Kevés dologról merem kijelenteni, hogy biztosan tudom (dehogy is, igazából mindent is biztosan tudok), de van kettő, amivel kapcsolatban nem nagyon lehet megingatni:

1. hajlamos vagyok a kéretlen igehirdetésre
2. ez baromi idegesítő tud lenni.

Miről is beszélek?

Hát arról, hogy az idő múlásával, az egyre több megismert emberrel, a szaporodó jó-rossz tapasztalatokkal együtt nyilvánvalóan formálódott/formálódik a világlátásom, egyre több dologról szerzek saját benyomást, vagyis mikor helyzet van, tehát barát, vagy ismerős elmondja, hogy milyen krízist, dilemmát, nehéz helyzetet él át, már nem csak a vállamat tudom vonogatni, hanem érdemben reagálok is rá, hisz valami hasonlót sanszos, hogy már én is átéltem.

Ez idáig rendben is van, azért vagyunk egymás barátai, meg családtagjai, meg sokmindenjei, hogyha kérik, akkor tanácsot adjunk, vagy elmondjuk a véleményünket, szóval ezzel alapvetően nem is lenne semmi baj, ameddig ez megmarad ebben a mederben.

És akkor itt jön a csavar a történetben.

Én a magam részéről túl vagyok már néhány baromi nehéz helyzeten, számos rossz döntésen, és terápiával töltött éveken, amik a maguk módján mind-mind arra voltak jók, hogy egy kicsit jobban értsem magam, hogy ez a nagy ködös akármi, amit önismeretként tartunk számon, egy kicsit jobban érthető legyen számomra, és mit tagadjam ezek által, azt hiszem legalábbis, a világot is egy picit jobban értem. Meg benne az embereket. Mert a díszletek, meg a szereplők változnak, de azért mind ugyanazokat az alapsztorikat pörgetjük, csak a magunk módján.

Ha valaki dolgozik magán, és próbálja megérteni a miértjeit, a jót erősíteni, a rosszat lefarigcsálni, vagy egyenesen hátra hagyni, az egyfelől becsülendő, meg jó, meg hasznos, másfelől viszont, és ez már tényleg saját tapasztalat, baromi veszélyes.

Én ugyanis, egy adott ponton, és ennél nagyobb hibát keveset lehet elkövetni, magam is elhittem, hogy jó, hát én akkor már mindent is tudok, és mindenkinek a dolgát jobban tudom, mint ő maga, és ha nem arra megy, amerre én navigálom, ha nem úgy oldja meg, ahogy én megoldanám, ha nem fogadja meg a tanácsomat, akkor nemes egyszerűséggel hülye. Szó szerint látom a saját legyintésemet, és iszonyatosan szégyenlem magam érte, amikor egy-egy barátom elmondta búját-baját én meg nyilván a kívülről szemlélődők előnyével láttam, vagy látni véltem, hogy hol szúrta el (ezzel nyilván mindenki így van, a matekházidban sem te veszed észre, hol szúrtad el az egyenletet, hiszen a TE logikád szerint végig helyesen jártál el, hanem a tanár húzza át az egészet), és a mindenttudók kvázi megvetésével mosolyogtam, hogy ó te kis tudatlan, te, hát ott a megoldás: menjél terápiára/szakíts/mondj fel/állj ki magadért stb... stb... Mert teljesen biztos voltam benne, hogy nálam van a megoldókulcs, hisz ha a magamét hellyel közzel megoldottam, akkor NYILVÁNVALÓAN! másét is megtudom.

Hát baromira nem. Egyrészt a sajátomat sem feltétlen oldottam meg, másrészt meg semmilyen jogosítványom nincs arra, hogy a máséba beleugassak, és még akkor is nagyon óvatosan kell eljárnom, ha ő kéri, mert nagy általánosságban tudhatok dolgokat a helyzetről, amit átél, de nem én vagyok benne, hanem ő. Ő látja a helyzetét a mindennapokban, az ő dinamikája, érzései, élményei, tapasztalata működteti, és megoldást is csak aszerint tud keresni. Nyilván megtennék mindent, hogy megakadályozzam, hogy mondjuk egy közeli barátom fejest ugorjon egy üres betonkádba. De ennél kevésbé fatális helyzetekben, nem lehet mást tenni, mint mellé állni, és kész. És ez nem azt jelenti, hogy nem lehet őszintének lenni a másikkal. Az igazán jó kapcsolataid erről szólnak, hogy még a szart is elmondhatod őszintén a másiknak, és az ebből kerekedő vitát is túl lehet élni. De nagyon nagy különbség van az őszinteség, meg a diktálás között. Ahogy nagy különbség van aközött, hogy kérésre elmondom a véleményemet, és tényleg rád bízom, hogy mit kezdesz vele, meg aközött, hogy elmondom, majd ha mégsem úgy csinálod, megsértődöm. Sőt, ha belebuktál a saját tervedbe, még az orrod alá is dörgölöm. Nem ugyanaz, higgyétek el.

Szóval egy ideje már igyekszem nagyon óvatosan bánni ezzel a megváltósdival, mert a több tapasztalat még egyáltalán nem jogosít fel semmire, másfelől meg a kevesebb tapasztalat még nem vezet törvényszerűen rossz, vagy rosszabb megoldáshoz.

Azt hiszem tehát, hogy ezzel az önkéntes és kiváló igehirdetéssel célszerű leállni, egyrészt az idegesítő jellege miatt, másrészt meg baromi veszélyes.

Körül lehet nézni, elég csak itt a facebookot végigpörgetni, az egybites igazságoknak se szeri, se száma, az emberek meg mennek utána, mert elhiszik, mert megoldásnak vélik, és rábízzák magukat aztán, ha később kiderül, hogy azért nem mégsem egy mindent nyitó kulcsot találtak elkeserednek, megijednek, csalódottak lesznek, és elkeseredésükben még jobban belegabalyodnak az életükbe. Na kicsiben kb. ez történik, ha kéretlenül, vagy túl erőszakosan beleokoskodik az ember mások életébe. Elhiszik, rábízzák magukat, aztán ha nem jött be, lehet magyarázkodni.

Kevés, nagyon kevés abszolút igazság van, és az egészben az a gyönyörű, hogy épp ezeket az abszolút igazságokat söpörjük félre nap, mint nap, és próbálunk bebetonozni egy sor sokkal illékonyabb megállapítást. A kevés biztos pont mellett, az a nagy büdös helyzet, hogy egyéni sztorik vannak, amiket nem lehet, büntetlenül legalábbis, kívülről megbolygatni. Nem állhatsz oda, a fazék mellé, mikor a másik főz, és borogathatod bele kérés nélkül a fűszereket, mert szerinted úgy lenne jó. Mondhatod, hogy szerinted paprikásan finomabb, mondhatod, hogy te szoktál bele tenni még ezt meg azt, és szólhatsz, hogy kezd elég kozmás szagot árasztani az étel, de itt a vége. És, ha nem teszi bele, vagy többet tesz, vagy máshogy csinálja, az abszolút az ő dolga. Te annyit tehetsz, hogy nem eszel a végén, ha nagyon böki a csőrödet, hogy tojásos lecsót csináltak, pedig te azt utálod.

Na, hát ennyit a megváltásról, meg a konyhai analógiákról.

Egy hét múlva újra itt.