Még mielőtt megérkeznének az önkéntes és kiváló népművelők, szeretném jelezni, hogy igen, magam is tudom, hogy másképp szól a mondás, de most engedve az írói szabadságnak átköltöttem, és aki nem háborodott fel a nyelvi hagyományokat ilyen módon sárba tipró viselkedésemen, az meg is fogja érteni az átköltés miértjét, mire ennek az egész eszmefuttatásnak a végére ér.
Szóval.
Van egy elég hirtelen alaptermészetem, amin már sikerült egész sokat csiszolni, de még mindig hajlamos vagyok felcsattanni, vagy villámgyorsan levonni a konzekvenciákat egy – egy adott helyzetről, személyről, és néha csak utóbb jövök rá, hogy teljesen rossz nyomon indultam el. Mondom, ilyenből már egyre kevesebb van, és ebben egyfajta szemléletváltás volt a segítségemre, mikor is elkezdtem kutatni egy – egy helyzetben a másik fél „miértjeit”. Miért volt velem türelmetlen? Miért reagált indulatosan? Miért viselkedik úgy, ahogy? Rossz napja volt? Bántotta valaki? Rossz mintát hoz otthonról? Nehéz élete volt, azért zárkózott? Ezek tényleg csak a legalapvetőbb kérdések, de érdemes időről-időre feltenni őket, mert néha elvezetnek oda, hogy szó sem volt személyes támadásról, egyszerűen csak így jött ki a lépés, vagy nem tud az illető másképp viselkedni, mert neki meg ez a gyári beállítása, ezzel dolgozik. Tényleg praktikus szemlélet ez, előbb az emberekkel szemben tesz megengedőbbé, aztán saját magaddal szemben is, egyik jobb, mint a másik, csak hát mint mindennek, ennek is megvan a másik oldala.
Alapvetően nem szeretek haragudni, szoktam, de nem szeretek, mert nekem kellemetlen benne lenni ebben az állapotban, nem veletek vagyok tehát végső soron jófej, csak magamat kímélem, bizony. Viccet félretéve, az utóbbi időben tényleg igyekeztem elkerülni az összes olyan alkalmat, amikor felbosszantott volna egy helyzet, vagy egy másik embernek a viselkedése, és igyekeztem a lehető legnagyobb távolságtartással szemlélni az eseményeket, gondolván, hogy akkor nem ér majd el hozzám. Ez hellyel közzel be is jött, aztán láss csodát, mégis dühös lettem, csak egy másik oldalról támadott a mérgem.
Felszállok a 17-es villamosra, nagyon modern járgány, azok kedvéért akik még nem utaztak rajta elmondom, hogy kb. minden kocsiban van egy ilyen üresen hagyott rész, ahova akár kerekesszékkel, akár babakocsival kényelmesen be lehet állni, és a két oldalán van egy szélesebb műanyag sáv, az meg a szegényember ülőhelye, mert nem igazán ülőhely, de hát lehet arra használni. Ott lógatom tehát a lábam, zenét hallgatok, olvasok, mikor a Mechwart ligetnél felszáll egy társaság, két férfi, és három nő. Nem tudom megtippelni a korukat, azt hiszem fiatalabbak, mint amennyit ránézésre mondanék róluk, talán a meggyötört a legjobb szó, ami leírja őket. Nem kezdek el azon gondolkodni, hogy hajléktalanok-e, vagy ittasak-e, vagy mit tudom én micsodák-e, mert nem is fontos, megállnak nem messze tőlem, utaznak mint bárki más. Egy megállóval a cél előtt, arra leszek figyelmes, hogy valaki a rángatástól finomabban, de a finom noszogatásnál azért erősebben rázza a könyökömet, amit viszonylag későn veszek észre, mert annyira nem reális számomra, hogy bárki ilyen direkt módon hozzámérjen a tömegközlekedésen, hogy mindenre előbb gondolok, mint arra, hogy szólni szeretnének hozzám, csak be van dugva a fülem. Felnézek, kirángatom a fülhallgatómat, látom, hogy az imént felszállt nő szeretne mondani valamit, sűrű elnézést kérek, amiért nem reagáltam előbb, kérdem, hogy mit tehetek érte?
- Add át a helyed, mert rosszul van! – mutat az egyik férfira, aki jelen pillanatban háttal áll nekem, nem tudom megállapítani, hogy érzi magát, de tulajdonképpen mindegy is, ha rosszul van, az tényleg kvázi vészhelyzet, ugrok fel, persze, üljön csak le, el ne ájuljon, én úgyis leszállok a következőnél.
A férfi leül, elbeszélgetnek, furamód a köszönömöt nem hallom, de elintézem annyival, hogy ejnye Lili, hát nem a hálálkodásért segít az ember.
Aztán leszállok a Moszkván (nekem Moszkva tér, és kész), és ahogy sétálok a metró felé elfog a pulykamérgem.
Hogy, de most tényleg, miért pont én? Miért nem valaki, aki rendes ülésen ült? És, mi ez az undok tónus? És hol a köszönöm? És és és és és …És jött az összes méltatlankodásom, aztán kb. a mozgólépcső aljára el is szégyelltem magam, hogy baszki, két hete még a nagyvonalúságról tartottál kiselőadást, most meg itt háborogsz, de tényleg… Kibírtad, vagy nem bírtad ki?
Tulajdonképpen persze kibírtam, és ezen az egy megállón már tényleg nem múlt semmi. És azt is tudom, hogyha megmakacsoltam volna magam, és nem állok fel, egész este mart volna a bűntudat, ahogy mar minden egyes alkalommal, mikor úgy érzem, hogy segíthettem volna, de nem tettem.
Ezzel együtt szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy hol van a jófejség, meg a „tekintettel vagyok rád” egészséges határa, feltéve egyáltalán, hogy létezik ilyen? És most tényleg nem a múltkor taglalt helyzetekről beszélek, amikor tudod, pontosan tudod, hogy semmit nem veszítesz azzal, ha engedsz a másik javára. Hanem azokról a helyzetekről, amiken neked is múlik valami, még akkor is, ha egy egészen aprócska valamiről beszélünk.
Meddig kell mondjuk megértőnek lenned a másikkal, ha az türelmetlenül, vagy akár indulatosan szól hozzád? Mikor mondod azt, hogy jó basszus, megértem, hogy szar napod van, de ne rajtam verd el!
Meddig kell mérlegelned, hogy mi motiválta azt az embert, aki félretaszított, vagy elfoglalta a helyedet, vagy eléd tolakodott?
Mikor kell felélednie benned valamiféle egészséges önzésnek, és egyáltalán, ha a vérképek mintájára mindenféle határértékekben gondolkodom, akkor mi az egészséges önzés határértéke?
Vagy arról van szó, hogy alapvetően kétféle ember van, aki tudja érvényesíteni az érdekeit a bkk-tól kezdve, a munkahelyen át, a magánéletig bárhol, meg van az, aki alárendelődik és ezzel ennyi?
Vannak alapvetően önző (és most nem negatív értelemben használom a szót, ha lehet ilyet egyáltalán), meg a balekság határát súrolóan megengedő emberek?
Vagy pedig ennek az egész engedem-nem engedem dolognak tényleg van egy jól betájolható mértani közepe, aminek mentén nagyjából azért el lehet igazodni az életben?
Fogalmam sincs, én azt tudom, hogy ha ezt az egészet valamiféle skálán kéne elhelyezni, valószínűleg közelebb állnék ahhoz a végéhez, ahova azt írták, hogy „jóbolond”, mert mondjuk a józan eszemmel tudom, hogy mi a helyzet, de nem szólok, csak hagyom, hogy történjen, mert… Mert nincs kedvem ütközni, mert nincs kedvem veszekedni…Mert nincs kedvem rosszfejnek lenni. Mert aki rosszfej, arra haragszanak, szélsőségesebben fogalmazva azt nem szeretik, és hát ki akar nem szeretve lenni? Talán csak ennyiről szól az egész. Talán nem is önző meg önzetlen alapon vagyunk szétosztva, hanem vannak, akik még az utolsó idegen véleményétől is függnek, mások meg nem, mások meg el tudják intézni egy vállrándítással, hogy ugyan már…
Mondok egy példát: állunk Csongorral Szomolyán, a lábunkat lejártuk a szomolyai feketecseresznyéért, mire találtunk egy kedves, otthonkás öreglányt, aki a hátsó udvarban kártyázott a barátaival, és árult kimérve cseresznyét. Olyan kilónkénti árat mondott, hogy még én is, aki nehezen mérem fel, hogy minek mi a reális ára elszédültem kicsit, Csongor meg ott nyüzsgött mögöttem, hogy ALKUDJÁL!!!, aztán meg ott álltam, és a néni bemondta, hogy mennyi az annyi, én meg egy árva hang nélkül kifizettem, mert hát fogok én most egy nagymamával kardozni itt azon, hogy mibe kerül a cseresznye? Hát most vesszek össze vele? Hát most haragudjon rám valaki, aki az én mamám is lehetne? Hát az kéne még! Akkor inkább húzzon le a francba egy kisebb vagyonnal, és essünk túl rajta. Aztán persze ez a jó ember egész délután röhögött rajtam, hogy a szomolyai öreglány a konyhásnéni cipőjében úgy hülyére vett, mint annak a rendje. (Csendben jegyzem meg, hogy igaza volt egyébként, de hát akkor már ott ültünk két kilo cseresznyével, nem lehetett mit csinálni.)
Most már csak az a kérdés maradt ugye, hogy meddig lehet ezzel elmenni? Meddig lehet bebújni egy jó nagy #jajneharagudjrám ernyő alá, és megúszni az ütközéseket? Törvényszerűen beüt a mennykő, amikor nincs más választás, kardot kell rántani? Vagy el lehet így lenni a világ végéig? Fogalmam sincs, állok itt a kettő között, hol kiállok magamért hol nem, hol akkor nyitom ki a számat, mikor teljesen felesleges, és jártatom, mikor nyugodtan maradhatnék csöndben is, szóval én leszek az utolsó, aki e téren majd megváltja a világot. Ettől még érdekel, és ígérem megírom, ha legközelebb a határozott felszólítás ellenére sem adom át a helyem a villamoson.