Kispéntek

Kispéntek

Kispéntek #2

Beautiful girl stay with me

2019. március 28. - Kispéntek

Vannak dalok, amiket szeretek, de még a dalon belül is akadnak kitüntetett pillanatok, amikre visszatekerek, amiket százszor is, ezerszer is újrahallgatok. Két sort, egy sort, egyetlen hangot, mert az ott a maga helyén annyira tökéletesen, megmásíthatatlanul jól szól, hogy azt elmondani nem tudom. Annyira igaz lesz tőle az egész dal, és minden érzés, amit kivált belőlem, hogy ha az egész nem is tetszene, csak ez az egy kis dallam, akkor is megérné.

Ilyen az Aerosmith Crazy című dalában az a sor, hogy „There was a time, when I was so broken hearted…” . Oké, hogy rocksláger, hogy megcáfolhatatlan helye van a rocktörténetben, hogy a klip, a dal, Tyler meg az egész annyira tökéletesen működik együtt, hogy nem tud nem jó lenni, nekem mégis az teszi igazivá, ahogy ez az egyetlen sor, ráadásul mindjárt az elején megszólal.

Aztán ott van az új felfedezésem, mármint nekem új, mindenki más nyilván régen tudta, hogy mennyire jó: George Harrisontól a My Sweet Lord. Nyilván az egész dal hibátlan, de kb. 1.01-nél arra a fél sorra, hogy „but it takes so long my Lord” egy annyira tökéletes dallamot írt, hogy mikor először hallottam, meg kellett álljak az Andrássy közepén, és úgy tízszer újra hallgattam, mert és most ne röhögjetek ki, szó szerint szíven talált. Azt éreztem, mint mikor a masszőr eltalálja a fájó pontot, és minden kioldódik, és már nem fáj semmi, hogy ez a kis valami, olyan pontot talált a szívemen, amit nagyon régen nem ért impulzus, és most más ritmusban ver az egész ettől a pici felismeréstől.

A Smiths-től a There is a light that never goes out. Mert sosem tudom eldönteni róla, hogy szomorú vagy vidám, de igazából talán nem is kell eldöntenem, mert az a pillanat, amikor azt éneklik, hogy „well the pleasure, the privilege is mine” akkor is igazivá, tökéletessé tenné, ha semmi más nem lenne körülötte.

Vagy az Under My Thumb a Rolling Stonestól. Igazából a prágai koncertjükön jöttem rá, hogy milyen egy zseniális dal ez, és ezért lett, hivatalosan is, az Aftermath a kedvenc Stones lemezem, mert ez rajta van. Szóval van az a rész, ahol Jagger azt énekli, hogy „the difference int he clothes she wear…”, az megint valami olyat piszkál fel bennem, amitől más ritmusra dobog a szívem, amitől egy pillanatra napfényben úszik a Moszkva tér, ahogy átmegyek rajta, szóval valami egészen zseniális.

Nagyon hosszan tudnék még példákat sorolni a Movin out Billy Joeltől, az Evreything She Wants a Whamtől, a Life on Mars Bowie-tól, vagy a Little Red Corvette Princetől, vagy a Try a Little Tenderness Reddingtől, mind – mind olyan dalok, amiket imádok persze, de mindből tudnék mondani egyetlen pici részletet, amitől közelebb áll hozzám, mint bármi más.

Aki ismer, és tudja, hogy nagyjából miket szoktam hallgatni, az ezen a ponton kezdett el gyanakodni egyrészt a cím okán, másrészt meg csöpögök itt a kedvenc dalaimon, az INXS-ről meg szó sem esett. Aggodalomra semmi ok, innentől kezdve ugyanis másról sem lesz szó, és akkor most döntse el mindenki, hogy ez jó hír-e vagy sem.

Az egésznek az az apropója egyébként, csak nem akartam mindjárt ilyen gyászos felütéssel kezdeni, hogy ma 21 éve, hogy meghalt Michael Hutchence, az INXS énekese, az én múlhatatlan szerelmem tárgya, aki talán, már randira is hívott volna, ha nem fejezi be ideje korán földi pályafutását.

Hosszan tudnék írni arról, hogy miért Hutchence, meg mi ez az eget földet rázó lelkesedés bennem iránta, de egyrészt ezt már megtettem egyszer-kétszer, másrészt meg talán nem is ez a fontos. Mindegy, hogy Hutchence, Robert Plant, Mick Jagger, Eddie Vedder vagy David Bowie. Aki rajongott már rocksztárért, az tudja, mi az alapmechanizmusa ennek az egésznek, van a rocksztár jelenség, aminek nem akarsz, és hát nem is tudsz ellenállni, azzal annyi. Hogy most kinek a hosszú, kinek a rövid haj, kinek az artisztikus, kinek az állatias tetszik jobban, az már egy másik kérdés, de ezek tényleg egy tőről fakadnak. Az én félhosszú-bongyorhajú, flegma, farmer-pólóban épp úgy szexi, mint öltönyben típusú zsánerembe Hutchence illik leginkább, az meg a hab a tortán, és most erről a habról, vagy a habon ülő cseresznyéről lesz majd szó, hogy a zenéjével is tudok mit kezdeni, sőt.

A legnagyobb INXS slágerek mindegyikéhez tudok ugyanis érzést, élményt, emléket csatolni, mindegyik ott volt egy-egy fontos pillanatában az életemnek, hogy egyebet ne mondjak a születésnapomat minden évben a Disappear-rel koronázom meg, és ezen a jövőben sem készülök változtatni.

Jöjjön hát most egy szubjektív lista, INXS dalok a teljesség igénye nélkül, az alapján, hogy nekem mit jelentenek. Aztán lehet kommentelni, mintha nem lenne holnap (Kata ezen a ponton jegyzi meg, hogy nincs is), hogy nem is úgy van, mert az nem is jó, de a másik, na az igen.

Disappear

Ha már emlegettem, akkor legyen ez, már csak azért is, mert ezzel a dallal kapott el a gépszíj. A Disappearhöz való kötődésemnek rém egyszerű oka van, azt hiszem, ilyennek szeretném a szerelmet. Olyannak, hogy elsodor, olyannak, hogy tényleg a bajok, a gondok, az egész világ eltűnni látszik, mert ez annyira jó. Sokan, sokféle oldalát megénekelték már a szerelemnek, a reménytelenségét, a fájdalmát, a betetőzését, de azt hiszem, az én esetemben legalábbis biztosan, azt az egészen elementáris erejű kezdeti szakaszt, amikor tényleg se hall, se lát, csak ez a rengeteg elszabadult érzelem van, ez a dal kapta el legjobban. Ez tényleg olyan, mintha most felpattannánk, csak mi ketten egy motorra, és elhúznánk, amerre az út visz, mert ameddig együtt megyünk úgysem számít.

Elegantly Wasted

Vannak rossz napok, amikor kb. egy hátán pörgő cserebogárral érzem egyenrangúnak magam. Van, amikor egy fontos találkozóra, randira, megbeszélésre, állásinterjúra tartok, egyszóval az eseménynek tétje van, és kell valami, amitől elhiszem, hogy én vagyok a fémfatál, a hosszúlábú bosszúálló, és mindent, de tényleg mindent el tudok intézni, és minden úgy lesz, ahogy én akarom. Na akkor szoktam az Elegantly Wastedet hallgatni, és úgy érezni, mintha az egész utca, az iroda, a kocsma, a bár, a lépcsőház, a bármi egyetlen végtelen kifutó lenne, én meg a rajta lejtő Cindy Crawford, akinek tényleg a lábai előtt hever a világ. Ha jól keverem a kártyákat, akkor egész hosszú időre fel tudja tolni az egekig az önbizalmamat ez az egyetlen dal, ha nem, akkor csak tüneti kezelést tud nyújtani, de összességében az is több a semminél, szóval nincs okom panaszkodni. Amennyiszer nyúltam hozzá csoda, hogy még nem kopott el egyébként. Ja, ameddig még el nem felejtem, egyszer a Bazilika előtt lejtettem, fülemben ezzel a számmal, és valószínűleg túlhajtottam ezt az egészet, mert megbotlottam egy macskakőben, és taknyoltam egy óriásit, szóval erős a gyanúm, hogy a jó Istennek már nem volt ínyére a túlburjánzó önbizalmam.

Need you tonight

Ritkán, tényleg ritkán, úgy jön ki a lépés, hogy minden különösebb tervezés nélkül egy baromi jó buliban találom magam. Úgy három éve, egy filmes rendezvény záróbulija volt a Toldiban. Nem voltak különösebb ambícióim, csak úgy odamentem, és ma is emlékszem, hogy arra léptem be, hogy üvölt George Michaeltől a Freedom, majd a következő pillanatban már betöltötte a teret a Need You Tonight én meg anélkül, hogy megkerestem volna a barátaimat, vagy egyáltalán bárkit, akit ismerek, egyből elkezdtem táncolni, mert már olyan régóta szerettem volna eljutni egy olyan buliba, ahol van INXS és még táncolhatok is rá. Ez egyike volt azoknak a ritka jó rezgésű estéknek, mikor minden olyan jól alakul. Jó a hangulat, jók a beszélgetések, jó az egész, amire tessék, három év távlatából is emlékszem. Még azt is tudom, mi volt rajtam, pedig azt aztán tényleg ritkán tartom fejben. Azóta nekem ez a szám az ígéret, a péntek-szombat esték ígérete, hogy különösebb spekulálás nélkül bele lehet futni ilyen klassz helyzetekbe, és ki tudja, hogy melyik este lesz évek múltán is egy emlékezetes darab.

Beautiful girl

Ezzel a dallal ér körbe a történet, mert az a szöveg nélküli 40 másodperc az elején az, ami tökéletessé teszi. Ha az nem lenne, nem biztos, hogy tudnám ennyire szeretni. De az a közel egy percnyi zene, az nekem minden. Az egy nyári hajnal a kocsiban, ahogy húzunk keresztül az üres utcákon, de már ereje van a fényeknek, csak még semmi nem piszkította be a kedvemet. Az a megkönnyebbült sóhajtás egy kiadós sírás után. Az a bizonyosság, hogy minden jól van így, ahogy van, és nem kell többnek, másnak, szebbnek, jobbnak lennie. És aztán eljön az a pillanat, ahogy Hutchence azt énekli, hogy Beautiful girl, stay with me…az az a pillanat, amikor jó rajongóhoz méltón elhiszem, hogy ez nekem szól, és könnyű szívvel adom meg magam, hogy oké Michael maradok.

Ez a jó a saját publikációs felületben, ilyen semmiségekről is lehet marha hosszan írni, pusztán azért, mert nekem fontos. Nem gondolom, hogy ez lesz a kedvencetek, bár ki tudja. Mindenesetre, tegyétek fel a Kick című lemezt, nekem az a kedvencem, és hallgassatok INXS-t.

 

 

 

 

Kispéntek #1

Gasztroén

Mélységes mély a múltnak kútja, annál mélyebbre már csak a szorongások vannak belénk kötve. Vannak kicsik, vannak nagyok, vannak egészen bagatellek, meg olyanok is, amik tönkre tudják tenni az életedet. Az enyém szerintem a kicsi és a nagy között félúton, a kicsihez közelebb, de a nagytól nem túl távol helyezkedik el és, egy tavaszi délelőttön látta meg a napvilágot apai nagyszüleim konyhájában.

A nagymamáim, igazi főzőmamák akik, amikor nem főznek olyan sokat hat fogással állnak elő, mikor nincs otthon semmi,akkor négyből válogathatok, és akiknél sosem tudok eleget enni, és mindig van egy kis "szedjélmég" az ebéd végén. Ráadásul mindketten klasszikusokban utaznak, szóval lehet, hogy vöröslencse dahlt, hogy egyebet ne mondjak, egyik sem fog főzni, de mondjuk egy kis lecsó, agy paprikáscsirke bármikor előkerülhet az egyik klasszikusnak számító, piros zománcos lábosból.

Ha ezek után azt mondanám, hogy az ő konyhájukban szívtam magamba mindazt, amit a főzésről tudok (nem sok egyébként, ezt azért gyorsan hozzátenném), akkor nyilván senki nem lenne meglepve, úgyhogy azt mondom, híven az igazsághoz, hogy nem tőlük tanultam főzni. Az anyai nagymamámmal szaggatta pogácsát pl., de meg nem tudnám mondani, hogy az mitől lett olyan, hogyha megint csinálná, száz közül is felismerném az övét. Ugyanígy fogalmam nincs arról, mitől lett a bablevese olyan, amilyen és, mit kéne tennem, hogy az enyém is olyan legyen (egyszer pl. megfőzhetném, kiindulásnak ez sem rossz), de mindig segítettem neki babot válogatni.

Az apai nagymamám meg...Nos,ha vannak naccsasszonyok az úriházakban, akkor ő naccsasszony a konyhában, tényleg parádésan főz, életemben nem ettem még rosszat nála, teljesen mindegy, hogy tavaszi zöldborsólevesről, oldalasról, vagy almássütiről van szó. Egyebet ne mondjak, egyedül benne volt mersz belevágni a bejgli sütésbe, mikor az anyósa, az én dédim, már túl öregnek érezte magát a bejglizéshez. Maradjunk annyiban, hogy dédi sosem panaszkodott a mama diósára meg mákosára.

Na, de mindezzel, és az irántam való végtelen szeretetével együtt, mama nem volt a legjobb pedagógus, ami a konyhai oktatásomat illeti. Mert én kisgyerek voltam, ő meg azt szerette volna, ha úgy jár a hámozó kés a kezemben, mint egy felnőttnek. Nem úgy járt.

És a mamám minden balfogásra felhívta a figyelmemet, nem volt kevés, és egy idő után úgy tűnt, hogy másom sincs csak balfogásom. Végül már nem is szívesen tüsténkedtem körülötte, nem is annyira azért, hogy elkerüljem a letolást, inkább azért, mert nem akartam elrontani semmit. Ebből született meg a konklúzió, hogy nem lesz belőlem háziasszony. Soha. Se jó. Se másmilyen. Ez egyébként meglehetősen aggasztott, nem is annyira a nemháziasszonyság, az különösebben nem érdekelt, de az már akkor is feltűnt, hogy az életemben igazán fontos szerepet betöltő emberek szeretnek enni, és azon agyaltam, hogyha ez később is így lesz, és sorra ilyen embereket ismerek majd meg, és én egy tál levest nem tudok eléjük tenni, akkor majd azt hiszik, hogy nem is szeretem őket. Pedig de.

Így léptem be az önálló, hát mondjuk felnőtt életembe.

Huszonplusz éves koromig, nem is gondoltam rá, hogy főzzek.Imádtam enni, most is imádok, hosszan tudtam csorgatni a nyálam a főzős műsorokon, egyre másra vásárolgattam a receptes újságokat, hogy a végén ott porosodjanak halomban, én meg ne kezdjek velük semmit. Nem főztem. Meg voltam győződve róla, hogy nem tudok, hogy nem is fogok tudni, mert a barátnőim, mármint a hozzám közelállók, már mind ügyködtek ezt azt, meglehetős sikerrel a konyhában. Úgy gondoltam, hogy ez egy ilyen rajt-cél dolog, ha nem tanulja meg valaki időben, akkor soha nem is fogja. Szorgosan hordtam hát az ellátmányt otthonról, ha kiürült a hűtőm, akkor rendeltem. Néha ugyan belezavart a fakanálmentes idillembe, hogy olyan jó lenne egyszer magamtól csinálni valamit, valami finomat, valami ismerős ízt, de elengedtem azzal, hogy úgysem vagyok képes rá. A húsleves, a paprikáscsirke, a palacsinta, pláne a trükkös, fűszeres, mindenféle izgalmas fogások megismerhetetlen misztériumként lebegtek előttem, és hősként tiszteltem mindenkit, aki képes volt ilyeneket előállítani.

Aztán nagyot fordult a világ, mert az albérleti konyhák után, beléptem az első igazi, enyém-konyhába. Lehet, hogy picike, lehet, hogy csak két főzőlap, meg egy mikró, de akkor is...Évekig egy főzeléket nem csináltam benne, ha jól emlékszem, az első próbálkozásom (amit hosszú időn át nem követett másik) a lekváros palacsinta volt, mert megígértem Ceglédi Zoltán barátomnak, hogy csinálok neki. Azóta sem beszéltünk arról, hogy milyen lett, de ezennel felhatalmazom, hogy most már, így öt-hat év távlatából, mondja meg az őszintét.

Ott tartottam tehát, hogy volt egy palacsintázás, aztán azzal annyi.

Meggyőztem magam, hogy nekem ez nem megy, nem is próbáltam fordítani a dolgok alakulásán, elvoltam ezzel a szilárd hitemmel, és nem zavart meg benne senki. Ez egyébként nekem elég jól megy. Gyors "terepfelémérés" után eldöntöm, hogy én ilyen-olyan nem vagyok, én ezt meg azt nem tudom...Kényelmes felállás ez, megkímélt attól, hogy erőfeszítéseket tegyek egy esetleges ettől eltérő forgatókönyv megismerésére, megóvott attól, hogy újabb kudarcok érjenek, és elhitette velem, hogy én ez vagyok és kész.

Na, most azoknak, akik most a térdükre csapnának, hogy ez egy remek ötlet, jönnek utánam a hülyeségbe, szóval nekik üzenem, hogy NE! Ez egy oltári nagy baromság volt részemről, és nem is olyan rég tanultam csak meg, hogy mekkora szamárság dolgokat ennyire szilárdan állítani magunkról. Persze, ki lehet jelenteni dolgokat, mert vannak olyan magunkkal kapcsolatos igazságok, amiktől nem, vagy csak nagyon nagy muszájok idején térünk el, de azért alapvetően az a helyzet, hogy ez az egész, még egyszer mondom, rendkívül kényelmes, ezt azért hangsúlyozom, mert emiatt könnyű belecsúszni, hozzáállás, csak arra alkalmas, hogy minimálisra redukáljuk a lehetőségeket az életünkben. Nem csak a konyhában, bárhol. Higgyétek el, a főzésnél fontosabb dolgokról is bebeszéltem magamnak, hogy képtelen vagyok rá, és nagyon megbántam volna, ha megmaradok ennél a meggyőződésemnél. Ráadásul, minél mélyebben vésed be ezt magadnak, annál nehezebb megszabadulni tőle, én már csak tudom.

De, hogy miért meséltem ezt el, hát azért, mert az első ajtót egy tágabb, izgalmasabb, színesebb valóság, és egy lényegesen szabadabb, nem csak a szavak szintjén nyitott én felé épp a főzés nyitotta meg. Egészen pontosan egy konkrét étel elkészítése, és ez nem volt más, mint a Steiner Kristóf által leírt vöröslencse dahl.

Azt már írtam, hogy recepteket olvasgatni mindig is szerettem, így esett, hogy a neten garázdálkodtam, és valahogy odakeveredtem Kristóf oldalára. Nézegettem a recepteket, próbáltam elképzelni, hogy is működik ez a vegán konyha dolog, mikor megakadt a szemem a dahl receptjén. Már az is megfogott, amilyen sztorit írt hozzá, aztán a hozzávalóknál felcsigáztak a fűszerek, a végén pedig azt találtam, hogy ez egy nagyon jó étel, mert nem tűnik túl bonyolultnak ,mégis igényel annyi bűvészkedést a konyhában, hogy igazán úgy érezzem, csináltam valamit. Ráadásul, még sosem ettem indiait, ami ebben az esetben óriási segítség volt, hiszen nem volt mihez hasonlítsam. Nem volt valami nyomasztó előképem, hogy milyennek kell lennie. Munka után tehát összevásároltam mindent, amit kellett, és bevettem magam a konyhába, hogy Artúr-kutya kuktáskodása mellett megfőzzem az első igazi, önálló vacsorámat a konyhában.

Baromira féltem, már előre azon agyaltam, hogy fogom magyarázni (mondjuk, hogy kinek kellett volna megmagyarázni, most sem tudom), ha odaégetem, elsózom, elrontom, akármi. Szóval árgus szemekkel figyeltem mindent, ami a fazékban történt, aztán mikor az első varázslatos, hagymás, fokhagymás, gyömbéres illatok elkezdték betölteni a lakást, én is kezdtem megnyugodni. Mert lehet, hogy még sosem ettem dahlt, de azok az aromák, főleg miután a fűszereket is hozzáadtam, amik ott tekeregtek körülöttem nagyon finomak voltak, és ebből arra következtettem, hogy a dolgok jól alakulnak. Igazam volt, az első dahlom isteni lett.

Harry Potternek egy szarvas a patrónusa, nekem meg a vöröslencse dahl. Bármikor meg tudom főzni, fejből tudom a receptjét, és mindig annyira lesz csípős, amennyire szükségem van varra, hogy valami "égessen". Nekem ez a "soulfoodom", ha úgy tetszik, általában tökéletesen leképezi, hogy milyen állapotok uralkodnak a lelkemben. Életemben egyszer rontottam el (égettem oda a hagymát), és akkor épp nagyon szarul voltam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ott álltam a konyhám közepén, és a sírás határán ismertem be magamnak 27 vagy 26 évesen, hogy tudok főzni. Hogy igenis tudok főzni.

A többi már jött magától. Belaktam magam a Hunyadi térre, a szombati piac olyan szertartás lett, mint másnak a vasárnapi mise, főztem már marhahúslevest, cukkinis indiai egytálételt, paprikáscsirkét, tárkonyos levest, körtés,kéksajtos csirkeragut, rosszlányok spagettijét, zöldborsó főzeléket és murg makhanit, na meg persze lecsót, hogy a lényegről se feledkezzek meg.

De igazából nem az a lényeg, hogy bővül a repertoárom. Ennél sokkal fontosabb, hogy a főzésen keresztül mi mindenre jöttem rá.

Nos, mindenek előtt arra, hogy képes vagyok rá. Ez ugye egy igen fontos tanulság, enélkül a többi sem lenne.

Aztán rájöttem arra is, hogy a főzés felszabadít, egészen meg tudok nyugodni a szöszmötöléstől, a szeleteléstől, ráadásul ott az ígéret, hogy később ehetek, az evéstől meg PLÁNE le szoktam csillapodni, tehát mire a végére érek teljesen meditatív állapotba kerülök.

Akkor is, mikor elrontok valamit, bizony. A konyhában elkövetett bűvészkedéseimnek köszönhetően ugyanis rájöttem, hogy egyrészt a balfogások egy része korrigálható (ha elsóztad, majd sótlan lesz a köret, ha nincs köretnek való, a kenyér majdnem mindenre megoldás...), másrészt, ami nem menthető, azt sem kell sokáig siratni. Holnap majd jobb lesz, holnapután meg annál is. Lassan jöttem rá én is, hogy mitől tökéletlen egyik másik főztöm, és mit kell tennem, hogy jobb legyen, most már olyan pörköltszaft, és olyan a leves, ahogy én szeretem.

Aztán ott van az is, hogy egy tényleg rólam szól. Fűszerezhetek kedvem szerint, mármint a receptet követve, de az arányokat már hangolhatom az ízlésemhez, és ez nagyon jó érzés. Ettől lesz ez az én főztöm. És, akinek ízlik, annak nem csak egy fogás ízlik általában, hanem az én fogásom, és ez elképesztően jó érzés.

Arról nem beszélve, hogy egy tál étellel nagyon lehet szeretni a másikat, ez egy régi tapasztalatom. Barát, család, szerelem...ha főzök valakinek, vagy főznek nekem, az egy olyan gesztus, amit kevés dologhoz tudnék hasonlítani.

Hát így lettem főzős felnőtt, így gyűrtem magam alá egy sor szorongásomat, és így lettem egy kicsit okosabb a konyhaművészetet, és saját magamat illetően is. Egyikről is, másikról is van még mit tanulnom, de hát sok még a recept, meg a rendelkezésemre álló idő is, legalábbis nagyon remélem.

És, hogy mi a helyzet a mamámmal? Köszöni jól van, továbbra is úgy bűvöli a fakanalat, mint senki más. Még nem evett a főztömből (majd ennek is eljön az ideje), de azt hiszem, már tudja, hogy meg tudom csinálni, és remélem, megnyugodott, hogy a kisunokája nem fog éhen halni.

Egy hét múlva újra itt.

L.

süti beállítások módosítása