Azelőtt, meg azóta. Ezt a két szót ízlelgette, és azon tűnődött, hogy azóta az élete fura ellentétpárok köré szerveződik, és próbált rájönni, hogy ez vajon azelőtt is így volt, csak nem vette észre, vagy igazából azóta lett így, mert minden korábbi dinamizmust eltörölve ezek váltak szervezőerőkké az életében.

Azóta a nap végét a tejüvegen át figyelt, imbolygó alak távozása, a liftajtó csapódása jelentette, az elejét meg liftajtó nyikorgása, és ugyanazon alak némileg görnyedtebb kiadásának közeledése. Egy dolog volt állandó, az ő pozíciója. A konyhapulthoz tolt kanapé háttámlája fölött, kissé kényelmetlen, félig kifordult pózban, válla fölött hátra tekintve, mintha csak mellesleg odapillantott volna. Igazság szerint már rég nem voltak, egészen pontosan azóta nem voltak mellesleg odapillantásai, sőt semmilyen mellesleg elkövetett gesztusa, minden hosszú tervezést igényelt, de erre a kettőre legalább fel tudott készülni. Nem volt nehéz, a hétvégéket leszámítva mindkettő ugyanakkor következett be. Mindig.  Fura, mennyire megutálta a hétvégéket. Azóta. Régen a hétvége a maga szervezetlenségében egyet jelentett a szabadsággal, a gondolat, hogy mindent lehet, már pénteken koradélután csiklandozni kezdte, és egészen vasárnap estig kitartott, sőt néha még tovább is. Azóta meg leginkább nyomasztja a gondolat, hogy nem tudja mire számítson, hogy akármi lehet, és nincs kontrollja fölötte. Nem tudni, mikor nyílik és csukódik a liftajtó, ki jön, mikor jön, mikor megy, meddig marad itt-ott. Néha már azon kapta magát, hogy várja a hétfőt, és péntek délután menetrend szerint érkezik a szorongás. Tulajdonképpen, gondolta némi lelkesedéssel, így jobban járt. A hétvége csak két nap, jó legyen két és fél, neki meg öt napja van, pesszimistább olvasatban négy és fél. Bár a fene tudja, érdemes-e lelkesedni azért, hogy hétközben jobb híján, fáradtan, munka után, ő a program, hétvégén meg, mikor van miből válogatni nem. Na jó, legyünk igazságosak, nem mindig. Végig söpört rajta bűntudat ismerős hulláma, mert tudta, hogy nem kéne ezt gondolnia, de nem tudott védekezni ellene, egész nap a gondolataival volt összezárva, és néha már kezdte úgy érezni, hogy nincs hatalma felettük. A legkiszámíthatatlanabb pillanatokban lett dühös, és képzelt el kegyetlen, metsző párbeszédeket kettejük között, amiben mindent a fejéhez vág. Minden sérelmet, minden fájdalmat, minden rosszat, egészen addig, ameddig ő össze nem roppan a terhek súlya alatt, és esdve nem kéri bocsánatát.

Azért, mert ő él. Pontosabban ő úgy él, mint azelőtt. Ő meg itt ragadt azóta.

Rápillantott a dvd lejátszó órájára, 9.15, ha összeszedi magát, 9.25-re fel fog tudni állni, 9.40-re kint lesz a konyhában, vagyis tízre jóeséllyel meg tud enni egy almát, ha nem túl kemény. Azelőtt nagy dolgok szervezték az életét, a hangja, a mozdulatai, a nevetése, a lelkesedése, a félelme, minden nagy volt. Nagy eseményekhez viszonyított, nagyléptékben számolt, nagy lendülettel haladt, nagy dolgokat várt az élettől, magától, a környezetétől. Aztán azóta valahogy összementek a dolgok, mint a születésnapjára kapott, méregdrága kardigán, amit egyszer kimosott 90 fokon. Sosem szokott 90 fokon mosni, de a kutya bolhás lett, az állatorvos meg azt mondta, hogy minden így mosson ki, a biztonság kedvéért, ő meg az ágytakaróval együtt felkapta ezt is. Most is érezte azt a leforrázott érzést, ahogy a szárítóra kiterített takarók, plédek, párnák között kezébe akadt az apró ruhadarab. Hetekig dugdosta előle, mert félt bevallani, hogy ezt jól elcseszte. Hogy nem vigyázott a drága ajándékra. Aztán egy szekrényszortírozás alkalmával megkerült, és annyira röhögött rajta, hogy ő maga is csak állt, és nevetett, és egyáltalán nem értette, mitől félt akkor annyira. Kicsik, és lassúak lettek a mozdulatai, és a hirtelen döntések egyszerre elkezdték hosszas fontolgatás tárgyát képezni, tulajdonképpen nem is egészen értette, hogy nem bolondult még meg, mikor a tötymörgéstől világ életében olyan ideges tudott lenni, hogy ha nagyon akarta, még most is érezte azt a teljes testet átjáró feszültséget. Jó, hát mondjuk nem mintha lett volna más választása, tulajdonképpen egymaga megtestesítette a slow mozgalmat, mert nála jobban aztán senki nem lassított. Azóta.

Azóta is kereste magában a bűntudatot, hogy miért nem csinálta azelőtt másképp, de valahogy nem találta. Ez legalább jó volt, ha még az önvád is itt ült volna vele egész nap a szorongás mellett, akkor egészen biztosan rákapott volna valami súlyos tudatmódosítóra. Nem tudta volna másképp csinálni. Ő úgy volt ő, ahogy volt, állandóan rohanva, nem figyelve, kapkodva, nem az történt, hogy volt opció és ő ezt választotta. Nem is tudott más lehetőségről, ezt az egyet ismerte csak. Csinálná-e másképp, ha visszamehetne az időben…Milyen ostoba kérdés már. Persze, ha a mostani tudásával menne vissza, akkor mindenképp, de ha csak úgy, hát hogy tudná másképp? Sehogy. Tolná ugyanazt a biciklit tovább, ameddig egy lendületesen érkező Volvonak köszönhetően le nem repül a bringáról, és töri ezer darabra minden porcikáját. Pont addig. Ki tudja, másodszorra talán nem Volvo lenne, bár tökmindegy.

Valakinek ez a szabadság. Mármint, szabadságra mennek, és döglenek otthon egész nap, csak embereket ne kelljen látni. Hát…Ő emlékezett rá, milyen a szabadság, azt akarta neki megmutatni. Tekert előtte hazafelé, végig a Dembinszkyn, és a válla fölött hátrakiáltott, hogy na idefigyelj, ez a szabadság: kihúzta magát, elengedte a kormányt, és hátravetett fejjel figyelte a feje fölött elhúzó fénypontokat. Még számolt is, tudta kb. hány lámpa alatt fog elhaladni a kereszteződésig. Még lehetett érezni a virágillatot a Liget felől, még nem volt forró a júniusi este, de azért már érezhetően nyár volt, és ő tényleg arra gondolt, hogy ez a szabadság. Bicikliút az éjszakában vele. Ennyi. Nem több. Az orvos, aki műtötte valószínűleg sosem próbálta, milyen egy áttáncolt éjszakán hazatekerni a szerelmével, mert mikor ugyanezt elmondta neki, elmondta…elnyökögte, legalább negyven percben, akkor csak annyit bírt mondani, hogy kisasszony magának elment az esze. Ezt egyébként, akkor abban a pillanatban teljesen elképzelhetőnek tartotta, azt viszont nem, hogy ő akkor, ott ne lett volna normális. Felelőtlen esetleg. Na, de a szabadság az ilyen.

Azóta maximum a járókereten tudna átbukni, de ahhoz akkora lendületet kéne vennie, aminek a mértékére talán már a teste sem emlékszik, meg különben is, mióta ő a lassíts mozgalom ripityára törött nagykövete, nincsenek hirtelen mozdulatok, csak a fontolva haladás van, a postás például annyira tisztában van már ezzel, hogy fel sem hozza az ajánlott küldeményeket, csak bedobja az értesítőt. Ezért az egyért haragudott. Nagyon. Általában elfogadta mindenki türelmetlenségét, de azt, hogy őt úgy tekintik, mintha ott sem lenne, hiszen annak hagynak értesítőt, aki nincs otthon, ez azért kihozta a sodrából, minden egyes alkalommal, mikor a „Megjöttem” – kiáltás mellé, egy piros-zöld papírt is kapott. Aznap megint nem létezett, na szép.

Szóval igen, mióta itt csoszog a lakásban, azóta egész másik filmet néz, nem is érti, miért sopánkodik mindenki a felgyorsult világ miatt, mikor kurvára nem történik semmi, neki elhihetik. Pontosabban néha történik, a múltkor például félórán belül főzte meg a kávéját, aztán ült egész nap a plafont verdeső pulzusával, mert annyira elszokott tőle. Azóta nem tudja rendesen rátekerni a kotyogósra a tetetjét, és a víz egyszer csak kifutott, egyenesen a villanytűzhelyre, ő meg majdnem felszikrázott a szerkezettel együtt. Azóta ez volt a legszürreálisabb pillanat az életében, akkor érezte meg először, hogy mekkorát fordult vele a világ. Amint felszisszent a kávéfőző, ő már tudta, hogy baj lesz, és gyorsan kapott a konyharuha után, hogy lerántsa a tűzhelyről. Csakhogy újabban a gyorsan az minimum öt percet jelentett, az ördögi szerkezet meg közben vígan harákolt és szikrázott, ő meg fohászkodott, hogy ne tűzhalált kelljen halnia, mert a kripliskedés egy dolog, az koporsóban fekve nem látszik, de ha még az arca is összeég, tényleg nem tudja, mit csinál. Na, de azóta újra van instant kávé a háznál, neszkávé, ahogy a nagyanyja mondta, bár a vízforralóval ügyeskedni legalább akkora veszélyforrás, mint a kotyogós, de a jó ég tudja miért, épp megszállt a környezettudatosság, és nem volt hajlandó kapszulás gépet engedni a konyhájába, mert ő nem termel még több szemetet. Már, ha nem muszáj. Meg ennyi izgalom neki is kell.

Apropó izgalom.

Elszaladt ez a mai nap is, szóval mindjárt jön. Érdekes ez. Minden mozdulata lelassult, csak az érzések tudnak ugyanolyan sebességgel felpörögni benne, mint régen. Ami nem annyira jó azért, mert ő meg nem tud már akkora lendülettel utánuk menni, de ha még meg is mulyult volna, az lenne csak az igazi csapás. Szóval mindjárt jön. Ez mindennap ugyanakkora izgalom, olyannyira, hogy érkezés előtt egy órával megindul a fürdőszoba felé rúzsozni. Rendes nő a pokolban is rúzst visel, nem ezt nem a nagyanyja mondta, ő találta ki, a háziőrizetben meg pláne. Szóval megközelíti a fürdőszobát, megbarátkozik a tükörképével, és milliméter pontossággal kifesti a száját. Aztán vissza a heverőre, és tulajdonképpen olyan pózban várja, ami egészen szexi lehetne, ha nem kéne minimum öt perc hozzá, hogy újra normális tartásba állítsa a testét, és nem tartana kb. ugyanennyi ideig, hogy visszaköszönjön. Ezért jegyzetel. Egész nap. Lassan, és nagyon csúnya betűkkel, de mindenütt cédulákat tart maga körül, mert mikor hazajön, csak így tudja elmesélni az összes gondolatot, ami aznap megrohanta anélkül, hogy rájuk virradna, mielőtt a végére ér. És nem zavarja. Elég ideje élt már így, látja, ha valaki jófejségből türelmes vele, de ő nem. Még mindig röhögcsélve olvassa a szarkasztikus megjegyzéseit, és még mindig úgy csókolja meg ilyenkor, mint egy nőt. Ami elég nagy szó, ő maga ugyanis inkább már csak mint ember gondol saját magára, abból is egy hibás kiadás, de ez valahogy mindig elbizonytalanítja, hogy akkor talán mégis maradt valami. A régi időkből.

Aztán egyszer csak sötét lesz, tényleg jobban telik az idő társaságban, és kabátot vesz, meg cipőt, felöltözteti, úgy mint egy porcelánbabát, és elindulnak. Minden áldott este. Ilyenkor a világ legszebb zaja az a rohadt liftajtó, csapódva is, nyikorogva is, mert nekik csapódik, meg nekik nyikordul. Törzshelyük van. Minden este ugyanott randiznak, a Dembinszky-Murányi sarkán. Belé karol, nem szól semmit, csak lépked, és tényleg nem nagyon hallani mást, csak ahogy a jórkeret fémesen csattan a járdán. Ugyanaz a ritmus, ugyanaz a zaj, minden áldott este. Mindig eldönti, hogy megszámolja, hányszor emeli meg és teszi le, de aztán elfelejti, pedig nem is beszélgetnek. Csak sétálnak. Randiznak. Ezt ő találta ki, neki ilyen nem jut eszébe azóta, de azért úgy jól esik erre gondolni. Hogy ez randi. Még, ha ilyen kis nyögvenyelős is. Mindig egy első randi, azok szoktak ilyen kis bénán-cukik lenni, nem? Néha átfogja a vállát és magához szorítja, ott lakik az időntúliság a pulcsiba tapadt öblítőmolekulákban, ebben szinte biztos. Ez állandó, ez mindig ugyanaz. Meg a csontos kis bordái, azok is. A környék már megszokta őket, ha szembe jön valaki, nem is szólnak, csak mosolyognak. Nem tudja, hogy ő visszamosolyog-e, szándéka szerint igen.

Ez az új szabadság. Nem gondolni semmit, és nem mondani semmit, csak úgy lenni. Vele lenni. Jó ez. Összetört szabadságnak tökéletes. Észrevesz egy lányt, régi Csepelen gurul el mellettük, nem siet, szemlátomást élvezi az estét. Ráér. Ez is egy szabadság, a lányé. Csak teker előre, nem siet, ráér, előtte, mögötte az üres utca. Ebbe a szabadságba ő már biztos belehalna.