Most kapaszkodjon meg mindenki a nercbundája szélében, olyan jön, ami még nem volt, a Trónok harcáról fogok írni.
Mindenki hatalmas szerencsétlenségére nem epizód összefoglalót, pedig Viki a megmondhatója, hogy én írom a legviccesebb kommentárokat, és ez szerintem is így van, de engem ugye joggal lehet elfogultsággal vádolni.
Szóval.
Az történt, hogy van ugye ez a sorozat, ami 2011-ben indult, de valahogy sosem tűnt fel a radaromon. Mármint persze feltűnt, mert még én is tudtam, hogy van Havas Jon, pedig tényleg egy percet sem láttam belőle, de nem éreztem késztetést rá, hogy leüljek és nézzem. Gyakorlatilag képtelenség volt úgy leülni az irodában ebédelni, hogy ne szóljon minden beszélgetés Cerseiről, meg Daenerysről, meg nyilvánvalóan Havas Jonról, és mikor a többiek megneszelték, hogy én ebből az egészből egy perc nem sok annyit sem láttam, akkor sűrűn szabadkozni kezdtek, hogy hú, hát akkor nem lövik le a poént. Mondtam, hogy nyugodtan, mire én odajutok, hogy nézni kezdjem, hatszor elfelejtem, hogy mit mondtak róla.
Annál is inkább, mert egyáltalán abban sem voltam biztos, hogy nézni fogom valaha is. Engem már a Gyűrűk Ura sem érdekelt különösebben, a filmeket kifejezetten untam, a könyvből meg másfél kötetnél kiszálltam szóval semmi nem indokolta, hogy majd pont ezt kezdjem el nézni. Aztán gyanús lett, hogy tág baráti köröm egészen vegyes érdeklődési körű tagjai egyre - másra lelkesednek a sorozatért, és akkor már úgy fura lett, hogy jó, hát lehet ebben valami, ha tényleg mindenki rácsavarodott, DE ENGEM AKKOR SEM ÉRDEKEL! Na. Tényleg, ha már mindenki ezen függ, akkor én tuti nem fogok. Azért sem.
Idővel ezt oda finomította, hogy jó rendben, akkor majd, ha az utolsó évad kijön, akkor elkezdem én is az elejéről, és mire Westeros sorsa rendeződik, én is utolérem a többieket. Nos, tekintettel arra, hogy értesüléseim szerint jövőhéten vége a dalnak, ez már nem fog megtörténni, viszont immár én is egy szuperaddikt Trónok Harca néző vagyok, és akkor most arra is rátérek, hogy miért jó dolog.
Először is azért, mert tényleg jól van kitalálva. Izgalmas, fordulatos, mindig történik valami meglepő benne, tényleg kicsit ilyen House of Cards szerű, csak sárkányokkal, meg még az Underwood sleppnél is meglepőbb karakterekkel. Elképesztően alapos munkával elérték azt, nálam legalábbis mindenképpen, hogy még a klasszikus, főbb karaktereket felvonultató, a konfliktusok vonalait többé - kevésbé felrajzoló első rész is követelje a folytatást. Akarjam tudni, mi jön a végefőcím után, mi lesz a következő fordulat, hogy alakul a következő szövetség.
(Itt spoileres részek jönnek, de csak annak, aki még nem kezdte el. Amennyiben nem is tervezitek, lehet tovább olvasni, amúgy fontoljátok meg.)
Aztán persze ott vannak a karakterek. Jó, hát nem fogok hazudni, a közmondásos jófiúk így a 4. évad közepén legalábbis még így gondolom, pokoli unalmasak. De tényleg. Még egy távolbarévedő Havas Jon és tényleg megőrülök. Szegény Nedd Stark is annyira talpig becsületes volt, hogy gyorsan le is nyakazták. Mondjuk az nem is becsület kérdése, hogy van egy ütőkártyád (tudod, hogy a királynő gyerekei egy vérfertőző kapcsolatból születtek), és akkor odaállsz a királynő elé, hogy hát tudom, amit tudok, és el is mondom mindenkinek. Te meg kapsz egy hetet csomagolni. Ez nagypályás balekság szerintem, de mondjuk felteszem, ha a jó Nedd nem így jár el, akkor nem él meg a sorozat sem nyolc évadot, mindenesetre politikai karrierrel kacérkodó olvasóim kedvéért: nem kötöd az ellenséged orrára,hogy mit tudsz róla, mert levágja a fejedet még azelőtt, hogy bárki mással megoszthatnád. Na, de legyen elég ennyi a jófiúkból, kb. tényleg ennyire izgalmasak, meg szerintem szegény Kit Harringtonban színészileg sincs sokkal több, de ezt el ne mondja neki senki. Viszont a "negatív" karakterek. ÚRISTEN! Ahogy alakulnak, ahogy változnak, ahogy kibomlik róluk, hogy a gonoszságuk nem önmagában áll, hogy soha nem egyszerűen csak rosszak, persze rosszak, de hogy emögött van valami, mindig van valami. Egy trauma, egy érzelem, egy csalódás, bármi, hogy sokszor ők maguk sem biztosak a dolgukban, csak teszik, amit abban a pillanatban helyesnek gondolnak, aztán vagy bejön, vagy nem, ahogy egyébként mi is csináljuk, csak mondjuk ez ilyen nagyon hétköznapi pillanatokban ez nem követel emberéleteket. Legalábbis remélem. Ilyen szempontból két kedvenc momentumom volt idáig, aztán ki tudja. Az egyik az, amikor Jamie az óriás Lovagnővel (Brienn? bocsánat a nevekkel hadilábon állok, általában csak a viszonyrendszereket tudom) beszélget, és elmondja neki, hogy ő, a Kingslayer (Királyölő), akit kb. mindenki gyűlöl meg megvet (jó hát csak ledobott egy kisfiút a toronyból, most tegye fel a kezét, aki tudná szeretni...), miért is szúrta hátba az Őrült Királyt, hogy ez mennyire nem egy olyan basic felségárulás (gyilkossággal egybekötve), ahogy az pl. Nedd Stark bináris világában megjelenik. Mert van, Frank Underwoodhoz visszakanyarodva, amikor hátra kell lépni egyet, hogy az összképet lásd. És lehet, hogy becsület, meg mire esküdtél fel, meg nem tudom, de összességében a nagyobb jót lehet, hogy pont nem az esküddel szolgálod. A másik, amikor ezt a teljesen nyomorult Theont kínozzák. Az egyik legutálhatóbb karakter evör, tényleg, ránézel és rosszul vagy, amit csinál, azután meg pláne. De aztán csak kiszakad belőle is, hogy mi mozgatja, hogy tényleg nem szól másról az egész, minthogy végre egyszer az apja elismerje. Végre egyszer azt mondja, hogy elég jó, amit és, ahogy csinált. Mind tudjuk, hogy a megfelelési kényszer mibe bele tudja hajtani az embert, hogy ennek jegyében nem perzselünk fel falvakat, az csak a szerencsének köszönhető meg annak, hogy már nem a középkorban élünk. És mondom mégegyszer, ők a nagyon nem jófej karakterek, vagy legalábbis nem úgy vannak feltüntetve.
Meg persze a NŐK! Egyik oldalról persze, elképesztő mértékben tárgyiasított nőket látunk prostituáltakat, hódító katonák által megerőszakolt-meggyilkolt nőket, testi és lelki értelemben egyaránt kihasznált lányokat, de másfelől meg elképesztően erős nőalakokat vonultat fel a sorozat, ráadásul cselekvő nőket, akik nagyon aktívan alakítják a történetet, és akik jól vagy rosszul, szimpatikusan vagy ellenszenvesen, de a céljaik megvalósítása felé tartanak, és ehhez sokszor újra kell gondolniuk az elképzeléseiket, szembe kell nézniük saját magukkal, be kell látniuk a hibáikat, és csak aztán mehetnek tovább. Tulajdonképpen ugye mind ezt csináljuk, mínusz az öldöklés, de tegye fel a kezét, akinek még nem jutott eszébe...Hm. Ugye. Én pl. imádom a gyerek Aryát, és nagyon szomorú vagyok, hogy felnőtt lesz belőle, mert imádom ezt a dacos, karcos, nagyon okos gyereket. Persze vannak baromi bosszantó nők is, szegény Sárkányok anyja is többször kiborít, mint nem, de valahol még őt is tudom becsülni, mert ő, az elüldözött trónörökösnő, akit a testvére gyakorlatilag eladott egy barbár törzsfőnöknek (oké, hát Jason Momoa volt a barbár törzsfőnök, just for the record), akit kb. midnenki leír azzal a felkiáltással, hogy kislány, szóval ő próbál meg valamilyen formában rendet teremteni, uralkodni úgy, hogy sosem csinálta, harcolni úgy, hogy sosem csinálta, vezetőnek lenni úgy, hogy egyrészt sosem csinálta, másrészt meg az is kéne, hogy engedelmeskedjenek neki, meg az is, hogy szeressék (ééééédesem), és ennek jegyében kapkod ide, kapkod oda, aztán vagy bejön vagy nem. Azt akarom tehát mondani, hogy igen, nagyon idegesít, mikor előadja a nagy stratégát, és aztán jól pofára esik, de legalább csinálja, és hát oké, hogy nem jön össze, de csak nála vannak a sárkányok, ami azért elég nagy fegyvertény mit ne mondjak.
Miközben meg ezer szálon kapcsolódik a 21. századhoz, mert a politika, meg a hatalom iránti őrült vágy azóta sem lett más és, ahogy telik az idő egyre inkább a túlélésre játszunk mind, csak van aki aktívan, más meg lapítva.
Mindezeken túl imádom a tökéletes brit kiejtést, az elképesztő ruhákat, a tényt, hogy itt minden nő haja tökéletes, még a háborúk, az öldöklés, a totális vérfürdő, vagy a teljes idegösszeomlás közben is, hogy se wifi, se telefon, de még egy normális klotyó sincs sehol, azt viszont mindenki tudja, az utolsó viskóban is, hogy ki kinek a fattya...zseniális.
Egy szó, mint száz, abszolút összenőttem ezzel a sorozattal, nagyon rég volt olyan, hogy vártam az estét, hogy megnézhessek egy-két (néha három) részt, hogy őszintén felkiáltsak egy - egy epizód végén, mert ezt aztán tényleg nem láttam jönni (elnézést), hogy drukkoljak egy szereplőnek, vagy szívből gyűlöljek egy másikat. Arról már nem is beszélve, hogy tényleg olyan megkerülhetetlenül erős popkulturális hivatkozás lett a sorozat, hogy nem lehet egyszerűen nem nézni, ha érteni akarod, miről beszélnek körülötted az emberek.
Ez a bejegyzés pedig szóljon minden barátomnak, az összes házakból, akik elviselik, hogy újabban tényleg csak erről lehet velem beszélgetni.
