Kispéntek

Kispéntek

Kispéntek #2

Beautiful girl stay with me

2019. március 28. - Kispéntek

Vannak dalok, amiket szeretek, de még a dalon belül is akadnak kitüntetett pillanatok, amikre visszatekerek, amiket százszor is, ezerszer is újrahallgatok. Két sort, egy sort, egyetlen hangot, mert az ott a maga helyén annyira tökéletesen, megmásíthatatlanul jól szól, hogy azt elmondani nem tudom. Annyira igaz lesz tőle az egész dal, és minden érzés, amit kivált belőlem, hogy ha az egész nem is tetszene, csak ez az egy kis dallam, akkor is megérné.

Ilyen az Aerosmith Crazy című dalában az a sor, hogy „There was a time, when I was so broken hearted…” . Oké, hogy rocksláger, hogy megcáfolhatatlan helye van a rocktörténetben, hogy a klip, a dal, Tyler meg az egész annyira tökéletesen működik együtt, hogy nem tud nem jó lenni, nekem mégis az teszi igazivá, ahogy ez az egyetlen sor, ráadásul mindjárt az elején megszólal.

Aztán ott van az új felfedezésem, mármint nekem új, mindenki más nyilván régen tudta, hogy mennyire jó: George Harrisontól a My Sweet Lord. Nyilván az egész dal hibátlan, de kb. 1.01-nél arra a fél sorra, hogy „but it takes so long my Lord” egy annyira tökéletes dallamot írt, hogy mikor először hallottam, meg kellett álljak az Andrássy közepén, és úgy tízszer újra hallgattam, mert és most ne röhögjetek ki, szó szerint szíven talált. Azt éreztem, mint mikor a masszőr eltalálja a fájó pontot, és minden kioldódik, és már nem fáj semmi, hogy ez a kis valami, olyan pontot talált a szívemen, amit nagyon régen nem ért impulzus, és most más ritmusban ver az egész ettől a pici felismeréstől.

A Smiths-től a There is a light that never goes out. Mert sosem tudom eldönteni róla, hogy szomorú vagy vidám, de igazából talán nem is kell eldöntenem, mert az a pillanat, amikor azt éneklik, hogy „well the pleasure, the privilege is mine” akkor is igazivá, tökéletessé tenné, ha semmi más nem lenne körülötte.

Vagy az Under My Thumb a Rolling Stonestól. Igazából a prágai koncertjükön jöttem rá, hogy milyen egy zseniális dal ez, és ezért lett, hivatalosan is, az Aftermath a kedvenc Stones lemezem, mert ez rajta van. Szóval van az a rész, ahol Jagger azt énekli, hogy „the difference int he clothes she wear…”, az megint valami olyat piszkál fel bennem, amitől más ritmusra dobog a szívem, amitől egy pillanatra napfényben úszik a Moszkva tér, ahogy átmegyek rajta, szóval valami egészen zseniális.

Nagyon hosszan tudnék még példákat sorolni a Movin out Billy Joeltől, az Evreything She Wants a Whamtől, a Life on Mars Bowie-tól, vagy a Little Red Corvette Princetől, vagy a Try a Little Tenderness Reddingtől, mind – mind olyan dalok, amiket imádok persze, de mindből tudnék mondani egyetlen pici részletet, amitől közelebb áll hozzám, mint bármi más.

Aki ismer, és tudja, hogy nagyjából miket szoktam hallgatni, az ezen a ponton kezdett el gyanakodni egyrészt a cím okán, másrészt meg csöpögök itt a kedvenc dalaimon, az INXS-ről meg szó sem esett. Aggodalomra semmi ok, innentől kezdve ugyanis másról sem lesz szó, és akkor most döntse el mindenki, hogy ez jó hír-e vagy sem.

Az egésznek az az apropója egyébként, csak nem akartam mindjárt ilyen gyászos felütéssel kezdeni, hogy ma 21 éve, hogy meghalt Michael Hutchence, az INXS énekese, az én múlhatatlan szerelmem tárgya, aki talán, már randira is hívott volna, ha nem fejezi be ideje korán földi pályafutását.

Hosszan tudnék írni arról, hogy miért Hutchence, meg mi ez az eget földet rázó lelkesedés bennem iránta, de egyrészt ezt már megtettem egyszer-kétszer, másrészt meg talán nem is ez a fontos. Mindegy, hogy Hutchence, Robert Plant, Mick Jagger, Eddie Vedder vagy David Bowie. Aki rajongott már rocksztárért, az tudja, mi az alapmechanizmusa ennek az egésznek, van a rocksztár jelenség, aminek nem akarsz, és hát nem is tudsz ellenállni, azzal annyi. Hogy most kinek a hosszú, kinek a rövid haj, kinek az artisztikus, kinek az állatias tetszik jobban, az már egy másik kérdés, de ezek tényleg egy tőről fakadnak. Az én félhosszú-bongyorhajú, flegma, farmer-pólóban épp úgy szexi, mint öltönyben típusú zsánerembe Hutchence illik leginkább, az meg a hab a tortán, és most erről a habról, vagy a habon ülő cseresznyéről lesz majd szó, hogy a zenéjével is tudok mit kezdeni, sőt.

A legnagyobb INXS slágerek mindegyikéhez tudok ugyanis érzést, élményt, emléket csatolni, mindegyik ott volt egy-egy fontos pillanatában az életemnek, hogy egyebet ne mondjak a születésnapomat minden évben a Disappear-rel koronázom meg, és ezen a jövőben sem készülök változtatni.

Jöjjön hát most egy szubjektív lista, INXS dalok a teljesség igénye nélkül, az alapján, hogy nekem mit jelentenek. Aztán lehet kommentelni, mintha nem lenne holnap (Kata ezen a ponton jegyzi meg, hogy nincs is), hogy nem is úgy van, mert az nem is jó, de a másik, na az igen.

Disappear

Ha már emlegettem, akkor legyen ez, már csak azért is, mert ezzel a dallal kapott el a gépszíj. A Disappearhöz való kötődésemnek rém egyszerű oka van, azt hiszem, ilyennek szeretném a szerelmet. Olyannak, hogy elsodor, olyannak, hogy tényleg a bajok, a gondok, az egész világ eltűnni látszik, mert ez annyira jó. Sokan, sokféle oldalát megénekelték már a szerelemnek, a reménytelenségét, a fájdalmát, a betetőzését, de azt hiszem, az én esetemben legalábbis biztosan, azt az egészen elementáris erejű kezdeti szakaszt, amikor tényleg se hall, se lát, csak ez a rengeteg elszabadult érzelem van, ez a dal kapta el legjobban. Ez tényleg olyan, mintha most felpattannánk, csak mi ketten egy motorra, és elhúznánk, amerre az út visz, mert ameddig együtt megyünk úgysem számít.

Elegantly Wasted

Vannak rossz napok, amikor kb. egy hátán pörgő cserebogárral érzem egyenrangúnak magam. Van, amikor egy fontos találkozóra, randira, megbeszélésre, állásinterjúra tartok, egyszóval az eseménynek tétje van, és kell valami, amitől elhiszem, hogy én vagyok a fémfatál, a hosszúlábú bosszúálló, és mindent, de tényleg mindent el tudok intézni, és minden úgy lesz, ahogy én akarom. Na akkor szoktam az Elegantly Wastedet hallgatni, és úgy érezni, mintha az egész utca, az iroda, a kocsma, a bár, a lépcsőház, a bármi egyetlen végtelen kifutó lenne, én meg a rajta lejtő Cindy Crawford, akinek tényleg a lábai előtt hever a világ. Ha jól keverem a kártyákat, akkor egész hosszú időre fel tudja tolni az egekig az önbizalmamat ez az egyetlen dal, ha nem, akkor csak tüneti kezelést tud nyújtani, de összességében az is több a semminél, szóval nincs okom panaszkodni. Amennyiszer nyúltam hozzá csoda, hogy még nem kopott el egyébként. Ja, ameddig még el nem felejtem, egyszer a Bazilika előtt lejtettem, fülemben ezzel a számmal, és valószínűleg túlhajtottam ezt az egészet, mert megbotlottam egy macskakőben, és taknyoltam egy óriásit, szóval erős a gyanúm, hogy a jó Istennek már nem volt ínyére a túlburjánzó önbizalmam.

Need you tonight

Ritkán, tényleg ritkán, úgy jön ki a lépés, hogy minden különösebb tervezés nélkül egy baromi jó buliban találom magam. Úgy három éve, egy filmes rendezvény záróbulija volt a Toldiban. Nem voltak különösebb ambícióim, csak úgy odamentem, és ma is emlékszem, hogy arra léptem be, hogy üvölt George Michaeltől a Freedom, majd a következő pillanatban már betöltötte a teret a Need You Tonight én meg anélkül, hogy megkerestem volna a barátaimat, vagy egyáltalán bárkit, akit ismerek, egyből elkezdtem táncolni, mert már olyan régóta szerettem volna eljutni egy olyan buliba, ahol van INXS és még táncolhatok is rá. Ez egyike volt azoknak a ritka jó rezgésű estéknek, mikor minden olyan jól alakul. Jó a hangulat, jók a beszélgetések, jó az egész, amire tessék, három év távlatából is emlékszem. Még azt is tudom, mi volt rajtam, pedig azt aztán tényleg ritkán tartom fejben. Azóta nekem ez a szám az ígéret, a péntek-szombat esték ígérete, hogy különösebb spekulálás nélkül bele lehet futni ilyen klassz helyzetekbe, és ki tudja, hogy melyik este lesz évek múltán is egy emlékezetes darab.

Beautiful girl

Ezzel a dallal ér körbe a történet, mert az a szöveg nélküli 40 másodperc az elején az, ami tökéletessé teszi. Ha az nem lenne, nem biztos, hogy tudnám ennyire szeretni. De az a közel egy percnyi zene, az nekem minden. Az egy nyári hajnal a kocsiban, ahogy húzunk keresztül az üres utcákon, de már ereje van a fényeknek, csak még semmi nem piszkította be a kedvemet. Az a megkönnyebbült sóhajtás egy kiadós sírás után. Az a bizonyosság, hogy minden jól van így, ahogy van, és nem kell többnek, másnak, szebbnek, jobbnak lennie. És aztán eljön az a pillanat, ahogy Hutchence azt énekli, hogy Beautiful girl, stay with me…az az a pillanat, amikor jó rajongóhoz méltón elhiszem, hogy ez nekem szól, és könnyű szívvel adom meg magam, hogy oké Michael maradok.

Ez a jó a saját publikációs felületben, ilyen semmiségekről is lehet marha hosszan írni, pusztán azért, mert nekem fontos. Nem gondolom, hogy ez lesz a kedvencetek, bár ki tudja. Mindenesetre, tegyétek fel a Kick című lemezt, nekem az a kedvencem, és hallgassatok INXS-t.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kispentek.blog.hu/api/trackback/id/tr6814721201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása