Január elseje olyan, Cserna-Szabó Andrást idézve, mint a kihalt város, üres általános iskolájának sötét tornaterme, amibe látszólag soha a büdös életbe be nem teszi többé a lábát senki, és úgy marad üresen, sötéten, hidegen, az idők végezetéig.
Egyetlen kollektív másnap uralja az egész várost, sőt emelem a tétet, az egész országot, az utcák kongnak az ürességtől, minden zárva van, ha a csípős januári szél ördögszekereket kergetett volna a Klauzál téren, esküszöm azon sem lepődtem volna meg.
Na, és akkor itt kezdj bele az éveleji tervezésbe, optimista jövőbe tekintésbe, bizakodásba, fogadalmakba, akármikbe, miközben aktuálisan ahhoz sincs sok kedved, hogy az ágyból fölkelj.
Nekem az egész álló napra kiterjesztett fekve agonizálás nem volt opció, lévén egy kutyával osztozom az életemen, akinek ugyan mondhatom, hogy a gazdáján kiütött az éveleji depi, csak ettől ő még ugyanúgy menne sétálni, kérne enni, szeretne játszani, ettől függetlenül a posztapokaliptikus képet nyújtó Budapesten lődörögve azért így is módom nyílt némi nagypályás szenvelgésre, annál is inkább, mert tényleg sehol egy teremtett lélek nem járt, szóval nem akadt semmi és senki, ami vagy aki kizökkenthetett volna ebből a január 1-i nihilből. Pedig másnapos sem voltam.
Ettől még úrrá lett rajtam valami furcsa kilátástalanság, ahogy minden év elején úrrá lesz, mert csak azt látom, hogy akkor itt van előttem 365 nap, amikkel kezdeni kéne valamit, de azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Az előző évnek már vége van, ez meg még nem kezdődött el rendesen, a kihívásokat, amikben néhány nappal ezelőtt még lehetőséget láttam, most hegyomlás szerű akadályként érzékelem, az "úgyis megoldom" ünnepi-optimizmusom pedig úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna körülbelül.
Pedig, ha egy lépést hátrálva nézem a képet, akkor azt kell mondjam, hogy nem változott a világ (olyan nagyot), csak más a dátum a naptárban. De én még mindig én vagyok, a terveim nem változtak, a lehetőségeim a megvalósításukra ugyanúgy megvannak, a támogatás szintén, tehát mitől is ijedtem meg ennyire?
Hogy ez az évkezdés nem olyan, mint a tavalyi volt? Hát nem, ami egyik oldalról nézve jó, másik oldalról nézve nem annyira, sőt, de teljesen mindegy, hogy honnan nézem, mert az állapot adott, tehát ebből kell kihozni valami jót. A különbség az, amivel több lettem az elmúlt évben, és ami plusz tudás rendelkezésemre áll, hogy a mostani helyzeteket megoldjam, vagy még jobb esetben a javamra fordítsam.
A baj csak az, ha baj egyáltalán, nem tudom, hogy ezt így nagyon szépen logikusan le tudom vezetni nektek, miközben mégiscsak azt a megszeppentséget, tanácstalanságot érzem, hogy oké, de akkor most, hogyan tovább? És esküszöm, mindennel kapcsolatban, amibe belekezdek, vagy kezdenék, olyan érzésem van, mintha legalábbis újra kéne tanulnom járni. Miközben persze tudom,hogy nem. Tudom, hogy tudok járni, tudom, hogy máskor is kitaláltam már, hogy akkor mi legyen a fennálló helyzet megoldása, és most is kitalálom majd vagy, ha nem, hát majd segítetek, de ettől még minden újévnek ilyen marha értetlenül állok neki. Aztán akárhogy is, de sikerül berúgni a motort, és mire eljön a szülinapom (tök jó egyébként, eléggé éveleje ahhoz, hogy ne kelljen rá sokat várnom, de kellően évközi ahhoz, hogy ne nyomja agyon ez a karácsony-szilveszter-újév
És, mint azt a címben is meghirdettem: innen szép nyerni!
Egyetlen kollektív másnap uralja az egész várost, sőt emelem a tétet, az egész országot, az utcák kongnak az ürességtől, minden zárva van, ha a csípős januári szél ördögszekereket kergetett volna a Klauzál téren, esküszöm azon sem lepődtem volna meg.
Na, és akkor itt kezdj bele az éveleji tervezésbe, optimista jövőbe tekintésbe, bizakodásba, fogadalmakba, akármikbe, miközben aktuálisan ahhoz sincs sok kedved, hogy az ágyból fölkelj.
Nekem az egész álló napra kiterjesztett fekve agonizálás nem volt opció, lévén egy kutyával osztozom az életemen, akinek ugyan mondhatom, hogy a gazdáján kiütött az éveleji depi, csak ettől ő még ugyanúgy menne sétálni, kérne enni, szeretne játszani, ettől függetlenül a posztapokaliptikus képet nyújtó Budapesten lődörögve azért így is módom nyílt némi nagypályás szenvelgésre, annál is inkább, mert tényleg sehol egy teremtett lélek nem járt, szóval nem akadt semmi és senki, ami vagy aki kizökkenthetett volna ebből a január 1-i nihilből. Pedig másnapos sem voltam.
Ettől még úrrá lett rajtam valami furcsa kilátástalanság, ahogy minden év elején úrrá lesz, mert csak azt látom, hogy akkor itt van előttem 365 nap, amikkel kezdeni kéne valamit, de azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. Az előző évnek már vége van, ez meg még nem kezdődött el rendesen, a kihívásokat, amikben néhány nappal ezelőtt még lehetőséget láttam, most hegyomlás szerű akadályként érzékelem, az "úgyis megoldom" ünnepi-optimizmusom pedig úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna körülbelül.
Pedig, ha egy lépést hátrálva nézem a képet, akkor azt kell mondjam, hogy nem változott a világ (olyan nagyot), csak más a dátum a naptárban. De én még mindig én vagyok, a terveim nem változtak, a lehetőségeim a megvalósításukra ugyanúgy megvannak, a támogatás szintén, tehát mitől is ijedtem meg ennyire?
Hogy ez az évkezdés nem olyan, mint a tavalyi volt? Hát nem, ami egyik oldalról nézve jó, másik oldalról nézve nem annyira, sőt, de teljesen mindegy, hogy honnan nézem, mert az állapot adott, tehát ebből kell kihozni valami jót. A különbség az, amivel több lettem az elmúlt évben, és ami plusz tudás rendelkezésemre áll, hogy a mostani helyzeteket megoldjam, vagy még jobb esetben a javamra fordítsam.
A baj csak az, ha baj egyáltalán, nem tudom, hogy ezt így nagyon szépen logikusan le tudom vezetni nektek, miközben mégiscsak azt a megszeppentséget, tanácstalanságot érzem, hogy oké, de akkor most, hogyan tovább? És esküszöm, mindennel kapcsolatban, amibe belekezdek, vagy kezdenék, olyan érzésem van, mintha legalábbis újra kéne tanulnom járni. Miközben persze tudom,hogy nem. Tudom, hogy tudok járni, tudom, hogy máskor is kitaláltam már, hogy akkor mi legyen a fennálló helyzet megoldása, és most is kitalálom majd vagy, ha nem, hát majd segítetek, de ettől még minden újévnek ilyen marha értetlenül állok neki. Aztán akárhogy is, de sikerül berúgni a motort, és mire eljön a szülinapom (tök jó egyébként, eléggé éveleje ahhoz, hogy ne kelljen rá sokat várnom, de kellően évközi ahhoz, hogy ne nyomja agyon ez a karácsony-szilveszter-újév
És, mint azt a címben is meghirdettem: innen szép nyerni!
