Mint ablakos tótnak a hanyattesés, körülbelül úgy hiányzott ez az este, de most már nincs mit tenni. Mondjuk, amikor elképzeltem az életünket, hogy milyen lesz itt ebben a Pest melletti kisvárosban írófeleségnek lenni, hát nem egészen erre gondoltam, de jó ám legyen. Arról van szó egészen pontosan, hogy a környék díszét, Bálintot, az én férjemet, meginvitálták a Bálba! Így nagy B-vel bál, mert épp nem akadt semmilyen szent, vagy uralkodó, aki ráért volna, hogy nevét adja a jeles eseményhez, így hát Bál lett, nagy B-vel, az Író úrnak meg alanyi jogon jár a meghívó, hát hogyne járna. Maga a polgármester ugrott be a meghívókkal, rögtön éreztem a megtiszteltetés mindent elsöprő fuvallatát, nyomában a csalódottsággal, amikor voltam szíves megkérdezni, hogy jól értem ugye, hogy a mgehívó Író úr plusz egy fő részére szól? Én nem tudom, ennek azzal is meglepetést tudtam okozni, hogy beszélek, azzal meg, hogy elkísérem a férjemet szombat este bálozni végképp kibillentettem az egyensúlyából. Vagyis azonnal meg kell tudnom, hogy ő kit visz a Polgármesterné Asszony helyett, mert a jelek szerint itt a dresscode mellé az is előírás, hogy megjelenés szeretővel.

Szóval mondtam B-nek, hogy szombaton bálba, oppardon, Bálba megyünk, nagyon furcsa arcot vágott, nem tudtam eldönteni, hogy hányni fog-e vagy röhögni, jó hát ez ellene is merénylet volt, a férjem meg a társasági élet az nagyjából olyanban van egymással, mint a víz meg az olaj, nem kompatibilisek, de szentül megígértem, hogy jól fogunk szórakozni, ennél már csak abban bíztam jobban, hogy utólag mindezt nem kéri számon rajtam. Próbált mindenféle indokkal kibújni a részvétel alól, de mondtam neki, hogy egyrészt megígértem másrészt, ha nem tetszik, akkor majd látványosan fintorgok egész este, az úgyis jól megy, és akkor jövőre nem kapunk meghívót. Vagy beújít magának egy kislányt a bölcsészkarró és viheti őt. Megoldjuk, nem számít. Nem, egyébként neki, legjobb tudomásom szerint nincsen senkije, ha tévedek, akkor nagyon nagy szarban van, ezt most szeretném leszögezni, de hát tudom, hogy ragadnak rá a lányok, mert tehetséges, meg baromi jóképű. Tényleg. Nem azt mondom, hogy azzal a néma áhítattal csodálom, amivel kapcsolatunk hajnalán, a tehetségét még jobban, őt magát, hát izé... Szexi, jóképű, brilliánsan okos, de hát mégis az én orrom alá fingik éjszakánként, ez meg némiképp megtöri a varázst. De ettől még azt most is látom, objektíve, hogy nagyon sármos férfi persze, hogy döglenek utána. Még velem is flörtölnek az irodában, pedig állítólag nekem minden nap egy újabb méter a lejtőn lefelé. Azt hiszik, ezzel megijesztenek, hát lejtőn lefelé csak kényelmesebb menni, nem? Na, ugye.

Szombaton tehát ott álltunk talpig kiöltözve, ajj, de szemtelenül jól áll neki ez az öltöny, csak jó, hogy heti háromszor jár úszni, milyen válla van, te jó Isten, hát lehet, hogy el sem indulunk. Illetve, dehogynem, ezt a ruhát egy házáráért szereztem annak idején, és évente jó, ha egysze rfel tudom venni, ezzel a vérforraló tűsarkúval együtt, idén legalább kétszer lesz rajtam. Állunk tehát puccban, látom a fején, hogy azon spekulál, mi lehet az az elfogadható indok, amiért az utolsó pillanatban lemondjuk a reprezentatív megjelenést, de én a zsigereimben érzem, hogy ez egy nagyon jó este lesz, most már lázasan is elmegyünk, nem számít.

Érkezéskor két dolgot állapítok meg azonna:

1.       Sajnálták a pénzt normális pezsgőre.

2.       A kulturális bizottság elnökasszonyával kavar a Polgármester úr, a feleségét meg tényleg otthon hagyta. (Komolyan, annyira átlátszóak, hogy az elképesztő).

Lejattolunk, bemutatkozunk, jó szórakozást kívánunk, és megkeressük az asztalunkat, káprázatos a dekor, vagyis igazából az a káprázatos, hogy a múltheti esküvőn ilyen szépen megkímélték, mert hogy ezt nem ma rakták fel az hétszentség. Három másik párral ülünk egy asztalnál, meg két üres székkel, ezek szerint volt, aki nem jött el, látom B arcán, hogy arra gondol, nekik volt igazuk. Hát fogalma sincs, hogy mekkorát téved. Aztán mikor elkezd ismerkedni az asztaltársasággal látom az arcán, hogy kezd kiengedni, nem is annyira a határtalan szimpátia okán, hanem azért, mert már írja fejben jegyzetet a következő könyvéhez. Ennyire már ismerem. Kezetnyújtok én is, a férfi úgy megszorítja a kézfejem, hogy a jeggyűrűm nyomot hagy még a középső ujjamon is, a nő keze viszont olyan, mint egy kicsavart mosogatórongy, a kézfogása is, a hangja is, de csak akkor lep meg igazán, amikor kihozzák az első fogást, és a férje utasítására kezd el csipegetni belőle. Nem tudom, ha elfelejt szólni neki, akkor ott ül a kaja fölött? Fegyelmezettebb, mint a kutyánk, ez őrület! A második párt a desszertig nem látjuk, vegánok, derül ki később, valamint az is, hogy a franciakrémes variácó helyből vegán fogásnak számít, én meg nem szólok egy szót sem, de csak B miatt, mert észrevette, hogy levegőt veszek abból a célból, hogy közöljem, abban szerintem van tojás, de bokárúgott az asztal alatt, úgyhogy elhallgattam. Én nem értem, hát már rég kész lenne az új könyve fele, ha hagyna kibontakozni. A kedvencem a harmadik házaspár, mert a pasi minden fogás előtt keresztet vet, és minden korty bor előtt elrikkantja magát, hogy vivát! Én sajnos nagyon éhesen érkeztem, ezért nem tudok ennyit várni, de azért mindig bólintok, ezzel is hirdetve az általános vallásszabadságot, tőlem olyan rituáléval vezeti fel az étkezéseit, amilyennel akarja, csak nekem ne kelljen várni.

Ahogy halad előre az este, arra jövünk rá, hogy bár alapvetően számos görbe estét tudhatunk magunk mögött, ideértve megismerkedésünk éjszakáját is, olyan konszolidáltak vagyunk, mint két csokor ibolya, az asztaltársasághoz képest legalábbis mindenképp. Úgy töltik a borokat, mintha nem lenne holnap, érzem, hogy közeledünk valamiféle csúcspont felé, mert egyre vörösebb a fejük, de a kedvencem mégiscsak az idomított feleség, aki nagy titokban, minden felszólítás hiányában, diszkréten kortyolgat valami konyakszerűt egy öblös pohárból. Én azt hittem mosdóba járkál ki, most már tudom, hogy a báltermen kívül elhelyezett röviditalos pulthoz, úgyhogy intek B-nek, hogy magam is utánanézek a kínálatnak. Kérek egy Unicum szilvát, meg újdonsült barátnőmnek Anikónak egy Metaxát, nagyon megörül a találkozásnak, szeretne velem beszélgetni, de hát nem hagyhatja ott a férjét. Nem értem, hát két üres szék van mellettem, nem hagyja ott, csak átül vele szembe. Kásás hangon nevetgél, legyint a kezével, mintha csak azt mondaná, bele se kezdjek, tudja, mit akarok mondani, hallotta már százszor. Összeszorul a szívem, pokolian sajnálom, mert ő sem így tervezte, és örülhet, ha nem adja ki az útját a férje öt év múlva, mikor már délelőtt is inni fog, mert akkor aztán nem lesz hova mennie. Ő is tudja, látom a szemén, de a szorongás remekül oldódik alkoholban. Ezt meg én tudom, még egy B előtti rövid, de a maga módján emlékezetes időszakból. Feldobom neki, hogy néha átjöhetne, este már én is otthon vagyok, B viszont jön-megy felolvas, ha épp nem megyek vele, ugorjon be beszélgetni. Hálásan mosolyog, megköszöni, én meg tudom, hogy sosem fog átjönni. Neki szégyen ez az egész, és a szégyenét nem akarja mutogatin.

Visszaülök B mellé, egy pillanatra őrült hála fog el, amiért ő a férjem, megszorítom a kezét, nem egészen érti, de visszaszorít, ezek szerint ő is örül nekem.

Végtelen meghatottságomban észre sem vettem, hogy eggyel többen lettünk, a jobbomon már nem az üres szék honol, hanem egy fiatalember, elképesztő kalácsképpel, vadászzöld mellényben, nadrágban meg egy sárga ingben. Mármint nem egy mosástól megsárgult fehérben, hanem tényleg sárga, tojássárga, elképesztő. Kezetnyújt, bemutatkozik, György. De nekem csak Gyuri. Mondom, hogy én én vagyok, B is bemutatkozik, ó hát a híres író, hát persze, hát nem is gondolta, hogy nős. B riposztol, mondja, hogy neki eléggé úgy tűnik, hogy az, Gyuri nevetgél, hát ő ezt nem gondolta volna, hát az írók, azok isznak, meg kurváznak, abból jön az ihlet. Elgondolkodom, hogy talán jobban meg kellett volna kérjem az áramat B-től, nem csak így szíre-szóra hozzámenni, de most már süthetem, azért megkérem gyorsan, hogy iszkoljon el két pohár borért, egyrészt mert nem bírom tovább szárazon, másrészt meg legalább az egyik sztereotípiára szolgáljon rá sírva könyörgöm. Gyuri pálinkázik, nem aprózza el, és annyira még Férj3 sem rúgott be, hogy elfelejtsen vivátot kiáltani a koccintások előtt. B jól elvan Vega úrral, kiderül, hogy egy gimibe jártak, sőt kosaraztak mindketten, de B öt évvel fiatalabb, úgyhogy pont elkerülték egymást, ettől mondjuk a nosztalgiázásnak se vége se hossza, hiába na, van az én férjemben is szentimentalizmus, a gimis nosztalgia meg annyira erős oldala, hogy az első regényéhez elég is volt.

Élőzenekar szolgálja a talpalávalót, a szintetizátorra alkalmazott Hungária slágerek annyira csodálatosak, hogy esküszöm rá fogom venni B-t, hogy táncoljunk, ha a Modern románcba belekezdenek, még lassúzni is fogunk, nem ússza meg.

De előtte még én nem úszom meg, a zenekar ugyanis egyelőre előttem is ismeretlen okokból műfajt vált, és a Csavard fel a szőnyegetből egy klasszikus bécsi keringőbe váltanak, aminek rettentően megörünek a vendégek, Gyuri is, aki előbb ugrik fel az asztaltól, minthogy partnerről gondoskodott volna, ami csak addig vicces, ameddig meg nem érzem az izzadt tenyerét a csuklómon, és el nem jut a tudatomig, hogy ez most tényleg felhívás keringőre, és ez annyira meglep, hogy még bunkónak lenni is elfelejtek, és megyek vele táncolni. B-nek a kezében megáll a pohár, ismer már annyira, hogy tudja, hogy a tánc egy idegennel, idegenek előtt, na az nekem olyan, mintha neki azt mondanám, hogy vállaljon be egy ilyen celeb-főzős műsort a tv-ben, ahol majd egy stáb kijön a lakásunkba, és leforgatja, ahogy ő összedob egy hatfogásos menüt. Ő szólni felejt el a döbbenettől, nekem meg már mindegy, ott állok a kivilágított parketten, most már mese nincs, Gyuri meg én táncolni fogunk. Gyuri áll előttem, olyan szálfa tartással, hogy majd elájulok, tartja a kezét, és egykétháegykéthá tánc! Hamar világossá válik, hogy Gyuri az a típus, aki egy kicsit tudja a valcert, pont annyira, hogy elhiggye, ő maga egy született versenytáncos, és pont úgy csinálja, ahogy kell. Rosszul hiszi, ezt kell megállapítsam, sajnos pont annyira tudja a lépéseket, ami elég ahhoz,  hogy eszeveszett lendülettel rángasson körbe-körbe-körbe, egészen addig, ameddig valóban szédülni nem kezdek. A szememmel keresem B-t, hátha jön kimenteni, de csak azt látom, hogy ül dermedten, és furán rángatózik a szája ebből arra következtetek, hogy a röhögését próbálja visszatartani. Annyira szívesen kikiabálnék neki, hogy ne erőlködjön, engedje ki, én is mindjárt arcon röhögöm Gyurit, mert ez már nem is fáj, ez nagyon vicces. Gyuri egyékbént nem csak kiváló táncos, de táncpedagógus is, aki két negyed között arra is időt szakít, minő szerencse, hogy mikor a lábamra lépett elmondja, én mit csináltam rosszul.

„Amikor én hátralépek, neked be kell lépned a lábam közé, mikor te hátra lépsz, akkor én lépek a te lábad közé.”

Azt te csak szeretnéd, gondolom én, ekkor már a szemem sarkából látom, hogy B a saját térdére borulva röhög, ha nem a fejem fölött ordítana a hangszóró szerintem hallanám is a vinnyogását. Mi meg sergün-forgunk körbe, és azon gondolkodom, hogy van-e válóperes ügyvéd a vendégek között, mert amennyiben B nem jön azonnal kimenteni engem, úgy itt és most adom be a válókeresetet, mert ez a keringő már így is percekkel tovább tart, mint egészséges lenne, és hol van még a vége, mert a zenekar szemlátomást a világ összes keringőjét el akarja most játszani, kivétel nélkül. Még azt a Sosztakovics darabot is, ami a jó ég tudja miért sebességváltásra ösztökélte Gyurit, legalábbis erre következetettem abból a felkiáltásból, hogy „Akkor most tegyünk egy nagy kört!”.

Semmi baj nem lett volna amúgy, én már megadtam magam a tragédiának, arcomra fagyott mosollyal szántottam a parkettet a nyomában, csak az volt a baj, hogy kezdett felkavarodni a gyomrom a konstans repkedéstől, és nem voltam egészen biztos benne, hogy feldobnám a rendezvényt, ha a parkett közepére hánynék, pedig Isten lássa lelkem nem sok választott el tőle.

Máig nem tudom, hogy történt, de a keringő egyszer csak csa-csa-csára váltott, igen ARRA a csacsacsára, és mondjuk Dollyt nem adták hozzá, de egy született dizőzt tollboával azt igen, én meg úgy kijózanodtam az élesváltástól, hogy meg is álltam ott, ahol voltam, sokkoltan a felismeréstől, hogy megszabadultam, a táncnak vége, és már csak B-vel kell számolnom, a súlyosan cserbenhagyásos táncolás miatt.

Gyuri kapacitál, maradjak még, olyan jól ment, de megnyugtattam, hogy a parkett ördögeként egyet se féljen, egyből talál partnert, ácsorogjon csak itt tovább, én megkersem (és megfojtom) a férjemet.

B feje vörös volt, a szeméből halkan csordogáltak a nevetés által előcsalt könnyek, és percekig másra sem volt képes, mint a kezemet csókolgatni, amiért álltam a szavam és ez az este tényleg jól sikerült, és lám, ő is remekül szórakozott.

Mondjuk nem értem az „is”, az kire vonatkozott, az én traumámra, vagy Gyuri sikerélményre, de nem firtattam, inkább rendeltem tőle még egy kis unicumot.

Egy szerelem végpontját megtalálni, körülbelül annyira lehetetlen, mint fölfejteni, hogy hol kezdődött egy álom. Vissza tudsz menni egy, kettő, akár három lépést is, de sosem fogod megtalálni, hogy pontosan hol kezdődött, hogy mi volt a nulladik pont. Egyszer csak felébredsz, és azzal vége van. Az álomnak is, a szerelemnek is és körülbelül ugyanaz a kellemetlen, gyomorkörnyéki szorítás, az a torkodon felkúszó frusztráció marad a kedves hűlt helye láttán, mint amit egy rémálom hagy maga után.

Mint egy agyontördelt Bartók dallam.

Ez a hasonlat jutott az eszébe, ahogy ült a zongora mellett, és próbált egy épkézláb hangot kiütni belőle, magából, de mindig ugyanott kötött ki, hogy még elkezdeni sem tudta. Nem mitnha sok múlt volna ezen, aznap este feldolgozásokat játszott, de a tudat, hogy még képes rá, hogy még csúsznak ki új dalok a keze alól, megnyugtatta a legsötétebb pillanatokban is, legalább még erre képes. Vagy leginkább nem képes, mert ha lehet hinni a faliórának, akkor ide s tova három és fél órája ül itt teljesen feleslegsen.

Azon gondolkodott, hogy meddig fog ez tartani? Lola három hete költözött el, ő három hete nem szólt senkihez, három hete nem figyelt semmire, három hete nem akart kontrollt gyakorolni az élete fölött. Csak volt. Reggel felkelt, elszívott egy cigit az ágyban, egyet a wc-n, egyet a konyhában, a reggeli kávét reggeli gin tonicra cserélte, és csak addig hagyta el a lakást, ameddig a sarkon lévő kisboltból pótolta az alkoholt meg a kávét, a trafikból meg a narancssárga Pall Mallt. Érdekes módon megtudta oldani mindezt egyetlen hang nélkül. Ali, a kisbolt tulajdonosa eleinte furcsálta, hogy két szót nem lehet vele váltani, aztán elfogdta. Az ő fejében Béni nagy tiszteletnek örvendő művész volt, úgy vélte, hogy az ilyeneknél időnként megengedhető a rövidzárlat, ameddig fizet a vásárlása után legalábbis mindenképpen, ha majd ez is másképp alakul, akkor elgondolkodik az ügyön, de addig nem firtatja. Annál is inkább nem, mert nem volt ő hülye, akármit is állított az alkalmazottja, meg az anyja, mármint az ő anyja, nem az alkalmazotté, tudta jól, mi lehet a probléma. A Lola elment. Ennek egyik csalhatatlan jele az volt, hogy a zenész úr nem vásárolt már részegen csokoládét nála, a másik, érdekes módon ez jutott eszébe később, hogy a kisasszony sem tért már be hozzá a reggeli automatás kávéjáért. Ali tulajdonképpen nem értette, hogy a lány miért ragaszkodik ehhez a rítushoz, elvégre a kávé, amit az örökké zörgő-hörgő gép kiadott egészen egyszerűen moslék ízű volt, de mivel szerette, amikor Lola mosolygós arca feltűnt az üdítősrekeszek között, nem tette szóvá. Örült, hogy jött, hogy együtt kávéztak és beszélgettek, hogy Lola mindig nevetett a viccein, és mindig meghagyta, mit adjon oda Béninek, amikor az délután hazaér a próbáról. De egy ideje se Lola, se kávé, se bevásárlólista, és mivel Béni úr bevásárlólistája is igen egyískúvá vált az utóbbi időben, Ali kénytelen volt arra gondolni, hogy ennek a szerelemnek bizony annyi, és mostantól megint csak ketten maradtak: a művész úr, meg ő. Dobozi Aladár.

Béni epillanatban nem gondolt rá, hogy ő és Ali ilyenformán közösséget alkotnak, csak arra tudott gondolni, hogy ma este fellépése van, ahogy aznap este is fellépett, amikor Lola bejelentette, hogy elhagyja, és rettegett a gondolattól, hogy ez most már mindig így fog valami. Hogy most már sosem lesz jó kiállni a színpadra, és zenélni, mert mindig az fog eszébe jutni róla, hogy ez a másfél-két önfeledt óra, csak hazugság, önbecsapás, a végén úgy pofán lesz vágva, mint annak a rendje. Próbálta kitalálni, mi lenne a megfelelő indok, amivel lemondhatja a mait, de aztán eszébe jutott, hogyha nem akar az összetört szíve mellé még egy kiürült pénztárcát is, akkor célszerű lesz összekapni magát, és ha mást nem, akkor előadni azt az összeállítását, ami a Szomorú vasárnappal indul, és egy Tom Waits balladába torkollik. Tulajdonképpen kész csoda, hogy az elmúlt három hétben senki nem lett öngyilkos, aki Teleki Béni koncerten járt, ugyanis helytől, helyzettől, alkalomtól függetlenül csak ezt az erősen szuicid repertoárt volt hajlandó elővenni, aminek egyes egyedül a pultosok örültek, a vendégek ugyanis bánatukban igen szépen fogyasztottak, bár néha még ők is arra jutottak, hogy hajlandóak elfogadni a bevételkiesést, csak egyetlen olyan dalt adjon elő, ami nem arról szól, hogy a megszólaló lírai énnek már a halál is kellemesebb állapot lenne, mint ez a fájó földi létezés.

Béninek azonban ezekben a hetekben nem ment más. Bármi, ami egy kicsit is elszakadt a hangulatától olyan érzést keltett benne, mintha valaki üvegszilánkkal kapirgálná a bőrét. Fájt amúgy is minden, minden ami körülvette, amihez hozzáért, ami hozzáért, amit látott, amit hallott, de ha valami egy szikrányit is derűsnek mutatkozott, az egyenesen kínozta. Kínozta annyira, hogy ne akarjon vele foglalkozni. Akkor már jobb volt ez a konstans fájdalom, ebben ki lehetett merülni, ez elszívta az erejét, és legalább a nap végén nem tolakodott az agyába az a pillanat, ahogy ő lesétált a színpadról, leült Lola mellé, és már a lány lélegzetvételéből tudta, hogy itt a vége. Akkor is tudta volna, ha semmi mást nem mond. Ott lógott a levegőben ez az egész, már Isten tudja mióta, és ő nem tett semmit ellen, csak várta, hogy nekicsapódjanak a falnak, aztán ki-ki a maga sérüléseivel kikászálódjon a kocsiból, és elinduljon a maga dolgára.

-          Béni én ezt nem tudom tovább csinálni...

Ennyit mondott. De nem nézett rá, nem nézett senkire, csak bámult előre, mintha lenne valami kapaszkodó a színpad mögötti falon, ami segít észnél lenni ebben az egyfelől hihetetlen, másfelől nagyon is reális helyzetben. Nem volt más út, ezt valahol ő is érezte, de úgy gondolta, ha nem piszkálja, akkor elmúlik magától, mint a szúnyogcsípés. Nem múlt. Vagy, mert Lola kitartóan vakargatta, vagy azért, mert nem múlhatott, de a vége csak ez lett. Felállt, a vállára vetette a táskáját, megkérte, hogy másnap délelőtt ne legyen otthon, és azzal elment. Azóta nem hallott felőle. Nem maradt utána még egy kávéskanál sem, úgy tűnt el a Déri Miksa utcából Lola, mintha sosem járt volna ott. Néha egyébként el is gondolkodott rajta, hogy létezett-e valaha a lány, vagy csak képzelte azt a két évet, amit együtt töltöttek.

Ahogy telt a nap, és vele még mindig nem történt semmi, azt nem számítva, hogy az ebéd, és kvázi vacsora helyett fogyasztott italok hatására közepesen berúgott, egyre inkább eluralkodott rajta az érzés, hogy meg fog bolondulni. Egyszerűen nem bírja ezt tovább. Ül itt, és játszik vele a képzelete, ahol nem rég még a közös fotóik lógtak most üres a fal, ahol Lola könyvei sorakoztak ott nincs semmi, a szekrényből eltűntek a színes pólók, és csak az ő ingei maradtak, hát nem lehet így élni! Nem lehet úgy élni, hogy egyszerre kitörlődik minden ami volt, és most neki ott kell folytatnia, ahol Lola előtt tartott! El kell költözni! Most, rögtön! Már ma éjszaka sem alhat itt. A Déri Miksát el kell felejteni, mert ha itt marad, tényleg megőrül. Összepakolta a kottáit, felvett egy tiszta inget, egy zaktót, és már indult is a bárba, ahol aznap este fellépett. Levente, a hely lelke, mindig, mindenre tudott megoldást, mindegy volt, hogy állást keresel, vagy lakhatási gondjaid vannak, esetleg egyéb, a legalitás vonalán némiképp túlhaladt ügyet kellene elintézni. Most is ott támaszkodott a pultnál, és széles vigyorral fogadta aznap esti vendégét.

-          Levente, segítened kell! Nem érek rá, ez most kibaszottul fontos!

-          Azt a kurva... – ennyit tudott mondani hirtelen, mert sem a stílus, sem a tempó nem volt jellemző Bénire. – Mi van barátom, mit tehetek érted?

-          Kell egy lakás! Azonnal, el kell költöznöm!

-          Miért, keresnek, vagy mi történt?

-          Csak el kell mennem.

Továbbra sem értette, honnan a mehetnék, de megígérte, hogy segít, sőt, kilátásba helyezte, hogy mire a koncert véget ér, talál megoldást.

Béni hetek óta először érezte úgy, hogy egy kicsit megkönnyebbült. Legalább valami történt. Kért egy újabb gintonicot, rendbe szedte a kottákat, beszélgetett még Leventével, aztán leült a zongorához. Két órán keresztül, egyetlen szó nélkül játszott, bár az első sorokban ülők látni vélték, hogy időnként el-elmosolyodott. Annyira megkönnyebbült, hogy még ráadást is adott, bár nehezére esett megvárni a tapsot, a visszatapsot, az újabb meghajlást, mert a leghátsó sor mögött ott állt Levente azzal az önelégült mosollyal, amit azokra az alkalmakra tartogatott, amikor olyan hatékonyan intézkedett, ahogy arra szerinte senki más nem volt képes.

-          Na?

-          Mi na? – kérdezte vigyorogva.

-          Ebbe most nem megyek bele, van kecó?

-          Hát van, kérdés, hogy ez kell-e neked, én azért a helyedben meggondolnám.

-          Nem akarom meggondolni, nem érdekel hol van, csak ne itt legyen.

-          Akkor induljunk, várnak a kulcsokkal.

Később, évekkel később jutott csak eszébe Béninek, hogy talán nem a kocsiban ülve kellett volna megkérdeznie, hogy hova mennek, de ha így alakult, hát így alakult. Ha előbb eszébe jut, ha még a bárban rákérdez, akkor lehet, hogy tényleg elgondolkodik, és akkor soha nem költözik be a Hárs Ernő utcába.

Úgy szelte ketté a Hárs Ernő utca a város legjelentősebb sugárútját, ahogy csak egy kis utca tud egy platánokkal szegélyezett, patinás, soksávos, előkelő rokont: pimaszul, szinte kérkedve, mintha csak mutatná: igen, azért vagyok itt, hogy megtörjem a rendet, megzavarjam a nyugalmat, hogy ne lehessen akadály nélkül áthaladni.

A Hárs Ernő utcát, a legkevésbé sem meglepő módon Hárs Ernőről keresztelték el, aki azzal érdemelte ki, hogy neve most ott díszelegjen minden sarkon, sőt minden sarkon kétszer ugye, hogy 1845-ben felismerte, mi az abszolút hiánycikk a környéken, és némi fúrás-faragás, tatarozás után, az egyik pincehelyiségben megnyitotta az akkori Ezredes utca első kocsmáját. Aki pedig embertársai sorsát szívén viselvén nem hagyja, hogy azok szomjan haljanak igazán megérdemli, hogy az utókor is ismerje a nevét. Inkább erről, mint arról, hogy a derék Hárs úr belehalt a szerelembe, ugyanis oly késői órán távozott a szeretőjétől, hogy amikor hazaért, az idegileg ingatag lábakon álló Hársné betörőnek nézte, és széttörte a fején a nászajándékba kapott súlyos kristályvázát. Utóbb az őt kihallgató rendőrtisztnek úgy nyilatkozott, hogy nem bánja a történteket, ugyanis attól, hogy valaki betöréssel keresi meg a kenyérre valót, még lehet rendes ember, akinek az életéért nagy kár lenne, de az ő ura,  mint utóbb kiderült, annak a rongy Virányi Marinak az ágyában keresett valamit, a halált okozó fejsérülés tehát a legkevesebb volt, amit a férje kaphatott, különösen az évtizedeken át tűrt méltatlanságok után. Hársné már csak azt bánta, hogy ennek a kurvapecérnek az életért neki pont annyit kell ülnie, mintha rendes embert lett volna.

A Hárs Ernő utca azóta is a balsorsra ítéltetett szerelmek gyűjtőhelye volt, az egy gangos házra jutó összetört szívek száma magasabb volt nem csak a kerületi, de a városi átlagnál is. Azt beszélték, hogy a bilincsben elvezetett Hársné átkozta meg a környéket, és annak minden jelenlegi és leendő lakóját, hogy bűnhődjenek, ha valaha szerelembe esnének, ahogy most ő is bűnhődik, hiszen világos, hogyha annak idején nem nyújta szívét (is), Hárs Ernőnek, akkor most nem itt tartana.

Állt tehát az utca, próbált úgy csinálni, mintha ott sem lenne, mégsem tudott annyira elkoszolódni, hogy távoltartsa magától a bukásra ítélt szerelmeseket, így hát miközben 174 év forradalmakkal, háborúkkal, jobb és rossz időkkel söpört végig a városon, a Hárs Ernő utcában csak két dolog volt állandó: az összetéveszthetetlen kapucsapódás a hajnali csendben, a megtört szívek tulajdonosai ugyanis előszeretettel távoztak hajnalok hajnalán, illetve az utcába már sziréna nélkül, mint egy egykedvűen bekanyarodó mentőautó, mert volt aki nem érte be csendes távozással. Így vagy úgy, aki egyszer elhagyta a Hárs Ernő utcát soha többé nem tért vissza oda.

Olyan is volt, mint ahol megállt az idő, mintha csak múltja meg jelene lenne, de a jövőt valahol elvesztette volna. Miközben a környék éttermei bisztróvá, kocsmái borbárokká, kisboltjai delikát üzletekké, Cacharel Eden illatban úszó butikja designer üzletekké változtak, a Hárs Ernő utcában minden maradt a rágiben, a kocsma kocsma volt, a fröccs olcsó, a kávé meg keserű. Máskülöben nem történhetett volna meg, hogy a névadó által alapított kocsma a kétévenkénti tisztasági festéstől eltekintve, mondhatni eredeti állapotában maradjon fenn az utókor számára. A Hárs presszóban soha nem dolgozott kocsmáros, mióta először megnyitott csak nők álltak a pult mögött, mit van mit tenni, úgy alakult, hogy az érzelmi zűrzavarok előtt álló, illetve bennük vergődő vendégek panaszát más nem tudta meghallgatni, az utca szívzűröket messzire kerülő hűséges kocsmalátogatóinak meg szükségük volt az anyai szigorra, meg az anyai szeretetre. Felváltva. Azt beszélik, aztán ki tudja, minden rendes kocsmának van legendája, hogy még Kádár János is idejárt álruhában, hogy kiöntse a lelkét, a ’70-es évek legendás pultosnőjének Cselényi Klárinak.

Járt-e valaha Kádár János a Hárs presszóban vagy sem, igazából nem is fontos. Füleki Irma, ugyanis, aki történetünk idején a Hárs presszó úr- és parancsolónője, nem igen tudta, ki az a Kádár János, de nagy általánosságban nem is érdekelte. Irma szőke volt, 27 éves, és amikor Téglássy úr, a presszó állandó vendége egy áprilisi délutánon azt találta mondani neki, hogy „Irmácska, maga olyan telt, mint egy Boticelli festmény!”, akkor Irma különösebb kertelés nélkül közölte az öreggel, hogy „Apja faszát Téglássy, én kövér vagyok nem telt!”, és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést. Többé kevésbé így viszonyult a környék lakóinak szívügyeihez is, mert meggyőződése volt, hogy amikor már beütött a baj, akkor nem sokra megyünk a pátyolgatással. Különben is, ki mondja meg a delikvensnek, hogy ezt elbaszta, ha nem ő? Hát őt ezért fizetik. (Nem is azért, hogy villámgyorsan végezze a felszolgálást jegyezték meg ilyenkor epésen a vendégei, de ezt Irmácska aranyvirág szemébe sosem mondták volna. Nem volt ám olyan könnyű embert találni a Hárs presszóba, az az állás legalább olyan átkozott volt, mint az utca maga, megbecsülték hát lányt, meg amúgy is, hát nem mindegy, hogy mikor adják azt a hosszúlépést? Dehogynem. Csak adják.) Füleki Irmához tehát jó szóért kevésbé, kijózanító őszinteségért már inkább be lehetett térni, ami üzletileg igen hasznosnak bizonyult, aki ugyanis Irma szavainak hatására ráébredt a keserű igazságra, az azonnal kért minimum két töményet, és egy fröccsöt, hogy valamivel elnyomja a tisztánlátás okozta fájdalmat. Téglássy úr volt az egyetlen, aki a vendégek közül egyszer volt szerencsés meglátni Irma emberi arcát, de mivel az öreg demizsonnal az ágya mellett aludt, hát hitték is meg nem is, amit mondott. Pedig tényleg megtörtént. Egyik nap, koraeste, csak ő ült a pultnál, mikor nyílt az ajtó, és lebotorkált a lépcsőn Lénácska, a 2/b-ből, Irma egyetlen barátnője. Vagyis, az egyetlen akiről Téglássynak tudomása volt. Jött ez a törékeny kis nő, barna haját lófarokba kötötte, és mintegy a végzet szimbólumaként, neonszínű pöttyökkel díszített, görgős bőröndöt húzott maga után.

-         Irma? – kérdezte remegő hangon, és ha az összkép nem lett volna elég bizonyíték a katasztrófára, hát a sötétben is magán tartott napszemüveg azonnal meggyőzte a derék öregurat, hogy baj van.

-         Hátrament egy új hordó sörért, üljön le Lénácska! Segíthetek?

Lánécska a fejét rázta, de azért odatelepdett mellé, és szótlanul várta, hogy Irma kigörgesse a hordót a raktárból. Mikor a lány szőke feje megjelent, és észrevette a barátnőjét, világos volt előtte minden.

-         Nebazmeg Léna! Te is?!

Nebazmeg Léna (egyébként Köves) csak bólogatott, és már nem próbálta meg visszafogni a sírását, zokogott, mint akitől mindent elvettek, és csak azt ismételgette, hogy vége van. Irma ott állt letaglózva, nem is igen tudott mit mondani, csak magához ölelte a barátnőjét, és bólintott.

-          Jól van, menjél! Felest? Csak útravalónak?

Téglássy elnézve a bőrönddel egyensúlyozó Lénácskát csak arra tudott gondolni, hogy jó, hogy a kisasszony nem kért a felajánlott bánatfelesből, mert ha ebbe a nyüzüge kis testbe most égetett szeszt töltenek, hát szörnyet is hal ez a szerencsétlen. Bizonyos szempontból mondjuk lehet, hogy jobban járt volna. Miután Léna távozott Irma még sokáig nem szólt egy szót sem, csak törölgette a poharakat, és Téglássy csak a keze állásából sejtette, hogy időnként megtörölte a szemét. Mire az összes pohár ragyogott, Irma is visszatért a régi önmagához, és az időközben megérkező Barócsi Lajost már volt elég jelenléte egy határozott: „Fizetsz, vagy takarodsz Lajos!”- sal üdvözölnie. Barócsi inkább rendezte a tartozását és kért egy korsó sört. Hitelbe.

Irma tehát maga volt a megtestesült józanság, így hát valamennyi törzsvendége nyugodt lehetett afelől, hogy Irmácska, ahogy ő szokta mondani, csak pléh ládában fog távozni a Hárs presszóból, mert őt aztán nem fenyegeti az a veszély, hogy szerelembe essen, és egy édes májusi hajnalon bőrönddel kelljen távoznia a Hárs Ernő utca 18-ból. Tulajdonképpen mindenkiben, aki a pultja előtt csak egyszer is megfordult, ő tartotta a lelket. Irma a pulatban azt jelentette, hogy végzet ide, végzet oda, azért ez az egész Hársné féle átok is csak babona. Hiszen, ahol egy akad, aki ellenpéldául szolgál, ott akad kettő, meg három is. Legalábbis ezzel nyugtatták magukat, mert ez legalább, ha halványan is, de remény volt, hogy mégsincsenek elátkozva itt mindannyian.

Március 21-én Irma magára kanyarította anyai örökségét, a piszkosszürke ballonkabátot, és elindult, hogy kinyissa a Hárs presszót. Korábban nyitott, mert este koncert volt, Teleki Béni, a zongorista a 32/a-bólt lépett fel önálló estjével, és Irma szeretett volna egy kicsit kitakarítani. Teleki tehetséges volt, mindenfelé hívták fellépni, ő mégsem mozdult a Hárs utcából, és havonta egyszer a presszó közönségének játszott. Magas, jóvágású, meglehetősen szótlan ember volt, akit természetesen állandóan kísértett a szerelem, de mivel egyszer s mindenkorra összekötötte az életét az utcával, inkább ellenállt a csábításnak, és felkészült a békés, ámde magányos öregségre, minthogy egy napon szednie kelljen a sátorfáját.

Hét felé menetrendszerűen megérkezett Téglássy, utána Kálmán Péter és Timi, Teleki barátai, akik úgy próbálták meg kijátszani a sorsot, hogy se össze nem költöztek, se azt nem mondták ki, hogy szeretik egymást, pedig csak a vak nem látta, hogy bolondulnak a másikért. Irma csak a vállát vonogatta, ha kérdezték. Mindent meg lehet próbálni, ez volt a válasza, ha Kálmánék szóbakerültek. Nem mondta el senkinek, de a lelke mélyén szerette volna, ha sikerül nekik. Péter, ez a magas, szórakozott szociológus, meg Timike, a finom vonásaival, és a kék szemeivel, olyan nagy kár lett volna értük. Legbelül persze ő is sejtette, hogy örökre ők sem kerülhetik el a sorsukat, csak jól esett arra gondolni, hogy mégis lehet. Ezt persze senkinek nem mondta volna, általában elintézte annyival, hogyha nem jön össze, akkor így jártunk. Ők is. Mi is.

Mire Teleki Béni megérkezett már egész sokan gyűltek össze a Hárs presszóban, Irma lekapcsolta a nagylámpát, és csak a hangulatvilágítást hagyta fönt, meg egy olvasólámpát a pulton, hogy mégiscsak lássa, mit tölt a vendégeinek. Nagyjából a szokásos társaság trombitálódott össze, régi és új reménytelenek, két kamasz, akik tudják, hogy Irma kiadja nekik a cidert, nem kér személyit, és két nő, akiket Irma sosem látott korábban, de valahogy kellemetlenül érezte magát tőlük. Reménytelenek voltak ezek is, de nem azzal a csendes biztonsággal, ahogy az övéi a Hárs utcából, akik már tudják, hogy ez van. Ezek még kapálóztak ellene, de valahol érezték, hogy felesleges, hát megis voltak némileg sértve. Átszellemült arccal tekergtek a Teleki zongorájából szálló dallamokra, és folyamatosan a zenészt bűvölték, amin Irma jól szórakozott, mert azt az egykedvű elutasítást, ahogy Béni lerázta a jelentkezőket, öröm volt nézni. Meg a lepattintást követő értetlenkedést is. Azért mikor már huszadik perce élvezték az ingyen koncertet kezdett dühbe jönni, mert legalább egy pohár vizet kérhetnének, ingyenélő luvnyák, hát mégis mi a francra várnak? Hogy majd Téglássy meghívja őket? Hát azt leshetik. Teleki épp szünetet tartott, amikor mint egy varázsütésre az egyik csaj megszólalt:

-          Te, figyelj, figyelj már! Na! Akkor mi szeretnénk kérni egy üveg pezsgőt. De édeset ám!

Hát még jó, hogy édeset, tette hozzá magában Irma, aki ugyan nem tartotta különösebben kifinomult alkoholfogyasztónak magát, de azt még ő is tudta, mert Téglássy úr megtanította rá, hogy a pezsgő az száraz. Meg minden alkohol száraz, aki édeset iszik, az rendes ember nem lehet. Fura, hogy az öreg micsoda összefüggéseket volt képes találni az ember jelleme és az ivási szokásai között, de Irmának el kellett ismernie, hogy igaza volt. Közben Teleki is odaért a pulthoz a szokásos vörösboráért, intett is neki, hogy mindjárt. Kibányászta a pezsgőt a hűtőből, letépte róla a fényes papírt, letekerte a drótot, kihúzta a dugót, majd két pohár kíséretében a Reménytelen Duó elé tette.

-         Tessék! Hideg, mint az exem szíve.

A presszóban megfagyott a levegő. Bárhl máshol ez elment volna kocsmai szófordulatnak, de a Hárs presszóban nem volt szokás a volt szerelmekkel való vicceőldés Irma előbb elsápadt, majd elvörösödött, előbb leverte a víz, aztán fázni kezdett.

-          Hogy mondta Irmácska? – szólalt meg Téglássy, aki mint általában, most is elsőnek tért magához a sokkból.

-          Hideg, mint az exem szíve... – motyogta maga elé Irma.

-          Nos, akkor záróra van, köszönjük mindenkinek, aki ma este velünk volt, Téglássy, maga marad, én is, Kárpáti, ti is, mindenki más takarodjon, hölgyeim, a pezsgőre a ház vendégei voltak! – vezényelte le a zárórát Teleki, és így vagy úgy, senki nem mert ellenkezni vele.

Mind az öten leültek az egyik asztalhoz, és kérdőn bámultak Irmára. Nem értették! Ez nem csak arról szólt, hogy Irmácska minden előzetes sejtelmükkel szembemenve volt már szerelmes. Ez az egész életüket kérdőjelezte meg, mindent, amit a Hárs utca jelentett nekik.

Irma visszament a pultba, töltött magának féldeci vodkát, majd visszaült közéjük, és elmondta, hogy egészen tavaly júniusig szerette a Zelicska Imit a harmadikról. Aztán egy napon náluk is eljött a végefőcím, de egyikük sem akart költözni, hát úgy döntöttek, ahogy hallgattak a kapcsolatukról, hallgatni fognak a szakításukról is. Két emelet van köztük, Imi nem járt a presszóba, ha nem akarják, akkor találkozniuk sem kell.

-          De az Imi még októberben elment Stuttgartba a nagybátyjához! – vetette közbe Kárpáti.

-          - Ő elment, én maradtam. Senki nem tudta, mi volt, csak én. Meg Imi. De Imi nem beszélt, és én sem. Megfogadtam, hogy hallgatok, és maradok a Hárs utcában. Meg a Hárs presszóban. Nem érdekel. Baromság ez az egész. Átok. Ugyan. Én itt vagyok otthon, nekem maguk, ti, szóval ez az egész a családom basszameg. Én innen nem megyek sehová. Menjen, aki ezt elhiszi.

Csendben bólogattak, persze Irma, igazad van. Bíztatták, hogy jól tette, hogy így is van, hülyeség ez az egész, de valahogy sem hit, sem meggyőződés nem volt a hangjukban.  Babona ide vagy oda, Hársné átka volt az egyetlen igazodási pont, amiben bízni lehetett, ami a maga nevetségességében állandó volt. Ha most Irma fogja magát, és egymaga átlép rajta, akkor mindennek vége.

Hajnali háromkor, mikor már csak ketten maradtak Téglássy odacsoszogott Irmához, és amennyire tudta, magához ölelte az ő Boticelli festményét.

-          Isten áldja Irmácska!

-          Apja faszát Téglássy, ne érzelegjen már, hát délután jövök nyitni!

Az öreg csak bólintott, majd hazament.

Aztán Irma hazament, összepakolta a bőröndjét, kézbefogta a piszkosszürke ballonkabátot, majd bezárta a lakást, és elindult a sugárút felé. Ahogy elhaladt a Hárs presszó lelakatolt ajtaja előtt, az jutott eszébe, hogy csak nem kéne búcsú nélkül elmenni. Leterítette hát a kabátot a küszöbre és tovább sétált.

Abban a pillanatban tudtam, hogy erről írnom kell, amint a kezembe vettem ezt a könyvet, csak azt nem tudtam, hogy ennyire nehezen fog menni.

Minél közelebb állok a témához, annál nehezebb, azt hiszem, ez lehet a titok. És amikor az új Grecsó könyvről akarok írni, akkor rengeteg fontosság sűrűsödik egyetlen témába. Fontos érzések, emlékek, élmények, amikről külön-külön is nehéz okosakat mondani, hát még egyszerre.

Ez egy nagyon fontos könyv lett. Sok szempontból.

Fontossá tette a betegsége. Mert nem lehetett tudni mi lesz, csak aggódni lehetett, csak bízni benne, hogy nem az a napról-napra nehezebben visszakutatható találkozás volt az utolsó, hogy fog még mosolyogni, hogy még lesz. Hogy ő még lesz. Hogy nem kell elképzelni egy olyan változatát a világnak, amiben nincs benne. Akárhogy is, ott lebegett kimondatlanul, hogyha lesz könyv, ha lesz új Grecsó regény, akkor ő is lesz. Akkor legyőzte, akkor sikerült.

Lett.

Lett új regény, ami újabb volt, másabb volt, mégis ismerős és, ha óvatosan is, de lehetett arra gondolni, hogy sikerült, hogy ő nyert.

Fontossá tette, mert kockáztatott és, mert azt én is csak mostanában tanulom, hogy nem lehet mindig biztonsági játékot játszani. Mert nem a saját hangján megszólalni, ráadásul egy kislány, egy 4. osztályos kis Vera beszélt helyette. Ami persze nehéz. És rizikós. Mert csak kevés felnőttnek sikerül kifejezni azt, amit egy gyerek érez, általában csak próbál gyerekül szólni, elképzelni, mit mondana...Aztán kiderül, hogy nem azt mondaná.

De Vera azt mondta.

Verának sikerült felidézni, hogy milyen volt az első szerelem. Hogy milyen volt az az izgalmas, furcsa, korábban nem tapasztalt ijedtség, amit akkor éreztem. Amikor magam sem tudtam megfogalmazni, hogy mi lett más, csak azt tudtam, hogy valami más lett. Még a pillanatra is emlékszem. Álltam a fürdőszobánkban, fogat mostam, és mikor meg akartam törölni a számat, elvarázsoltságomban megpuszlitam a törölközőt. Épp negyedikes voltam. Izgalmas volt, szép és ijesztő. Egyszerre akartam belőle minél többet, és azt, hogy mire reggel felébredek, tűnjön el az egész az életemből, hogy minden úgy legyen, ahogy régen volt, ne változzon semmi. Valahogy a mai napig így vagyok a változásokkal, csak már nem rettenek meg ennyire tőlük, és sokkal jobban tudok arra figyelni, hogy mit nyerhetek az új helyzet által. De ezt kilencévesen nem tudod. Honnan tudnád? Én sem tudtam, Vera sem tudta. Csak az volt kettőnk között a különbség, hogy Vera ment előre, hogy majd kiderül, én meg akkor visszafordultam a biztosba. Nagyon fura így gondolkodni arról a nagyon kicsi lányról, aki akkor voltam, és úgy csinálni, mintha ezek ilyen nagyon tudatos, nagyon átgondolt döntések lettek volna, miközben persze nem. Csak most már értem is, amit akkor éreztem csak. Többek között az ilyen könyvektől, mint a Vera.

Vera segített megkönnyebbülni. Mert felidézte, milyen pokoli tud lenni az általános iskola, ha egyszer körön kívül kerülsz, de azt is eszembe juttatta, hogy ez sem tart örökké, és már sokkal több megoldási lehetőségből válogathatok. Persze, ha nagyon akarom, még mindig ott van az opció, hogy kiszaladok a teremből, és sírok egyet a mosdóban.

Vera emlékeztetett rá, hogy mennyire jó, hogy van az életemben igazi, régi, gyerekkori legjobbarátnő. Aki ott volt minden szerencsétlenségnél, sikernél, kudarcnál, szerelemnél, akivel kakor is lehetett folytatni, ha pokolian összevesztünk, akihez mindig vissza lehet találni, aki most is tudja,hogy mit gondolok már abból, ahogy a fejemet tartom, vagy ahogy megszólalok egy beszélgetésben. Meg presze az is eszembe jutott, hogy mennyire hiányzik. Pedig nincs is olyan messze, de a Weiner Leó utcától mindenképp messzebb van.

Vera rájött, hogy a felnőtt világban sem minden az, ami, hogy mennyi titok, hazugság van, hogy az igazságnak mennyi árnyalata van, és ő addig, milyen kevésről tudott. Ez kb. olyan sokkoló, mint az első szerelem. Azon nem lehet összeroppanás nélkül túl lenni, hogy ők is csak emberek, hogy attól, mert valaki apa, anya, edző, tanár, még ugyanúgy fél, félt, szeret, téved, tud kicsinyes lenni, rosszul dönteni, hogy nincs mindenre válasza, hogy nem tud mindent megoldani. Hogy neki milyen nehéz lehet, ahogy próbál zsonglőrködni a helyzetek között, és nekem milyen nehéz lesz, ha ugyan ezt kell majd csinálnom.

Ez a könyv mindannyiunk helyett meséli el, milyen gyereknek lenni. Helyettünk is emlékszik ezekre a hol édes, hol rémisztő régi érzésekre, amiket én is, te is, más is...talán mindenki is, szeretne elfelejteni, mert jaj,de ciki volt így viselkedni. Pedig hát...dehogy volt ciki. Csak akkor nem tudtál máshogy.

Vera jött, és segített megbarátkozni azzal a 20 évvel ezelőtti Lilivel, akire úgy tudtam haragudni, mert nem úgy viselkedett, érzett, beszélt, döntött, ahogy a 29 éves tette volna. Pedig hát...pedig hát, egyrészt a 29 sem garancia semmire, másrészt meg...az a jó, hogy a 9 éves csak 9 éves tud lenni. Szerencsére.

Vannak fontos könyvek az életben. Van, amit fontossá avat az idő, másról meg mások mondják, hogy fontos, megint másokról pedig időtől, véleményektől, mindentől függetlenül pontosan tudod, hogy mennyire fontos. A Vera így lett fontosak között az egyik legfontosabb.

"Nevet, de min nevet az éjszaka közepén? Miért nevet, mikor itt alszom mellette? Nem alszom, de ő úgy tudja, tehát alszom, tehát én vagyok Schrödinger Leventéje, nem tudhatja, hogy alszom-e vagy sem, ameddig meg nem nézi, és nem nézi meg, nem nézi meg, mert röhög. Mi az Istenen röhög?"

Legyünk őszinték, nem lehet kárhoztatni Korlát Leventét, elvégre, gondoljunk csak bele: lemegy a randi, idő, energia, minden szir-szar belefeccölve, megvolt a szex, és akkor ott fekszik a nő, és vihog. Mint a fakutya. Hát erre mit lehet mondani? Szíve szerint egyébként kivágódott volna az ágyból, és úgy, ahogy volt, tök pucéran vonta volna kérdőre Csorba Elzát, hogy most aztán árulja el, de tényleg, mi a lófaszát vihorászik itt magában az éjszaka közepén, mikor először is, ő személy szerint aludna, másodsorban meg, az iménti kétségkívül varázslatos légyott után, mást sem tehetne ez a szerencsétlen lány, minthogy üdvözült mosollyal az arcán elalszik. Erre röhög. Persze Korlátba is szorult némi tartás, ezért nem állt neki jelenetet rendezni, de a fortyogása nem csillapodott, sőt csak erősödött, és egyszer csak azon kapta magát, hogy kint már világosodik, ő meg még mindig ébren őrjöng, Elza meg persze elaludt, és akkor meg már az dühítette, hogy tud ilyen nyugodtan aludni. Nem jó ennek se semmi, hát persze, de most hagyjuk tényleg, hogy ki alszik, meg ki nem alszik, mert a rágódástól még Korlát nem szenderül álomba, az viszont korántsem mindegy, miként alakult kettejük estéje.

Mindjárt az elején: tök bonyolult dolog ez a randevúzás. Nyilván senki nem akkora paraszt, hogy a másik arcába mondja, hogy: kedvesem, igyekezeted méltányolom, de untatsz/idegesítesz/buta vagy, mint a föld, ezért hát mindenki a legjobb formáját hozva végignyomja az estét, és csak fejben keres titkos menekülőutakat, de mivel nincs kritika, ezért a másik azt hiszi, hogy minden rendben, ha csak nem szenved ő maga is ott legbelül. De még, ha szenved is, akkor is azt hiszi, hogy csak neki szar, tehát teljesen mindegy, a végén mindenki azzal áll fel az asztaltól/ágytól/anyósüléstől, hogy kurva jól csinálta, és mindenféle negatív reakcióért csakis a másik fél idiotizmusa tehető felelőssé.

Na körülbelül ez történt itt is, csak még ennél is sokkal, de sokkal szórakoztatóbb volt. Kívülről biztosan, de hát tessék, a végén Elza is röhögött...

Az egész tehát úgy kezdődött,hogy Csorba Elza padlótól a plafonig kiglancolta a Csengery utcai ingatlant, kitelepítette a gyereket a nagymamához, ágyat húzott, epillált, egyszóval teljes volt a készültség, mikor befutott az első telefon Korláttól.

Ettől Elza egy könnyű pánikrohamot produkált, ugyanis az ő tapasztalatai szerint abból még semmi jó nem származott, ha a férfi a randevú napján, a találkozó előtt két órával felhívta. Persze, egy párhuzamos univerzumban, ahol a dolgok mindig csak valakinek a valakijének a valakijével történnek, na ott igen, ott előfordulhat, hogy csak azért telefonál, hogy egyeztessék a helyszínt és az időpontot, hogy megkérdezze, hogy lehetne-e vacsora helyett mozi, vagy egyszerűen csak, mert szeretné hallani a hangját. De ebben az univerzumban, és vele, ez nem történik meg, vele az történik meg, hogy lemondják a találkát, aztán nem látja többet az illetőt, így hát most is gondolkodóba esett, vajon mi lenne, ha fel sem venné? Elvégre, ha Korlát nem éri el, akkor le sem tudja mondani a randit, és már épp repült volna, hogy kihúzza a routert is a konnektorból (messengeren sem kívánt elérhetőnek lenni), mikor bevillant, hogy cikibb-e vajon el sem indulni a randira, mint állni a Zsivágó előtt, és égni, mint a rongy? Mindezeket mérlegelve tehát felvette a telefont, de a végén csak oda lyukadt ki, hogy mindenki, de tényleg mindenki – ideértve Korlát anyját is, akit nem is ismert, de ettől még igaz – jobban járt volna, ha fel sem veszi a telefont, mert az igazi szürreális ámokfutás csak ezután következett, és bár Elza tényleg sok mindenre fel volt készülve, de a találkozásukig elvezető dialógusok még őt is meglepték.

Azzal indult az egész, hogy valami eszméletlen Karády-szerű búgást erőltetett a hangjára, segédfogalma nem volt róla, hogy ez miért jó, de mégis úgy gondolta, hogy ez a szexi susogás majd segít rajta. Hát nem segített.

Nem segített, ugyanis Korlát az alábbi okokból kifolyólag telefonált. Mármint, hogy először: inkább mégsem menne sétálni, meg a Zsivágóba, mi lenne, ha egyszerűen átmenne Elzához?

„De, hát az nem randi, basszus!” – gondolta magában Elza, és már majdnem kiesett a szerepéből (tehát már majdnem fejhangon visítva kérdezett vissza), de szeretett volna jófej lenni, ezért maradt a búgásnál, és úgy érdeklődött Korlát kérésének okairól.

Ja, semmi extra, csak nincs kedve emberek közé menni. Átmenne hozzá, vinne egy bort, meginnák, dumálnának, mit szól?

Hát, mit szóljon, hát jöjjön, végülis hirtelen Elzának sem volt jobb ötlete, vagy ez, vagy lemondja az egészet, de lemondás itt csak halálesetből kifolyólag lehet, az meg nem lesz, ha csak ki nem tekeri Korlát nyakát.

A második telefon negyven perccel az első után, tehát egy órával és húsz perccel a randi előtt érkezett.

Azt nem is mondta, de ugye Elza főz valamit?

Ha le nem fejelem az asztalt a döbbenettől, gondolta a nő. Jó, hát főzök persze, felelte. Van itthon tészta, kis hal...valami tejszínes pennét össze tudok dobni.

Ja, nem, hát a tejszínes az nem lesz jó, mert az zsíros, és... Na jó, hát tényleg nem tudja, hogy mondja, de azt az ő gyomra nem bírja, meg a laktóz, hát persze... szóval, nem bírja a gyomra, és na, hát nem akarja a klozetton ülve tölteni az estét, meg hát azt Elza sem szeretné nyilván, és nagyot röhögött a saját poénján.

Akkor paradicsomos tésztát.

Igen, az jó, az határozottan jó lesz. Akkor nemsokára találkoznak.

Elza felhívta a volt férjét, és megkérdezte, csak mint kontrollcsoportot, hogy használja-e ő a klozett szót, mire Iván röhögni kezdett, és közölte, hogy nem. Ettől Elza kicsit megnyugodott, mert lehet, hogy az exférje sok ponton bizonyult kreténnek, de akkor is megnyugtatta a tudat, hogy nem egy olyan pasasnak szült gyereket, aki a klozett szót használja, és még viccesnek is tartja. Ivánra még azelőtt csapta rá a telefont, hogy arról érdeklődhetett volna, miért kell most Elzának az ő szóhasználatát kutatni, a férfi ettől még viszonylag gyorsan összerakta, hogy randi lehet a dologban, és egyszerre érzett szánalmat a volt felesége, és elismerést saját maga iránt, amiért Elza kínlódik, ő meg vígan elvan magában.

Nekilátott tehát tésztát csinálni, és már épp a vizet tette fel forrni, amikor újból megcsörrent a telefon, és ekkor már tényleg úgy érezte, hogy előbb húzza le a készüléket a KLOZETTON, mintsem felvegye, de mégis felvette, mert valami végtelen optimizmustól hajtva abban bízott, hogy Korlát annál nagyobb hülyeséggel, mint a nehéz emésztése, már úgysem tud előállni.

Aztán mikor elhangzott a kérdés, hogy vannak-e neki otthon párnái, akkor elismerően csettintett, mert szemlátomást Korlát Levente simán tudja überelni magát. Megnyugtatta, hogy vannak párnái, de ez koránt sem hatott nyugtatólag a nem csak bélműködésében érzékeny festőművész lelkére. Korlát ugyanis megkérte, hog távolítsa el a lakásból a libatollal tömött párnákat, ő ugyanis allergiás a libatollra, a kutyáktól meg fél. Kutyája van? Elza szemrehányó pillantást vetett Kázmér macskára, aki akkor ugrott fel az ablakpárkányra, mert bármit megadott volna érte, hogy a cirmos kis jószág ott helyben átváltozzon csivavává. Beszámolt Kázmér macskáról, hát sok jó pontot ezzel sem szerzett, azzal meg pláne nem, hogy az állatot nem volt hajlandó kitenni a gangra a randi idejére, de úgy érezte, hogy mindennek van határa, azt még mindig nem tudja például, hogy a nyomorult párnákat hova teszi.

Végül bezsuppolta őket az ágyneműtartóba, és arra gondolta, ha Korlát az IKEA falécein keresztül is anafilaxiás sokkot kap a libatolltól, mellesleg tudja is ő, hogy mivel vannak töltve a párnák, szóval akkor meg is érdemli, majd hív hozzá mentőt.

Tíz perccel a randi, tehát Korlát érkezése előtt Elza lehuppant a kanapéra és egy pillanatra összehúzta a gyomrát a gondolta, hogy kell-e neki ez az egész? Meg arra, hogy a néhány órával korábban érzett lelkesedés most fényévekre van tőle, és csak a jómodor tartja vissza attól, hogy kb. a küszöbről fordítsa vissza a pasit, pizsamát húzzon, és századszor is megfogadja, hogy Kázmérral akar megöregedni, senki mással. Tényleg nem volt már biztos benne, hogy megéri ez az egész. Készülni, várni, bizakodni, hogy aztán kiderüljön, hogy a jóképű, fess, intelligens, jó humorú csávó: egy rigolyás, vén hülye, akivel vacsora után nézheti a Szerencsekereket. Vagy a valamelyik helyszínelőket, mit tudja már ő. Csak azt tudta, hogy nem erre számított, hogy ettől még egyedül lenni is jobb volt és, hogy alkalomadtán megrázza a barátnőit, akik azzal vegzálják, hogy ne fásuljon bele az egyedülélésbe, mert a végén úgy marad. Na, és aztán? Közben meg... Közben meg ő sem akart úgy maradni, de... De. De ő sem tudta mit akar igazán, és most már, hallotta, hogy bepittyeg a kapucsengő, vagyis Korlát megkapta az sms-ben küldött belépőkódot, nem is tudja visszafordítani a helyzetet. Ezt az estét végig kell csinálni, akármi is lesz. Meg az is lehet, hogy jó lesz. Hát allergiás, na csókolom, legalább szólt előre. Majd sziporkáznak megint, és az egész este klasszul fog alakulni, és egy szép napon majd együtt kacagnak azon, hogy Korlát milyen kis béndzsa volt az első randevújukon.

Kinyitotta hát az ajtót, hogy betoluljon rajta Korlát Levente, és mindjárt meg is adja az este alaphangulatát a „ne haragudj Elza, hogy ennyit hívogattalak, de a melegfront engem annyira szétszórttá tesz...” Ezek után Csorba Elza minden teketóriázás nélkül megcsókolta, mert vagy ez, vagy még egy szó, de akkor kipenderíti a lakásából azonnal.

Folyt. köv.

Van ebben valami bizsergető, imádom ezt az érzést. Az első randi ígérete, hogy még minden csupa lehetőség, csupa izgalom, készülődés. Tollászkodom, szépítkezem, öltözködöm, válogatok a szekrényben (mintha lenne miből), mint egy primadonna prömiernapján, púderezek, tupírozok, epillálok, elmetélem a lábam, ragtapasztkeresek, ágyathúzok, mert ki tudja, takarítok, rendet teszek...

Én tényleg nem tudom, miért ilyen baromi fontos ez a takarítósdi így randi előtt. Hát mi történik, ha nem látja a tükörképét a csapban?! Megnézi a tükörben. Ja, hogy az is retkes, semmi baj. Szóval tényleg nem látom át, hogy miért kezdek azonnal pucolni, törölni, mosni, vasalni, ha felmerül az esély rá, hogy életképes, felnőtt férfi lépje át a küszöbömet, aztán mégis. Szeretnék olyan nett kis nőnek látszani, akivel így rendben van minden. Akinek mindig van egy kis vörösbor, olajbogyó, olasz sajt a hűtőjében, havonta jár a Müpába, nem vásárolta tele a szekrényét teljesen fölösleges göncökkel, hanem négy-öt tervezői darabot váltogat aztán slussz (és mégis úgy néz ki, mint akit a skatulyából húztak ki), és akinek úgy van rend a lakásában, hogy csak úgy rend van. Magától. Nem azért, mert takarít, nem azért, mert álló nap suvickol, hanem ez neki gyárilag így van. Meg gyárilag nem eszi le magát. És nem viszi pizsamára kapott nagykabátban iskolába a gyerekét, mikor a nevezett gyerek elaludt, az anyja szintén, és a lépcsőfordulóban derült ki, hogy valami olyan szirszart kell vinni technikaórára, ami csak valami eldugott, szuperkézműves írószerben kapható, ami nyilvánvalóan nem nyit ki dél előtt, szóval...Egy ilyen nett kis nő, káoszmentes élettel.

Apropó. Vajon Korlát bírja az ilyen nett kis nőket? Fogalmam sincs. Basszameg. Lehet, hogy a selyemágyneműt kellett volna felhúzni! Mi van, ha az ilyen vampokra bukik? Én meg itt állok majd talpig Calvin Klein reklámnak öltözve... Késő lenne már vajon mélybodróra festeni a hálószobát?

Ja, ilyenkor a fehérneműs fiókomat is rendbe szoktam ám rakni. Nem viccelek. Másodéves voltam az egyetemen, amikor feljött az egyik csoporttársam és mondjuk nem tudom, honnan vette a bátorságot, de benézett a fiókomba, és megdícsért, hogy milyen szép kis libasorban állnak a fehérneműk, én meg hát rögtön büszke lettem magamra, mert akkor még azt hittem, hogy ez számít és, hogy a Zsolt az nagy magányában arra gondol, hogy jahj...a kis Elza, az klassz kis nő. Hát a bugyijai is elvágólag vannak a fiókban, ez kell nekem. Na, most már mondjuk megkérdezném, hogy ki a frásznak képzeli magát, turkáljon otthon, innen meg elmehet, de az is biztos, hogy a nevezet fiókba is csak bevágom a dolgokat, miután leszedtem a ruhaszárítóról. Jé, itt ez a póló, mióta keresem. Na, ezért kell néha rendet rakni.

Most jön akkor a neheze, hogy úgy csináljak, mintha nem élnék egy háztartásban egy kiskorúval, de hát ez lehetetlen, mert amikor már azt hiszem, hogy elpakoltam utána, akkor mindig felbukkan egy addig illegalitásba vonult legó, kisautó, miafranc, szóval lehetetlenség, a gyerekem arra gyúr, hogy egy percre se felejthessem el, hogy van nekem, egyetlen magzatom, drága csillag, pl. mikor a nagyanyjánál alszik, mint most, akkor lenyúlja anyám telefonját, és messengeren küldözget képeket magáról. Felapplikálja ezeket a vicces cicafül,kutyafül, kisegér, kisnyúl maszkokat, és fotózkodik. Mondjuk az rettentően cuki, meg szövegel is hozzá, a múltkor slammelni próbált, mert látta a youtubeon, hát mondjuk a rendszerellenes kirohanása kicsit meglepett. Először őt kértem meg, hogy az iskolában ne adja elő, aztán anyát, hogy ne nézzenek forradalmi slampoetryt a világhálón, aztán meg elteltem büszkeséggel, hogy ekkora rebel a gyerekem. Mondjuk én pofázok, mikor a múltkor is előtte kommentáltam a híreket, és csak annyit kérdezett a kirohanásom végén, hogy a gané féreg az milyen állat. Hirtelen nem is tudtam mit mondani. De most mit csináljak, az én munkahelyemen nincs szó közéletről, a hyaluronsavas ránctalanítónak se ideológiája, se véleménye, csak pofátlanul magas ára van. Hm. Vajon Korlát mit gondol erről? És vajon mennyire ütné agyon a khm, lelkesedésemet, ha kiderülne, hogy teljesen más a véleményünk?! Semennyire, rendesen számolnom kellett, hogy mikor randiztam utoljára, politikáról akkor majd a második randin. Ha lesz.

Mondjuk, miért ne lenne? Hát ő jóképű, én szép vagyok, hol egy tükör? Hát, mondjuk szép, mondjuk van még időm tatarozni, este meg már úgyis csak nagyvonalakban látszik, szóval így ketten együtt jól nézünk ki, és értelmiségiek vagyunk, meg ő még művész is, és milyen jól éreztük magunkat a múltkor, hát mi romolhatna el? Nyilván semmi, mikor minden ilyen jól áll együtt, meg már amúgyis rohadtul megérdemlem, hogy jól alakuljon, meg ez végre nem tűnik egy kolosszális baromnak. Nem, nem mintha azt gondolnám, hogy minden férfi egy kolosszális barom, csak hát ebből van több, hát most mit mondjak, tényleg, itt állok fiatalon, csinosan, aztán nem megyek vele semmire, és én tényleg nem gondolom, hogy ez az ő hibájuk. Na, de nem is az enyém!

Jó, nyugi, a keserűség az élet megrontója, a keserűség, meg Instagram jobb lesz, ha egyikről sem beszélek vele, a neurózisomat ráér később megismerni, ha egyáltalán. Bár...hát ő meg művész, biztos tudja, milyen az, labilisnak lenni. Mármint én nem vagyok konkrétan labilis, csak néha elromlik a kedvem.

Hol a ruhám, amit fel akartam venni? Ja, itt, jó megvan.

Szóval akkor találkozunk, pezsgő a Zsivágóban, aztán ki tudja, szerintem felhívom. Most, hogy rend van, meg friss az ágynemű, a gyerek meg azóta valami kiáltványt fogalmaz a nagyanyjával, ha csak nem mozgalmat szerveznek. A fejemet kivéve gyakorlatilag szőrmentes vagyok, és ha most tudok aludni egy órácskát, akkor kisimult is leszek, már úgy hellyel közzel. És akkor még ott a bor, ha később megkívánnánk, bár pezsgőre bort...hááát nem tudom, na mindegy, majd meglátjuk.

Úristen, de pokolian ideges vagyok. Hát ezt nem lehet bírni. Csak minden simán menjen...

Mennyi előkészület, te jó ég...Egyetlen randiért. Na, mindegy. Biztos megéri a munkát. Nyugi, Elza, nyugi! Ez a te estéd lesz!

Folyt.köv.

A pesti nő életének olyan a kiállításmegnyitó, mint gardróbjának a fekete ruha, kötelező szériatartozék. Illik ott lenni, illik megjelenni, egyszál pezsgős/műanyag pohárral a kézben, attól függően, hogy mennyire nagyszabású az esemény ácsorogni, okosakat mondani, majd később az egészet úgy előadni, mintha a háta közepére nem kívánta volna az egészet, de hát ott volt, mert ott kellett lenni.

Ugyanígy kötelező elem, a jelenlévők kitárgyalása, különös tekintettel az egybegyűltek egymáshoz fűződő szexuális kapcsolatára, kiváltképp akkor, ha az alkotó, kinek műveit csodálják nő, mert akkor hétszentség, hogy tehetségtelen, csak „befeküdte” magát a neves/kevésbé neves galériába.
Ha bárki megkérdezte volna Csorba Elzát, hogy tisztában van-e mindezzel, valószínűleg nagyra nyitotta volna a szemeit, és azt felelte volna, hogy á, dehogy! Mondjuk egy teljes órát töltött a kellően keresetlen szett összeválogatásával, és egy olyan frizura elkészítésével, ami valahol félúton volt a művészein szélfútta, és az egyszerűen szólva kócos között. Így toppant be a belvárosi galériába, magát üde szellőnek képzelve, aki fölötte áll valamennyi jelenlévő önjelölt művészzseninek, pojácának és kékharisnyának.

Megérkezett tehát, hogy azonmód hasraessen, úgy szószerint, mint képletesen, az elmélyülten szemlélődő Korlát Leventében.

Korlát Levente a maga részéről imádott kiállítsokra járni, persze csakis megnyitókra. Nem is lehet ezért hibáztatni, józan ésszel végig gondolva mi értelme lenne annak, hogy néhány idegennel együtt lézengjen egy teremben, ahol nem látja senki, nem ismeri fel senki, nem kérdezi meg senki, mikor jelentkezik új képpel, és ő senkinek nem tudja a Szűz Anya Mária valamennyi fájdalmával az arcán elmondani, hogy alkot, de egy kép születéséhez olyan tudatállapot kell, amit ők elképzelni sem tudnak, és ebben a zajos, nyüzsgő, egyszerűen szólva kiábrándító világban, ezt a tudatállapotot elérni a lehetetlennel határos. Persze neki sikerül. Néha. Kivételes pillanatokban. De hát ő egy afféle zseni, szóval ezen kár is meglepődni.

A hiteles történetmesélés kedvéért illik persze megjegyezni, hogy Korlát valóban tehetséges volt, és mikor az év kivételes szakaszaiban rászánta magát a koncentrált munkára valóban szép dolgok kerültek ki a kezei közül, de az igazság az, hogy Korlát végtelenül lusta volt. A körítést élvezte, a felhajtást élvezte, a szenvedő művész pózát szintén élvezte, a járulékos előnyöket megintcsak, de a kemény munkát már kevésbé. De ennyi legyen is elég a magyarázkodásból, térjünk vissza ehhez a megmagyarázhatatlan véget érő történethez.

Mikor a Csermely galéria fiatal művészek munkáiból válogatott anyagát szemlélte, és amikor Csorba Elza tördelőszerkesztő felbukott benne, már épp azon gondolkodott, mármint Korlát Levente, nem más, tőle merőben idegen módon, hogy fogja magát és hazamegy. A képek nem csigázták fel, és senki nem tudott gúnyolódni, és őszintén szólva egyik vendégben sem látta a potenciált, hogy részegen botrányt csináljon. Mi történt az emberekkel? – ezen gondolkodott. Már az ingyen ital sem hozza ki belőlük az állatot? Tényleg lezárult egy korszak...sóhajtott bánatosan, hogy aztán segítő kezét nyújthassa Csorba Elzának, és olyan irányt vegyen az este, amire maga sem számított. Arra meg végképp nem, hogy az egész élete milyen irányt vesz innentől kezdve.

Csorba Elzának halványan rémlett, hogy egyszer, úgy másfél-két évvel ezelőtt, mikor a barátnője Réka épp túlélt egy fájdalmas szakítást (belehabarodott egy vállalkozást indító, ifjú kocsmáros titánba, mégis mire számított? De ezt már csak magától kérdezte Elza is), és megneszelte, hogy reális esély van rá, hogy nem magányosan fog meghalni, már amennyien időben kiveti a hálóját, és újra beleszeret valakibe, szóval ebben az időszakban Réka egy Korlát nevű festőért rajongott. Elzának valaohnnan az is beugrott, hogy Réka és Korlát találkoztak egy Deák Bill koncerten, bár az most sem volt világos neki, hogy Réka, hogy került oda, de végül az örök szerelemből nem lett semmi, még az örök szerelmnek beállított egyéjszakás kaland sem, most valamiért mégis úgy érezte, őszintén megérti Réka lángolását a pasi iránt.

Megállva egy pillanatra, meg kell jegyezni, hogy Korlát tényleg jóképű volt. Mennyi érv szól mellette, hát nem? Igazából tehetséges. Igazából jóképű. Igazából a megmentő szerepre születettek abszolút álma, amivel maga is tisztában volt, és amire időről-időre rá is játszott. Mindezt félretéve azonban egy tagadhatatlanul sármos pasiról volt szó, senkit nem lehetett hibáztatni, aki elgyengült a jelenlététől, még a magát mérhetetlenül racionálisnak tartó Csorba Elzát sem, aki kerek perec kijelentette egy ízben, a Fekete kutya előtt ücsörögve, hogy őt már nem verheti át senki! (Megjegyzés: ennél sokkal vulgárisabban fogalmazott, de hát mégis csak egy kiállításon vagyunk.)

Az este további alakulására innentől kezdve a frenetikus az egyetlen, és alkalmas kifejezés. Kellemesen becsíptek az ingyen pezsgőtől, végigjárták azokat a kocsmákat, ahol Korlátnak előre köszöntek a pultosok (jó, csak a Dob-Kazinczy tengelyen, mert igazából az összesset nem tudták volna), andalogtak a Nagymezőn, csókolóztak az Andrássyn, és Elza, ne felejtsük el a tőle származó ismerkedni nehéz kezdetű bölcsességet, úgy érezte, sziporkázik. Könnyű volt, fesztelen, laza és magabiztos, úgy érezte, sikerült teljes egészében az ujja köré csavarnia Korlátot, így még azt is megengedte magának, hogy a házelőtt állva nem invitálta fel a lakására, inkább kockáztatott, egy homályos, titokzatos, „majd jelentkezem”-et, elkérte a férfi számát, és eltűnt a lépcsőházban. Akkora famme fatale-nak érezte magát, akihez képest Lauren Bacall sehol sincs és, ha a pezsgő nem lett volna elég, most még a saját sikerétől is teljesen megrészegült.

Utóbb visszagondolva erre az estére arra jutott, hogy mindenki jobban járt volna, ha a Hosszú álom helyett az Egyéjszakás kalandot adja elő.

Folyt.köv.