Minden kritika jogos, ilyenkor már rég kint szokott lenni a legfrissebb kispéntek, de mára végképp ihlet nélkül maradtam, mindazonáltal teljesen biztos voltam benne, hogy a nap végére meglesz, mit akarok mondani.
Hát lássatok csodát, igazam lett.
Minél öregebb vagyok, annál inkább hiszek benne, hogy van sors, vagy szerencse, vagy véletlen, vagy jó Isten, vagy ki minek szereti nevezni. Egyrészt, mert a tények ezt igazolják, másrészt meg egészen kényelmes ebben hinni, mert amikor úgy érzem, hogy már nincs kontrollom a dolgok fölött, egyszerűbb arra gondolni, hogy úgyis minden a maga rendelt irányába fog haladni, mint azt mondani, hogy képtelen vagyok megoldani az életemet. Olyannak képzelem el ezt az egészet, mint egy teli konyhát. Egy csomó minden adva van: alapanyagok, fűszerek, eszközök, és azokkal/azokból kell dolgoznod, de most az, hogy mit csinálsz belőlük, hogy elrontod, nem rontod, hogy tálalod stb...már rajtad múlik.
Ráadásul...a jót is jobb úgy tekinteni, mint egy gesztust, ami jött valahonnan, és nem elintézni egy vállrándítással, hogy hát van ilyen is.
Valamikor szeptemberben a hónom alá csaptam Gyöngyvért, és felvonultunk a Várba, hogy megnézzük a Frida kiállítást. Inkább valami kulturális muszáj, egy "ezt látni kell" érzés vonzott, mint a tényleges érdeklődés (igazam lett, láttunk már izgalmasabb anyagot is,de ezt most hagyjuk), mindenesetre művelődtünk egy sort, aztán elindultunk keresni egy helyet, ahol ihatunk egy kávét. Így keveredtünk be egy kis üzletbe, ahol az antik bizsutól kezdve, a porcelánon át a kötött áruig minden van, és még kávézni is lehet. Hát itt üldögéltünk, és nekem egyszer csak megakadt a szemem egy bögrén. (Mit ad Isten egy bögrén...) Régóta szerettem volna valamit, amit Hitka Viki csinált, de ebben az esetben szemernyi kétségem sem volt felőle, hogy ez az én bögrém. Egyszerű, fehér porcelán, arannyal van ráírva, hogy 'Ma is lehet'. Ez az egy mondat ott, akkor a szakításomból féllábbal kint, féllábbal még benne nagyon eltalált.
Nem kezdek most bele a mindenféle Coelho szintű elemzésekbe, lényeg, a lényeg, hogy mióta reggelente ebből a csészéből iszom a kávét, akaratlanul is velem van ez a gondolat. Hogy ma is lehet. Lehet többet. Lehet jobban. Lehet kedvesebben. Lehet több szeretettel. Lehet kevesebb bántással. Lehet nyitottabban. Lehet őszintébben. Hogy mindig van lehetőség.
Úgy alakult, hogy az idén akartam vagy sem, nagyon sokat kellett tanulnom, és sok meggyőződésemmel kellett leszámolnom, amikről, a meggyőződések már csak ilyenek, azt hittem, hogy betonbiztosak, hogy megingathatatlanok.
Mindjárt az elején be kellett lássam, hogy minél erősebben állítok magamról valamit, annál durvábban bizonyítja majd az élet az ellenkezőjét, és hogy magamnak teszek szívességet,ha engedek egy kicsit, és nem ragaszkodok dolgokhoz azon a nagyon hülye alapon, hogy a végén mégiscsak nekem legyen igazam.
Kiderült, hogy többre vagyok képes, mint amit gondoltam magamról, hogy ki tudok hozni többet magamból annál, mint amennyit muszáj az adott helyzetben, és hogy semmi, de semmi katasztrófális nem történik, ha néha elengedem a kontrollt, és nem akarok mindent, mindenáron megoldani.
Megtanultam, hogy nem vagyok mindenben szaktekintély, és hogy ez egyáltalán nem baj. Hogy a kritika nem sértés, hogy tanulni nem ciki, hogy beismerni, hogy valamit nem tudok, az nem minősítés csak egy tény. És, hogy még az sem baj, ha valamit sosem leszek képes elsajátítani. Mert ettől se jobb, se rosszabb nem leszek, és a világ sem süt rám lúzer bélyeget. De talán az a legfontosabb, hogy én nem címkézem magam tovább.
Elvittem kutyaiskolába Artúrt, és legyűrtem a parámat, hogy valaki majd fölém áll, és azt mondja, hogy rossz, lusta, felelőtlen gazdi vagyok. Ezt egyébként elsősorban én gondoltam magamról, de olyan erősen, hogy meggyőződésemmé vált, hogy mindenki más is ezen a véleményem van. Olyannyira, hogy amikor Cili, az első oktatónk néha szólt, hogy ezt vagy azt rosszul csinálom, mindig a plafonon voltam, és személyes ügyet csináltam a dologból. Mert magamra voltam mérges elsősorban. És nem láttam a fától az erdőt, jelesül a mérgemtől azt, hogy jót akar.
Beláttam, hogy sokszor csak a szavak szintjén vagyok nyitott, és amikor odaérünk, hogy tényleg nyitottan kéne emberekhez, helyzetekhez állni, akkor leblokkolok. Nem állítom, hogy ez a valódi nyitottság automatizmussá vált, sőt, az elején nagyon tudatosan kellett emlékeztetenem magam, hogy nyitottság! nyitottság! nyitottság!, de most már egész jól megy, és remek embereket köszönhetek annak, hogy már nem állok háttal a világnak, és hajlandó vagyok elhinni, hogy van álláspont az enyémen túl is.
Több, mint húsz év után már nem verem a fenekem a földhöz, ha valami nem sikerül elsőre, mert úgyis van legközelebb. Fogok még főzni, megyek még falatmászni, lesz még jóga óra, találkozunk holnap is, szóval, hogy lesz következő kör, hogy lehet megint próbálkozni, és egyszer úgyis meglesz az üdvözítő megoldás. Ha meg nem, akkor így jártam.
De minden tapasztalat közül a legfontosabb az volt, hogy legyen bármilyen rizikós vállalkozás is: tudok szeretni, és tudom hagyni, hogy szeressenek. Éveken át annyira féltem attól, hogy balul sülnek el a dolgok, hogy meg sem mertem próbálni, amiből aztán olyan vastag páncélt növesztettem magamra, hogy onnan aztán se ki, se be. Aztán kiderült, hogy van élet a falon túl és, minden kockázattal együtt annyira, de annyira mindenen túl jó élmény ez, hogy nem éri meg biztonsági játékot űzni vele. Hogy most, hogy jöttem ki belőle... Szerintem jól, szerintem nyertem az egészen, többet is mint azt valaha gondolni mertem, és a tény, hogy már egészen máshol tartok, mint tavaly ilyenkor a legütősebb bizonyíték arra, hogy végül minden a lehető legjobban alakult.
A mantrát meg itt hagyom nektek, vigyétek magatokkal jövőre is. "Ma is lehet".
Hát lássatok csodát, igazam lett.
Minél öregebb vagyok, annál inkább hiszek benne, hogy van sors, vagy szerencse, vagy véletlen, vagy jó Isten, vagy ki minek szereti nevezni. Egyrészt, mert a tények ezt igazolják, másrészt meg egészen kényelmes ebben hinni, mert amikor úgy érzem, hogy már nincs kontrollom a dolgok fölött, egyszerűbb arra gondolni, hogy úgyis minden a maga rendelt irányába fog haladni, mint azt mondani, hogy képtelen vagyok megoldani az életemet. Olyannak képzelem el ezt az egészet, mint egy teli konyhát. Egy csomó minden adva van: alapanyagok, fűszerek, eszközök, és azokkal/azokból kell dolgoznod, de most az, hogy mit csinálsz belőlük, hogy elrontod, nem rontod, hogy tálalod stb...már rajtad múlik.
Ráadásul...a jót is jobb úgy tekinteni, mint egy gesztust, ami jött valahonnan, és nem elintézni egy vállrándítással, hogy hát van ilyen is.
Valamikor szeptemberben a hónom alá csaptam Gyöngyvért, és felvonultunk a Várba, hogy megnézzük a Frida kiállítást. Inkább valami kulturális muszáj, egy "ezt látni kell" érzés vonzott, mint a tényleges érdeklődés (igazam lett, láttunk már izgalmasabb anyagot is,de ezt most hagyjuk), mindenesetre művelődtünk egy sort, aztán elindultunk keresni egy helyet, ahol ihatunk egy kávét. Így keveredtünk be egy kis üzletbe, ahol az antik bizsutól kezdve, a porcelánon át a kötött áruig minden van, és még kávézni is lehet. Hát itt üldögéltünk, és nekem egyszer csak megakadt a szemem egy bögrén. (Mit ad Isten egy bögrén...) Régóta szerettem volna valamit, amit Hitka Viki csinált, de ebben az esetben szemernyi kétségem sem volt felőle, hogy ez az én bögrém. Egyszerű, fehér porcelán, arannyal van ráírva, hogy 'Ma is lehet'. Ez az egy mondat ott, akkor a szakításomból féllábbal kint, féllábbal még benne nagyon eltalált.
Nem kezdek most bele a mindenféle Coelho szintű elemzésekbe, lényeg, a lényeg, hogy mióta reggelente ebből a csészéből iszom a kávét, akaratlanul is velem van ez a gondolat. Hogy ma is lehet. Lehet többet. Lehet jobban. Lehet kedvesebben. Lehet több szeretettel. Lehet kevesebb bántással. Lehet nyitottabban. Lehet őszintébben. Hogy mindig van lehetőség.
Úgy alakult, hogy az idén akartam vagy sem, nagyon sokat kellett tanulnom, és sok meggyőződésemmel kellett leszámolnom, amikről, a meggyőződések már csak ilyenek, azt hittem, hogy betonbiztosak, hogy megingathatatlanok.
Mindjárt az elején be kellett lássam, hogy minél erősebben állítok magamról valamit, annál durvábban bizonyítja majd az élet az ellenkezőjét, és hogy magamnak teszek szívességet,ha engedek egy kicsit, és nem ragaszkodok dolgokhoz azon a nagyon hülye alapon, hogy a végén mégiscsak nekem legyen igazam.
Kiderült, hogy többre vagyok képes, mint amit gondoltam magamról, hogy ki tudok hozni többet magamból annál, mint amennyit muszáj az adott helyzetben, és hogy semmi, de semmi katasztrófális nem történik, ha néha elengedem a kontrollt, és nem akarok mindent, mindenáron megoldani.
Megtanultam, hogy nem vagyok mindenben szaktekintély, és hogy ez egyáltalán nem baj. Hogy a kritika nem sértés, hogy tanulni nem ciki, hogy beismerni, hogy valamit nem tudok, az nem minősítés csak egy tény. És, hogy még az sem baj, ha valamit sosem leszek képes elsajátítani. Mert ettől se jobb, se rosszabb nem leszek, és a világ sem süt rám lúzer bélyeget. De talán az a legfontosabb, hogy én nem címkézem magam tovább.
Elvittem kutyaiskolába Artúrt, és legyűrtem a parámat, hogy valaki majd fölém áll, és azt mondja, hogy rossz, lusta, felelőtlen gazdi vagyok. Ezt egyébként elsősorban én gondoltam magamról, de olyan erősen, hogy meggyőződésemmé vált, hogy mindenki más is ezen a véleményem van. Olyannyira, hogy amikor Cili, az első oktatónk néha szólt, hogy ezt vagy azt rosszul csinálom, mindig a plafonon voltam, és személyes ügyet csináltam a dologból. Mert magamra voltam mérges elsősorban. És nem láttam a fától az erdőt, jelesül a mérgemtől azt, hogy jót akar.
Beláttam, hogy sokszor csak a szavak szintjén vagyok nyitott, és amikor odaérünk, hogy tényleg nyitottan kéne emberekhez, helyzetekhez állni, akkor leblokkolok. Nem állítom, hogy ez a valódi nyitottság automatizmussá vált, sőt, az elején nagyon tudatosan kellett emlékeztetenem magam, hogy nyitottság! nyitottság! nyitottság!, de most már egész jól megy, és remek embereket köszönhetek annak, hogy már nem állok háttal a világnak, és hajlandó vagyok elhinni, hogy van álláspont az enyémen túl is.
Több, mint húsz év után már nem verem a fenekem a földhöz, ha valami nem sikerül elsőre, mert úgyis van legközelebb. Fogok még főzni, megyek még falatmászni, lesz még jóga óra, találkozunk holnap is, szóval, hogy lesz következő kör, hogy lehet megint próbálkozni, és egyszer úgyis meglesz az üdvözítő megoldás. Ha meg nem, akkor így jártam.
De minden tapasztalat közül a legfontosabb az volt, hogy legyen bármilyen rizikós vállalkozás is: tudok szeretni, és tudom hagyni, hogy szeressenek. Éveken át annyira féltem attól, hogy balul sülnek el a dolgok, hogy meg sem mertem próbálni, amiből aztán olyan vastag páncélt növesztettem magamra, hogy onnan aztán se ki, se be. Aztán kiderült, hogy van élet a falon túl és, minden kockázattal együtt annyira, de annyira mindenen túl jó élmény ez, hogy nem éri meg biztonsági játékot űzni vele. Hogy most, hogy jöttem ki belőle... Szerintem jól, szerintem nyertem az egészen, többet is mint azt valaha gondolni mertem, és a tény, hogy már egészen máshol tartok, mint tavaly ilyenkor a legütősebb bizonyíték arra, hogy végül minden a lehető legjobban alakult.
A mantrát meg itt hagyom nektek, vigyétek magatokkal jövőre is. "Ma is lehet".
