Londonnak a Baker Street jutott, Párizsnak a Place Pigalle, az önsorsrontás híveinek meg a Hárs Ernő utca. A Hárs Ernőn haladt át a világ reménytelenjeinek átmenő forgalma, aki itt egyszer megállt, az bizton állíthatta magáról, hogy az élete oly mértékben elkényelmesedett, szerelme annyira kiegyensúlyozottá vált, lelki- és elmeállapota a megengedettnél is kiegyensúlyozottabb lett, így hát kijárt neki egy tisztességes seggbe rúgás.

A legtöbben jöttek és mentek, sokáig senki nem időzött a Hárs Ernő utcai házak falai között, kivéve néhány igazán eltökélt lelket, akik jöttek és maradtak, mert ez az állandó jövésmenés, az örökké csak átmenetileg berendezkedő bérlők körforgása jelentette számukra a biztonságot. Ilyen volt Téglássy úr, aki a maga részéről úgy vélte, hogy neki aztán beszélhet bárki bármit a Hárs Ernő utcán túli világról, egyrészt hiszi, ha látja, másrészt nem akarja látni, tehát nincs is. Ilyen volt Teleki Béni a zongorista is, aki soha, senkinek nem mondta, hogy miért jött ide, vagy honnan érkezett. Egy éjszaka befordult a taxija, kiszállt belőle Leventével, a híres vendéglátóssal, és mire a nap felkelt, már ki is vett egy bútorozatlan lakást. Száz éve, vagy csak öt ennek a legendás belépőnek, nem tudni, csak az a biztos, hogy Béni Hárs Ernő utca előtti életéről senki nem tudott semmit.

Valahogy így létezett a Hárs Ernő utca, a maga önálló valóságában, tagadva mindent, ami az átlagemberek világában történt, amit életnek, hétköznapnak, örömnek, bánatnak, szerelemnek hívnak, és megőrizve lakóinak titkát mindörökké. Mert arról, ami itt történt, történt bár egy hét, egy év, vagy egy élet alatt, még a jó Istennek sem beszélt senki, aki innen eltávozott, feltéve, hogy felfelé vitt az útja és nem a pokolba. Már, ha az ördög egyáltalán igényt tartott rá, és nem fordította vissza félúton, mert Téglássyról például azt beszélték, hogy a pokolból is kihajították, így maradt a nyakukon.