos férfi persze, hogy döglenek utána. Még velem is flörtölnek az irodában, pedig állítólag nekem minden nap egy újabb méter a lejtőn lefelé. Azt hiszik, ezzel megijesztenek, hát lejtőn lefelé csak kényelmesebb menni, nem? Na, ugye.
Szombaton tehát ott álltunk talpig kiöltözve, ajj, de szemtelenül jól áll neki ez az öltöny, csak jó, hogy heti háromszor jár úszni, milyen válla van, te jó Isten, hát lehet, hogy el sem indulunk. Illetve, dehogynem, ezt a ruhát egy házáráért szereztem annak idején, és évente jó, ha egysze rfel tudom venni, ezzel a vérforraló tűsarkúval együtt, idén legalább kétszer lesz rajtam. Állunk tehát puccban, látom a fején, hogy azon spekulál, mi lehet az az elfogadható indok, amiért az utolsó pillanatban lemondjuk a reprezentatív megjelenést, de én a zsigereimben érzem, hogy ez egy nagyon jó este lesz, most már lázasan is elmegyünk, nem számít.
Érkezéskor két dolgot állapítok meg azonna:
1. Sajnálták a pénzt normális pezsgőre.
2. A kulturális bizottság elnökasszonyával kavar a Polgármester úr, a feleségét meg tényleg otthon hagyta. (Komolyan, annyira átlátszóak, hogy az elképesztő).
Lejattolunk, bemutatkozunk, jó szórakozást kívánunk, és megkeressük az asztalunkat, káprázatos a dekor, vagyis igazából az a káprázatos, hogy a múltheti esküvőn ilyen szépen megkímélték, mert hogy ezt nem ma rakták fel az hétszentség. Három másik párral ülünk egy asztalnál, meg két üres székkel, ezek szerint volt, aki nem jött el, látom B arcán, hogy arra gondol, nekik volt igazuk. Hát fogalma sincs, hogy mekkorát téved. Aztán mikor elkezd ismerkedni az asztaltársasággal látom az arcán, hogy kezd kiengedni, nem is annyira a határtalan szimpátia okán, hanem azért, mert már írja fejben jegyzetet a következő könyvéhez. Ennyire már ismerem. Kezetnyújtok én is, a férfi úgy megszorítja a kézfejem, hogy a jeggyűrűm nyomot hagy még a középső ujjamon is, a nő keze viszont olyan, mint egy kicsavart mosogatórongy, a kézfogása is, a hangja is, de csak akkor lep meg igazán, amikor kihozzák az első fogást, és a férje utasítására kezd el csipegetni belőle. Nem tudom, ha elfelejt szólni neki, akkor ott ül a kaja fölött? Fegyelmezettebb, mint a kutyánk, ez őrület! A második párt a desszertig nem látjuk, vegánok, derül ki később, valamint az is, hogy a franciakrémes variácó helyből vegán fogásnak számít, én meg nem szólok egy szót sem, de csak B miatt, mert észrevette, hogy levegőt veszek abból a célból, hogy közöljem, abban szerintem van tojás, de bokárúgott az asztal alatt, úgyhogy elhallgattam. Én nem értem, hát már rég kész lenne az új könyve fele, ha hagyna kibontakozni. A kedvencem a harmadik házaspár, mert a pasi minden fogás előtt keresztet vet, és minden korty bor előtt elrikkantja magát, hogy vivát! Én sajnos nagyon éhesen érkeztem, ezért nem tudok ennyit várni, de azért mindig bólintok, ezzel is hirdetve az általános vallásszabadságot, tőlem olyan rituáléval vezeti fel az étkezéseit, amilyennel akarja, csak nekem ne kelljen várni.
Ahogy halad előre az este, arra jövünk rá, hogy bár alapvetően számos görbe estét tudhatunk magunk mögött, ideértve megismerkedésünk éjszakáját is, olyan konszolidáltak vagyunk, mint két csokor ibolya, az asztaltársasághoz képest legalábbis mindenképp. Úgy töltik a borokat, mintha nem lenne holnap, érzem, hogy közeledünk valamiféle csúcspont felé, mert egyre vörösebb a fejük, de a kedvencem mégiscsak az idomított feleség, aki nagy titokban, minden felszólítás hiányában, diszkréten kortyolgat valami konyakszerűt egy öblös pohárból. Én azt hittem mosdóba járkál ki, most már tudom, hogy a báltermen kívül elhelyezett röviditalos pulthoz, úgyhogy intek B-nek, hogy magam is utánanézek a kínálatnak. Kérek egy Unicum szilvát, meg újdonsült barátnőmnek Anikónak egy Metaxát, nagyon megörül a találkozásnak, szeretne velem beszélgetni, de hát nem hagyhatja ott a férjét. Nem értem, hát két üres szék van mellettem, nem hagyja ott, csak átül vele szembe. Kásás hangon nevetgél, legyint a kezével, mintha csak azt mondaná, bele se kezdjek, tudja, mit akarok mondani, hallotta már százszor. Összeszorul a szívem, pokolian sajnálom, mert ő sem így tervezte, és örülhet, ha nem adja ki az útját a férje öt év múlva, mikor már délelőtt is inni fog, mert akkor aztán nem lesz hova mennie. Ő is tudja, látom a szemén, de a szorongás remekül oldódik alkoholban. Ezt meg én tudom, még egy B előtti rövid, de a maga módján emlékezetes időszakból. Feldobom neki, hogy néha átjöhetne, este már én is otthon vagyok, B viszont jön-megy felolvas, ha épp nem megyek vele, ugorjon be beszélgetni. Hálásan mosolyog, megköszöni, én meg tudom, hogy sosem fog átjönni. Neki szégyen ez az egész, és a szégyenét nem akarja mutogatin.
Visszaülök B mellé, egy pillanatra őrült hála fog el, amiért ő a férjem, megszorítom a kezét, nem egészen érti, de visszaszorít, ezek szerint ő is örül nekem.
Végtelen meghatottságomban észre sem vettem, hogy eggyel többen lettünk, a jobbomon már nem az üres szék honol, hanem egy fiatalember, elképesztő kalácsképpel, vadászzöld mellényben, nadrágban meg egy sárga ingben. Mármint nem egy mosástól megsárgult fehérben, hanem tényleg sárga, tojássárga, elképesztő. Kezetnyújt, bemutatkozik, György. De nekem csak Gyuri. Mondom, hogy én én vagyok, B is bemutatkozik, ó hát a híres író, hát persze, hát nem is gondolta, hogy nős. B riposztol, mondja, hogy neki eléggé úgy tűnik, hogy az, Gyuri nevetgél, hát ő ezt nem gondolta volna, hát az írók, azok isznak, meg kurváznak, abból jön az ihlet. Elgondolkodom, hogy talán jobban meg kellett volna kérjem az áramat B-től, nem csak így szíre-szóra hozzámenni, de most már süthetem, azért megkérem gyorsan, hogy iszkoljon el két pohár borért, egyrészt mert nem bírom tovább szárazon, másrészt meg legalább az egyik sztereotípiára szolgáljon rá sírva könyörgöm. Gyuri pálinkázik, nem aprózza el, és annyira még Férj3 sem rúgott be, hogy elfelejtsen vivátot kiáltani a koccintások előtt. B jól elvan Vega úrral, kiderül, hogy egy gimibe jártak, sőt kosaraztak mindketten, de B öt évvel fiatalabb, úgyhogy pont elkerülték egymást, ettől mondjuk a nosztalgiázásnak se vége se hossza, hiába na, van az én férjemben is szentimentalizmus, a gimis nosztalgia meg annyira erős oldala, hogy az első regényéhez elég is volt.
Élőzenekar szolgálja a talpalávalót, a szintetizátorra alkalmazott Hungária slágerek annyira csodálatosak, hogy esküszöm rá fogom venni B-t, hogy táncoljunk, ha a Modern románcba belekezdenek, még lassúzni is fogunk, nem ússza meg.
De előtte még én nem úszom meg, a zenekar ugyanis egyelőre előttem is ismeretlen okokból műfajt vált, és a Csavard fel a szőnyegetből egy klasszikus bécsi keringőbe váltanak, aminek rettentően megörünek a vendégek, Gyuri is, aki előbb ugrik fel az asztaltól, minthogy partnerről gondoskodott volna, ami csak addig vicces, ameddig meg nem érzem az izzadt tenyerét a csuklómon, és el nem jut a tudatomig, hogy ez most tényleg felhívás keringőre, és ez annyira meglep, hogy még bunkónak lenni is elfelejtek, és megyek vele táncolni. B-nek a kezében megáll a pohár, ismer már annyira, hogy tudja, hogy a tánc egy idegennel, idegenek előtt, na az nekem olyan, mintha neki azt mondanám, hogy vállaljon be egy ilyen celeb-főzős műsort a tv-ben, ahol majd egy stáb kijön a lakásunkba, és leforgatja, ahogy ő összedob egy hatfogásos menüt. Ő szólni felejt el a döbbenettől, nekem meg már mindegy, ott állok a kivilágított parketten, most már mese nincs, Gyuri meg én táncolni fogunk. Gyuri áll előttem, olyan szálfa tartással, hogy majd elájulok, tartja a kezét, és egykétháegykéthá tánc! Hamar világossá válik, hogy Gyuri az a típus, aki egy kicsit tudja a valcert, pont annyira, hogy elhiggye, ő maga egy született versenytáncos, és pont úgy csinálja, ahogy kell. Rosszul hiszi, ezt kell megállapítsam, sajnos pont annyira tudja a lépéseket, ami elég ahhoz, hogy eszeveszett lendülettel rángasson körbe-körbe-körbe, egészen addig, ameddig valóban szédülni nem kezdek. A szememmel keresem B-t, hátha jön kimenteni, de csak azt látom, hogy ül dermedten, és furán rángatózik a szája ebből arra következtetek, hogy a röhögését próbálja visszatartani. Annyira szívesen kikiabálnék neki, hogy ne erőlködjön, engedje ki, én is mindjárt arcon röhögöm Gyurit, mert ez már nem is fáj, ez nagyon vicces. Gyuri egyékbént nem csak kiváló táncos, de táncpedagógus is, aki két negyed között arra is időt szakít, minő szerencse, hogy mikor a lábamra lépett elmondja, én mit csináltam rosszul.
„Amikor én hátralépek, neked be kell lépned a lábam közé, mikor te hátra lépsz, akkor én lépek a te lábad közé.”
Azt te csak szeretnéd, gondolom én, ekkor már a szemem sarkából látom, hogy B a saját térdére borulva röhög, ha nem a fejem fölött ordítana a hangszóró szerintem hallanám is a vinnyogását. Mi meg sergün-forgunk körbe, és azon gondolkodom, hogy van-e válóperes ügyvéd a vendégek között, mert amennyiben B nem jön azonnal kimenteni engem, úgy itt és most adom be a válókeresetet, mert ez a keringő már így is percekkel tovább tart, mint egészséges lenne, és hol van még a vége, mert a zenekar szemlátomást a világ összes keringőjét el akarja most játszani, kivétel nélkül. Még azt a Sosztakovics darabot is, ami a jó ég tudja miért sebességváltásra ösztökélte Gyurit, legalábbis erre következetettem abból a felkiáltásból, hogy „Akkor most tegyünk egy nagy kört!”.
Semmi baj nem lett volna amúgy, én már megadtam magam a tragédiának, arcomra fagyott mosollyal szántottam a parkettet a nyomában, csak az volt a baj, hogy kezdett felkavarodni a gyomrom a konstans repkedéstől, és nem voltam egészen biztos benne, hogy feldobnám a rendezvényt, ha a parkett közepére hánynék, pedig Isten lássa lelkem nem sok választott el tőle.
Máig nem tudom, hogy történt, de a keringő egyszer csak csa-csa-csára váltott, igen ARRA a csacsacsára, és mondjuk Dollyt nem adták hozzá, de egy született dizőzt tollboával azt igen, én meg úgy kijózanodtam az élesváltástól, hogy meg is álltam ott, ahol voltam, sokkoltan a felismeréstől, hogy megszabadultam, a táncnak vége, és már csak B-vel kell számolnom, a súlyosan cserbenhagyásos táncolás miatt.
Gyuri kapacitál, maradjak még, olyan jól ment, de megnyugtattam, hogy a parkett ördögeként egyet se féljen, egyből talál partnert, ácsorogjon csak itt tovább, én megkersem (és megfojtom) a férjemet.
B feje vörös volt, a szeméből halkan csordogáltak a nevetés által előcsalt könnyek, és percekig másra sem volt képes, mint a kezemet csókolgatni, amiért álltam a szavam és ez az este tényleg jól sikerült, és lám, ő is remekül szórakozott.
Mondjuk nem értem az „is”, az kire vonatkozott, az én traumámra, vagy Gyuri sikerélményre, de nem firtattam, inkább rendeltem tőle még egy kis unicumot.
