Tíz éve élek Pesten, tíz éve kategorikusan kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó biciklire ülni ebben a városban. Hogy is ne! Az első kanyarnál azonnal elütnek, aztán ott lehelem ki a lelkem szégyen szemre az út közepén, tragikus hirtelenséggel fejezve be földi pályafutásomat. Na, azt már nem.  

Azt tudni kell rólam, hogy nagyon kategorikusan tudok kijelenteni magamról dolgokat, jellemzően olyan dolgokat, amiket nem vagyok hajlandó enni/csinálni/inni/megnézni, ahova nem vagyok hajlandó elmenni. Ez is azt mutatja, hogy az önismeret egy igen félreértett fogalom, mert sokszor összekeverjük azokkal a sületlenségekkel, amiket feleslegesen bebeszélünk magunknak. Vagy legalábbis velem ezt történt. Pedig mutatkoztak a hajszálrepedések a teóriámon, de nagyjából tavaly kaptam csak észben, hogy nagy kapálózás ide vagy oda bringáscsaj lettem.

Először is, kicsit visszacsatolva a korábbaikhoz, ez a nagy tiltakozás semmi jóra nem vezet ám, csak elvág egy csomó klassz dologtól, persze én is csak utólag vagyok ilyen marha okos, nekem is sok és meglehetősen drága tanulópénzt kellett megfizetnem, mire ilyen végtelen bölcs lettem, ti spóroljatok, hallgassatok rám. Általában is, meg bicikli ügyben is.

Általában minél jobban tiltakozom valami ellen, annál nagyobb lelkesedéssel csapok bele a közmondásos lecsóba, ha mégis megkedvelem, így volt ez a Trónok harcával is, meg lehet kérdezni a barátaimat, hogy lehet-e velem másról beszélgetni (és itt köszönöm mindannyiótoknak, hogy elviseltek), hát valószínűleg jófejségből azt mondanák, hogy lehet persze, de szerintem nem nagyon. Mindenesetre nyugi, már csak egy évad van hátra. Így volt ez a bringázással is, mikor tavaly Cs beállított a lila csodával még elég szkeptikus voltam, de aztán néhány alkalom után kezdtem ráérezni az ízére, és igen, kb. három olyan nap kellett, amikor bringával mentem dolgozni, hogy úgy érezzem, ma holnap a Vueltán is elindulhatnék, ha akarnék. De nem akarok. Miért mindig a Vueltát emlegetem? Hát, mert a Vuelta idején kezdtem rádiózni, ahol is Sinyával csináltunk útinfót, minden reggel kétszer, és mivel a városról nagyjából ugyanazt lehetett elmondani (Moszkva tér elesett, Szabihíd beállt) így vagy arról beszélgettünk, hogy Károly mit fogott hétvégén ( a bot végét HAHAHAHA), vagy arról, hogy mi volt adott napon a spanyol versenyen. Így lett a Vuelta az első olyan bringaverseny, amit nézni kezdtem, és így indult a barátságunk Sinyával, meg azóta lett ez az első számú asszociációm, ha valaki azt mondja, bicikli. Nem kérdeztétek, nem baj, én elmondtam. Tehát az történt, hogy pillanatok alatt integrálódtam a bringás életbe, tényleg alig egy hete voltam újra nyeregben, mikor már perfekt tudtam méltatlankodni a bringasávon kóválygó japántúristák, a kátyús utak, vagy épp a veszélyesen élő taxisok miatt (utóbbi egyébként most is vesszőparipám, mert tényleg a francnak kell rámhúzni a kormányt, ha két méterrel később úgyis simán el tudsz húzni mellettem, hogy nem hozod rám a frászt). Az igazi „érzés” viszont később jött meg, nálam van egy kis átfutási ideje ennek a dolgoknak, Artúr kutya is velem élt már egy ideje, mikor egyszer csak elfogott az érzés, hogy milyen nagyon szeretem őt, és mennyire nem tudnám már elképzelni az életemet a kis sparheltlábú nélkül, de a kapcsolataimba is később szoktam megérkezni, általában már tart egy ideje, mire észbe kapok, hogy én ezt az embert itt szeretem. Hát így voltunk a Purple Rain (hogy máshogy neveztem volna el egy LILA biciklit könyörgöm…) meg én is, már rég karikáztam a városban, mikor rájöttem, hogy igen komoly érzelmek fűznek a biciklimhez, hogy szeretettel nézek rá, hogy olyan állandó, hozzám tartozó valamivé lett, mint a piros converse, a kéknarancssárga napszemüveg, a fekete ruhám, vagy épp Artúr személyesen. A bringám kicsit én is vagyok, és már rég nem challenge, hogy jó, akkor most nem kényelmeskedem a buszon/metrón/villamoson, hanem eltekerek melóba, hanem evidencia. Igen, hát szoktam útközben magamban beszélni, rosszabb napokon énekelni is, de annyi baj legyen, ezzel együtt, mióta tekerek munkába meg vissza jobb a kedvem, kedvesebb vagyok, és általában minden stressztől mentesen tudok hazaérni, ez még egyébként akkor is így van, ha végigpuffogtam az utat, mert valamelyik Karinthy-díjas sofőr utánam szólt, hogy tolnálak, mint a lopott biciklit anyukám höhöhöhö. Anyád. Mindegy. Szóval tekerve tanulom a várost, tanulom a kreszt, hogy odafigyeljek magamra, és a környezetemre is, hogy ne ábrándozzak el, mert azonnal elüt valami, hogy a rakpart csodás, és hogy belehet érni úgyis az irodába, hogy nem szembesültem az emberi hülyeség magaslatának egy-egy ordító példájával. Meg a környezetet is védem, ezt így fenntarthatóságilag még hozzátenném.  

Arról nem beszélve, hogy a bringáscsaj, a vagányságnak egy olyan szintje, ahova egész életemben próbáltam felérni, hát gondolta a franc, hogy annyi dolgom lenne, hogy újítok egy biciklit, és kész. Bár, annak idején, mikor a Népszabi bringás különkiadását csináltuk, már kezdtem sejteni, csak nem vettem egészen komolyan. Ettől függetlenül, minden reggel, mikor felvontatom magam a Montevideó utcán, jár a pacsi tőlem – nekem, mert lehet, hogy némely reggeleken ez egy ilyen élet-halál harc, a Szépvölgyi után, de hát akkor is megcsinálom.

Nem sorolom fel az összes praktikus előnyt, mert minek, megírták már százan, tényleg csak arra akarok kitérni, ami nekem fontos ebből. Arra a kívül-belül érvényes szabadságra, amit ez a járgány adott nekem. Mert a kötöttségektől való megszabadulás az egy dolog, de az összes többi…nem is tudom igazán jól szavakba önteni, csak az érzés lett más. Bringával menni melóba, piacra, bulizni, aztán haza…az éjszakai város, a virágillat Liget mellett, kikötni a bicót a Hajós elé, ránézni a lépcsőnél mikor hazaérek, ezek apróságok, mégis olyan apróságok, amiktől jobban érzem magam, amik egy kicsit kerekebbé-színesebbé kellemesebbé teszik az életemet, és nem egészen értem, hogy miért tartottam eddig távol magam tőlük, de hát jobb később mint soha, végülis azt hiszem, még így sem maradtam le semmiről.