Úgy szelte ketté a Hárs Ernő utca a város legjelentősebb sugárútját, ahogy csak egy kis utca tud egy platánokkal szegélyezett, patinás, soksávos, előkelő rokont: pimaszul, szinte kérkedve, mintha csak mutatná: igen, azért vagyok itt, hogy megtörjem a rendet, megzavarjam a nyugalmat, hogy ne lehessen akadály nélkül áthaladni.

A Hárs Ernő utcát, a legkevésbé sem meglepő módon Hárs Ernőről keresztelték el, aki azzal érdemelte ki, hogy neve most ott díszelegjen minden sarkon, sőt minden sarkon kétszer ugye, hogy 1845-ben felismerte, mi az abszolút hiánycikk a környéken, és némi fúrás-faragás, tatarozás után, az egyik pincehelyiségben megnyitotta az akkori Ezredes utca első kocsmáját. Aki pedig embertársai sorsát szívén viselvén nem hagyja, hogy azok szomjan haljanak igazán megérdemli, hogy az utókor is ismerje a nevét. Inkább erről, mint arról, hogy a derék Hárs úr belehalt a szerelembe, ugyanis oly késői órán távozott a szeretőjétől, hogy amikor hazaért, az idegileg ingatag lábakon álló Hársné betörőnek nézte, és széttörte a fején a nászajándékba kapott súlyos kristályvázát. Utóbb az őt kihallgató rendőrtisztnek úgy nyilatkozott, hogy nem bánja a történteket, ugyanis attól, hogy valaki betöréssel keresi meg a kenyérre valót, még lehet rendes ember, akinek az életéért nagy kár lenne, de az ő ura,  mint utóbb kiderült, annak a rongy Virányi Marinak az ágyában keresett valamit, a halált okozó fejsérülés tehát a legkevesebb volt, amit a férje kaphatott, különösen az évtizedeken át tűrt méltatlanságok után. Hársné már csak azt bánta, hogy ennek a kurvapecérnek az életért neki pont annyit kell ülnie, mintha rendes embert lett volna.

A Hárs Ernő utca azóta is a balsorsra ítéltetett szerelmek gyűjtőhelye volt, az egy gangos házra jutó összetört szívek száma magasabb volt nem csak a kerületi, de a városi átlagnál is. Azt beszélték, hogy a bilincsben elvezetett Hársné átkozta meg a környéket, és annak minden jelenlegi és leendő lakóját, hogy bűnhődjenek, ha valaha szerelembe esnének, ahogy most ő is bűnhődik, hiszen világos, hogyha annak idején nem nyújta szívét (is), Hárs Ernőnek, akkor most nem itt tartana.

Állt tehát az utca, próbált úgy csinálni, mintha ott sem lenne, mégsem tudott annyira elkoszolódni, hogy távoltartsa magától a bukásra ítélt szerelmeseket, így hát miközben 174 év forradalmakkal, háborúkkal, jobb és rossz időkkel söpört végig a városon, a Hárs Ernő utcában csak két dolog volt állandó: az összetéveszthetetlen kapucsapódás a hajnali csendben, a megtört szívek tulajdonosai ugyanis előszeretettel távoztak hajnalok hajnalán, illetve az utcába már sziréna nélkül, mint egy egykedvűen bekanyarodó mentőautó, mert volt aki nem érte be csendes távozással. Így vagy úgy, aki egyszer elhagyta a Hárs Ernő utcát soha többé nem tért vissza oda.

Olyan is volt, mint ahol megállt az idő, mintha csak múltja meg jelene lenne, de a jövőt valahol elvesztette volna. Miközben a környék éttermei bisztróvá, kocsmái borbárokká, kisboltjai delikát üzletekké, Cacharel Eden illatban úszó butikja designer üzletekké változtak, a Hárs Ernő utcában minden maradt a rágiben, a kocsma kocsma volt, a fröccs olcsó, a kávé meg keserű. Máskülöben nem történhetett volna meg, hogy a névadó által alapított kocsma a kétévenkénti tisztasági festéstől eltekintve, mondhatni eredeti állapotában maradjon fenn az utókor számára. A Hárs presszóban soha nem dolgozott kocsmáros, mióta először megnyitott csak nők álltak a pult mögött, mit van mit tenni, úgy alakult, hogy az érzelmi zűrzavarok előtt álló, illetve bennük vergődő vendégek panaszát más nem tudta meghallgatni, az utca szívzűröket messzire kerülő hűséges kocsmalátogatóinak meg szükségük volt az anyai szigorra, meg az anyai szeretetre. Felváltva. Azt beszélik, aztán ki tudja, minden rendes kocsmának van legendája, hogy még Kádár János is idejárt álruhában, hogy kiöntse a lelkét, a ’70-es évek legendás pultosnőjének Cselényi Klárinak.

Járt-e valaha Kádár János a Hárs presszóban vagy sem, igazából nem is fontos. Füleki Irma, ugyanis, aki történetünk idején a Hárs presszó úr- és parancsolónője, nem igen tudta, ki az a Kádár János, de nagy általánosságban nem is érdekelte. Irma szőke volt, 27 éves, és amikor Téglássy úr, a presszó állandó vendége egy áprilisi délutánon azt találta mondani neki, hogy „Irmácska, maga olyan telt, mint egy Boticelli festmény!”, akkor Irma különösebb kertelés nélkül közölte az öreggel, hogy „Apja faszát Téglássy, én kövér vagyok nem telt!”, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Többé kevésbé így viszonyult a környék lakóinak szívügyeihez is, mert meggyőződése volt, hogy amikor már beütött a baj, akkor nem sokra megyünk a pátyolgatással. Különben is, ki mondja meg a delikvensnek, hogy ezt elbaszta, ha nem ő? Hát őt ezért fizetik. (Nem is azért, hogy villámgyorsan végezze a felszolgálást jegyezték meg ilyenkor epésen a vendégei, de ezt Irmácska aranyvirág szemébe sosem mondták volna. Nem volt ám olyan könnyű embert találni a Hárs presszóba, az az állás legalább olyan átkozott volt, mint az utca maga, megbecsülték hát lányt, meg amúgy is, hát nem mindegy, hogy mikor adják azt a hosszúlépést? Dehogynem. Csak adják.) Füleki Irmához tehát jó szóért kevésbé, kijózanító őszinteségért már inkább be lehetett térni, ami üzletileg igen hasznosnak bizonyult, aki ugyanis Irma szavainak hatására ráébredt a keserű igazságra, az azonnal kért minimum két töményet, és egy fröccsöt, hogy valamivel elnyomja a tisztánlátás okozta fájdalmat. Téglássy úr volt az egyetlen, aki a vendégek közül egyszer volt szerencsés meglátni Irma emberi arcát, de mivel az öreg demizsonnal az ágya mellett aludt, hát hitték is meg nem is, amit mondott. Pedig tényleg megtörtént. Egyik nap, koraeste, csak ő ült a pultnál, mikor nyílt az ajtó, és lebotorkált a lépcsőn Lénácska, a 2/b-ből, Irma egyetlen barátnője. Vagyis, az egyetlen akiről Téglássynak tudomása volt. Jött ez a törékeny kis nő, barna haját lófarokba kötötte, és mintegy a végzet szimbólumaként, neonszínű pöttyökkel díszített, görgős bőröndöt húzott maga után.

-         Irma? – kérdezte remegő hangon, és ha az összkép nem lett volna elég bizonyíték a katasztrófára, hát a sötétben is magán tartott napszemüveg azonnal meggyőzte a derék öregurat, hogy baj van.

-         Hátrament egy új hordó sörért, üljön le Lénácska! Segíthetek?

Lánécska a fejét rázta, de azért odatelepdett mellé, és szótlanul várta, hogy Irma kigörgesse a hordót a raktárból. Mikor a lány szőke feje megjelent, és észrevette a barátnőjét, világos volt előtte minden.

-         Nebazmeg Léna! Te is?!

Nebazmeg Léna (egyébként Köves) csak bólogatott, és már nem próbálta meg visszafogni a sírását, zokogott, mint akitől mindent elvettek, és csak azt ismételgette, hogy vége van. Irma ott állt letaglózva, nem is igen tudott mit mondani, csak magához ölelte a barátnőjét, és bólintott.

-          Jól van, menjél! Felest? Csak útravalónak?

Téglássy elnézve a bőrönddel egyensúlyozó Lénácskát csak arra tudott gondolni, hogy jó, hogy a kisasszony nem kért a felajánlott bánatfelesből, mert ha ebbe a nyüzüge kis testbe most égetett szeszt töltenek, hát szörnyet is hal ez a szerencsétlen. Bizonyos szempontból mondjuk lehet, hogy jobban járt volna. Miután Léna távozott Irma még sokáig nem szólt egy szót sem, csak törölgette a poharakat, és Téglássy csak a keze állásából sejtette, hogy időnként megtörölte a szemét. Mire az összes pohár ragyogott, Irma is visszatért a régi önmagához, és az időközben megérkező Barócsi Lajost már volt elég jelenléte egy határozott: „Fizetsz, vagy takarodsz Lajos!”- sal üdvözölnie. Barócsi inkább rendezte a tartozását és kért egy korsó sört. Hitelbe.

Irma tehát maga volt a megtestesült józanság, így hát valamennyi törzsvendége nyugodt lehetett afelől, hogy Irmácska, ahogy ő szokta mondani, csak pléh ládában fog távozni a Hárs presszóból, mert őt aztán nem fenyegeti az a veszély, hogy szerelembe essen, és egy édes májusi hajnalon bőrönddel kelljen távoznia a Hárs Ernő utca 18-ból. Tulajdonképpen mindenkiben, aki a pultja előtt csak egyszer is megfordult, ő tartotta a lelket. Irma a pulatban azt jelentette, hogy végzet ide, végzet oda, azért ez az egész Hársné féle átok is csak babona. Hiszen, ahol egy akad, aki ellenpéldául szolgál, ott akad kettő, meg három is. Legalábbis ezzel nyugtatták magukat, mert ez legalább, ha halványan is, de remény volt, hogy mégsincsenek elátkozva itt mindannyian.

Március 21-én Irma magára kanyarította anyai örökségét, a piszkosszürke ballonkabátot, és elindult, hogy kinyissa a Hárs presszót. Korábban nyitott, mert este koncert volt, Teleki Béni, a zongorista a 32/a-bólt lépett fel önálló estjével, és Irma szeretett volna egy kicsit kitakarítani. Teleki tehetséges volt, mindenfelé hívták fellépni, ő mégsem mozdult a Hárs utcából, és havonta egyszer a presszó közönségének játszott. Magas, jóvágású, meglehetősen szótlan ember volt, akit természetesen állandóan kísértett a szerelem, de mivel egyszer s mindenkorra összekötötte az életét az utcával, inkább ellenállt a csábításnak, és felkészült a békés, ámde magányos öregségre, minthogy egy napon szednie kelljen a sátorfáját.

Hét felé menetrendszerűen megérkezett Téglássy, utána Kálmán Péter és Timi, Teleki barátai, akik úgy próbálták meg kijátszani a sorsot, hogy se össze nem költöztek, se azt nem mondták ki, hogy szeretik egymást, pedig csak a vak nem látta, hogy bolondulnak a másikért. Irma csak a vállát vonogatta, ha kérdezték. Mindent meg lehet próbálni, ez volt a válasza, ha Kálmánék szóbakerültek. Nem mondta el senkinek, de a lelke mélyén szerette volna, ha sikerül nekik. Péter, ez a magas, szórakozott szociológus, meg Timike, a finom vonásaival, és a kék szemeivel, olyan nagy kár lett volna értük. Legbelül persze ő is sejtette, hogy örökre ők sem kerülhetik el a sorsukat, csak jól esett arra gondolni, hogy mégis lehet. Ezt persze senkinek nem mondta volna, általában elintézte annyival, hogyha nem jön össze, akkor így jártunk. Ők is. Mi is.

Mire Teleki Béni megérkezett már egész sokan gyűltek össze a Hárs presszóban, Irma lekapcsolta a nagylámpát, és csak a hangulatvilágítást hagyta fönt, meg egy olvasólámpát a pulton, hogy mégiscsak lássa, mit tölt a vendégeinek. Nagyjából a szokásos társaság trombitálódott össze, régi és új reménytelenek, két kamasz, akik tudják, hogy Irma kiadja nekik a cidert, nem kér személyit, és két nő, akiket Irma sosem látott korábban, de valahogy kellemetlenül érezte magát tőlük. Reménytelenek voltak ezek is, de nem azzal a csendes biztonsággal, ahogy az övéi a Hárs utcából, akik már tudják, hogy ez van. Ezek még kapálóztak ellene, de valahol érezték, hogy felesleges, hát megis voltak némileg sértve. Átszellemült arccal tekergtek a Teleki zongorájából szálló dallamokra, és folyamatosan a zenészt bűvölték, amin Irma jól szórakozott, mert azt az egykedvű elutasítást, ahogy Béni lerázta a jelentkezőket, öröm volt nézni. Meg a lepattintást követő értetlenkedést is. Azért mikor már huszadik perce élvezték az ingyen koncertet kezdett dühbe jönni, mert legalább egy pohár vizet kérhetnének, ingyenélő luvnyák, hát mégis mi a francra várnak? Hogy majd Téglássy meghívja őket? Hát azt leshetik. Teleki épp szünetet tartott, amikor mint egy varázsütésre az egyik csaj megszólalt:

-          Te, figyelj, figyelj már! Na! Akkor mi szeretnénk kérni egy üveg pezsgőt. De édeset ám!

Hát még jó, hogy édeset, tette hozzá magában Irma, aki ugyan nem tartotta különösebben kifinomult alkoholfogyasztónak magát, de azt még ő is tudta, mert Téglássy úr megtanította rá, hogy a pezsgő az száraz. Meg minden alkohol száraz, aki édeset iszik, az rendes ember nem lehet. Fura, hogy az öreg micsoda összefüggéseket volt képes találni az ember jelleme és az ivási szokásai között, de Irmának el kellett ismernie, hogy igaza volt. Közben Teleki is odaért a pulthoz a szokásos vörösboráért, intett is neki, hogy mindjárt. Kibányászta a pezsgőt a hűtőből, letépte róla a fényes papírt, letekerte a drótot, kihúzta a dugót, majd két pohár kíséretében a Reménytelen Duó elé tette.

-         Tessék! Hideg, mint az exem szíve.

A presszóban megfagyott a levegő. Bárhl máshol ez elment volna kocsmai szófordulatnak, de a Hárs presszóban nem volt szokás a volt szerelmekkel való vicceőldés Irma előbb elsápadt, majd elvörösödött, előbb leverte a víz, aztán fázni kezdett.

-          Hogy mondta Irmácska? – szólalt meg Téglássy, aki mint általában, most is elsőnek tért magához a sokkból.

-          Hideg, mint az exem szíve... – motyogta maga elé Irma.

-          Nos, akkor záróra van, köszönjük mindenkinek, aki ma este velünk volt, Téglássy, maga marad, én is, Kárpáti, ti is, mindenki más takarodjon, hölgyeim, a pezsgőre a ház vendégei voltak! – vezényelte le a zárórát Teleki, és így vagy úgy, senki nem mert ellenkezni vele.

Mind az öten leültek az egyik asztalhoz, és kérdőn bámultak Irmára. Nem értették! Ez nem csak arról szólt, hogy Irmácska minden előzetes sejtelmükkel szembemenve volt már szerelmes. Ez az egész életüket kérdőjelezte meg, mindent, amit a Hárs utca jelentett nekik.

Irma visszament a pultba, töltött magának féldeci vodkát, majd visszaült közéjük, és elmondta, hogy egészen tavaly júniusig szerette a Zelicska Imit a harmadikról. Aztán egy napon náluk is eljött a végefőcím, de egyikük sem akart költözni, hát úgy döntöttek, ahogy hallgattak a kapcsolatukról, hallgatni fognak a szakításukról is. Két emelet van köztük, Imi nem járt a presszóba, ha nem akarják, akkor találkozniuk sem kell.

-          De az Imi még októberben elment Stuttgartba a nagybátyjához! – vetette közbe Kárpáti.

-          - Ő elment, én maradtam. Senki nem tudta, mi volt, csak én. Meg Imi. De Imi nem beszélt, és én sem. Megfogadtam, hogy hallgatok, és maradok a Hárs utcában. Meg a Hárs presszóban. Nem érdekel. Baromság ez az egész. Átok. Ugyan. Én itt vagyok otthon, nekem maguk, ti, szóval ez az egész a családom basszameg. Én innen nem megyek sehová. Menjen, aki ezt elhiszi.

Csendben bólogattak, persze Irma, igazad van. Bíztatták, hogy jól tette, hogy így is van, hülyeség ez az egész, de valahogy sem hit, sem meggyőződés nem volt a hangjukban.  Babona ide vagy oda, Hársné átka volt az egyetlen igazodási pont, amiben bízni lehetett, ami a maga nevetségességében állandó volt. Ha most Irma fogja magát, és egymaga átlép rajta, akkor mindennek vége.

Hajnali háromkor, mikor már csak ketten maradtak Téglássy odacsoszogott Irmához, és amennyire tudta, magához ölelte az ő Boticelli festményét.

-          Isten áldja Irmácska!

-          Apja faszát Téglássy, ne érzelegjen már, hát délután jövök nyitni!

Az öreg csak bólintott, majd hazament.

Aztán Irma hazament, összepakolta a bőröndjét, kézbefogta a piszkosszürke ballonkabátot, majd bezárta a lakást, és elindult a sugárút felé. Ahogy elhaladt a Hárs presszó lelakatolt ajtaja előtt, az jutott eszébe, hogy csak nem kéne búcsú nélkül elmenni. Leterítette hát a kabátot a küszöbre és tovább sétált.