A nyár az egy olyan dolog, mint minden más, amivel kapcsolatban elő van írva, hogy kell viselkedni: a magamfajtát arra ingerli, hogy azért is másképp érezzen vele kapcsolatban. A nyarat például előírásosan szeretni kell, és bár azt tényleg nem mondanám, hogy nem szeretem/szerettem, de azt, hogy csak fenntartásokkal, már annál inkább.

Szerettem, hogy kicsit kizökkentek a dolgok a szokott kerékvágásból, de jóformán még el sem kezdődött, már attól szorongtam, hogy egyszer vége lesz. Nekem a nyár jobban magán hordozta az elmúlást, mint bármelyik másik évszak. Ennek egyébként alighanem az az oka, hogy a nyár végével riogatni szoktak. Élvezd ki, használd ki, most menjél, most játszál, most egyed, most igyad, MERT MINDJÁRT VÉGE A NYÁRNAK! A nyárban tehát tulajdonképp ez az egy idősík van, a mindjárt vége. Azzal senki nem ijesztgetett, hogy most használd ki, mert semmi perc alatt vége a januárnak. Mondjuk el is szokott húzódni az biztos.

Egy szó, mint száz, mindig egy ilyen óvatos öröm volt bennem, ami a nyarat illeti.

Meg valami egészen titokzatos okból kifolyólag mindig nyárra tört össze a szívem, ami egyrészt tekinthető a jó Isten mentőakciójának, mondván inkább júniusban, mikor jönnek a koncertek, a szabadtéri bulik, a könnyű flörtök, a vízparti henyélések, mint tél közepén, mikor már délben kezd sötétedni, és sokszor már ébredés után azon morfondírozol, hogy minek keltél fel egyáltalán?! Másfelől viszont kicsit olyan, mint azzal kezdeni egy házibulit, hogy közlöd a vendéglátókkal, hogy idefelé jövet elütötted a cicájukat, ezer bocs. Maradjunk annyiban, nehéz visszacsinálni a hangulatot.

Ezzel együtt is! Noha már tényleg nagyon óvatosan nyúlok a nyárhoz, mert sosem lehet tudni, megtanultam szeretni a maga múlandóságában. Mert lehet, hogy nem tart örökké, mondjuk így fél lábbal a klímakatasztrófában, ki tudja, oké ezzel nem viccelek, szóval lehet, hogy csak három hónap, de annyi konzervált, szuperintenzív jó van benne, mintha 0-24-ben egy végtelenített Wes Anderson filmet néznék. A színek, az illatok, az ízek, a ruhák, a fények, az esték, a reggelek…egyszerűen minden.

Ilyenkor jó korán kelni, mert még nem éget a nap, még nem sűrű a levegő, hanem olyan éppen kellemes, és érzed az illatokat, ahogy sétálsz be a Szigeten, és tudod, hogy a többi hátizsákos pont úgy a Hajósba tart, mint te. Illetve kit akarok átverni, pont úgy odatartanak, mint én.

Ilyenkor akkor is jó későn feküdni, és észrevenni a türkiz derengést az égalján, ha amúgy korán kell kelnem. Télen nem lehet átbulizni az éjszakát, vagy legalábbis nem így, mert rettentő sokára jön a hajnal, hát azt ember nem várja ki, de nyáron, rém egyszerű hétkor elindulni, és arra érni haza, hogy a madarak mondják a magukét a nap meg kezd felkelni. Ezek az egymásba érő napok máskor nincsenek, talán tényleg csak június és augusztus között lehet beléjük botlani.

A bevásárlás, meg a főzés pedig egyfajta misztikus küldetéssé válik, mert nem úgy van ám, hogy mindent egyszerre, hanem tervezni kell. Mert illanó, rövid hetek vannak, amikor a legcsodásabb dolgokat lehet kapni, és aki nem ér oda időben az lemarad. Lemarad spárgáról, eperről, zsenge zöldborsóról. Egy dologról nem lehet lemaradni, pontosabban szólva lemaradni lehet, de tényleg minek eszik bármit is az, aki ezt kihagyja…és ez a lecsó.

Nyáron nem megragadni minden kínálkozó alkalmat arra, hogy lecsót főzzél/egyél vétek. Hidegen, melegen, bográcsból, tűzhelyen, tojással, nélküle, kolbásszal, nélküle, rántottával, frisskenyérrel, tunkolva, kanalazva, fröccsel (mármint azt beléd, nem az ételbe) a lényeg, hogy lecsó legyen.

A lecsó lehet gazdag, csóró, ünnepi, vigasztaló, vallomásszerű, engesztelő, ezer féle attól függően, hogy milyen hangulatban látok neki, hogy meg akarom-e adni a módját úgy igazán, vagy azért főzöm, mert már azzal is beérem, ha az illata belengi a lakást, és egy kicsit megmelegíti a lelkem. Ha nem akarom elviccelni, akkor szalonna kiengedett zsírjára dobom a hagymát, a sok hagymát, én kockázom, de kinek mi esik jobban, tulajdonképpen az sem baj, ha érezhető formában ott marad a hagyma, és nem oszlik el a többi zöldség között. Aztán jöhet a darált piros paprika, mert ne legyen már sápadt szerencsétlen, és a kolbász, mert szerintem a kolbászzsír az szerintem egyfajta csodálatos balzsam, ha belekerülhet egy ételbe, kerüljön. A többi már közismert, elébb paprika, aztán paradicsom, előbbi kockázva, kis kockázva, mert azt szeretem, ha szépen felfér a villámra, és nem kell tornáznom vele. És akkor egyszer csak megtelik a lakás ezzel az esszenciális zöldségillattal, nem nehéz, nagyon kicsi a lakásom egy lecsófőzésnek két napig érzem az illatát legalább, én meg megkötöm az összes létező békét a világgal, mert lecsóillatban sok mindent lehet, csak haragudni nem.

Lecsót enni szerintem fehér tányérból kell, mert úgy jó, ha harsog a pirossága, ne legyünk szégyenlősek, és mindenképp tunkolni kell a végén, különben semmit nem ért az egész. Még az is szerezzen be valami kenyérnek látszó tárgyat, aki a fehérkenyér az ördög játékszere iskola híve, mert a levét/szaftját nem kimártogatni, az olyan, mintha nem ennéd meg a kiflicsücskét, vagy nem tudom, a puncskocka/franciakrémes tetejét meghagynád. Aztán nekiülsz, és megeszed a nyarat, mert semmi nem őrzi olyan koncentráltan ennek a néhány hétnek az igazságát, mint egy tányér lecsó.

Aki pedig csalni akar kicsit az idővel, az tegyen el télire. Az én nagymamám szokott, és nincs annyi xanax a világon, ami hatékonyabban gyógyítja a téli bánatot, mint mikor varázsütésre nyár illat lesz a lakásban.

Ui.: Isten áldja Cserna-Szabó Andrást, amiért az új könyvével arra inspirált, hogy két oldalas szerelmeslevelet írjak a lecsóhoz. De tényleg.

*Az idézet ebből a dalból származik!