"Az istenit ennek a szarnak!"

Ezek voltak az első szavak, amik az év szakemberek szerint is legdepressziósabb napján, január 21-én, reggel 7.04-kor elhagyták Balogh Ferenc száját, miután ujjait egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően megégette a kotyogós kávéfőzővel.

Balogh Ferenc persze mit sem tudott róla, hogy könnyű égési sérülését az év legdepresszívebb napján szerezte, ennek egyik oka az volt, hogy nem hitt az ilyen hülyeségekben. Szerinte egyik nap csak olyan, mint a másik, az egyik így sikerül, a másik meg amúgy, és mindennek semmi köze nincs ahhoz, hogy a lélekbúvárok, spiritiszták, tenyérjósok, papok, guruk, vagyis az összes szélhámosok a világon mit hordanak össze. Balogh Ferenc életében a dolgok ugyanis meglehetősen elvágólagosan sorakoztak egymás mellett, nem sokat törődött a lélek dolgaival, és nem is aggasztotta túl sok minden a világon.

Élt, dolgozott, volt mit ennie, volt hova hazamennie, hétvégente meccsre járt a barátaival, de soha nem káromkodott, meccs után megivott velük egy pofa sört, de sosem részegedett le, születésnapon köszöntötte édesanyját, és nővérét, halottak napján gyertyát gyújtott az apja sírján, a nemzeti ünnepekről megemlékezett, de a politikai rendezvényeket messzire elkerülte, az ő történelmét ne szennyezzék be semmilyen maszlaggal. Ő március 15-én emelkedett, október 23-án megrendült hangulatban volt, haragudott a rosszakkra, tisztelte a jókat, és összességében megnyugtatta a világ ily módon való egyszerű kétosztatúsága. Híradót is kettőt nézett, egy kereskedelmit, meg a közszolgálatit, bár véleményt így sem formált semmiről, de megnyugtatta a gondolat, hogy mindkét felet meghallgatta, és nem maradt szégyenben, ha az aktuális események bármilyen társaságban szóbakerültek. Egyébiránt az aktuális események sem érdekelték különösebben, nem tartotta valószínűnek, hogy a nagykutyák marakodása, ő nevezte így a politikusokat, nagykutyáknak, szóval a nagykutyák marakodására úgy tekintett mint valamire, ami egy egészen másik dimenzióban működik, és semmilyen hatást nem gyakorol az ő egyszerű kis életére.

Állatot nem tartott, az ugyanis a kertbe való, nem a lakásba, de ha pörököltet főzött, mindig letette a szomszéd egyetemista lány küszöbére a csontokat egy kis nejlonszatyorban, így jelezvén, hogy bár nem helyesli a négy fal között tartott négylábúakat, de Pepét, a szomszédlány foxiját a maga mójdán elfogadta.

Nem dohányzott, nem kártyázott, játékszenvedélye kimerült egyetlen lottószelvényben, amit minden szombaton, 9.30-kor adott fel, a piac sarkánál lévő lottózóban, ugyanazokkal a számokkal, inkább csak megszokásból semmint a nagy nyereményben bízva, de azért minden szombat este megnézte a közjegyző által hitelesített sorsolást, mert ki tudja?! Ha megütötte volna a főnyereményt, mint ahogy sosem tette, vett volna egy új autót, és elutazott volna egy tíznapos nyaralásra, mert egy milliárdos egyhétre nem utazik, de kettőt már túlzásnak érzett volna semmittevéssel tölteni, és végre elment volna fogorvoshoz, bár nem fájt a foga, de úgy képzelte, hogy a pénzemberek mosolya hibátlan, ő pedig a sajátját nem érezte annak. Ennél többet nem tervezett tenni a pénzzel.

Udvarolni sem udvarolt, még diszkrét szerelmének egyetlen, és elérhetetlen tárgyát, Valit, az árufeltöltő kolléganőt is csak távolról csodálta, és egy kézcsókom Vali-hogy van vali? viszlát Vali!-nál többre sosem ragadtatta magát. Pedig, bár nem sokra tartotta az álmodozást, sem az álmodozókat, zárás után, a villamoson ülve, eljátszott a gondolattal, hogy a fentieken túl mit mondhatott volna még Valinak. Hogy ebédszünetben elbeszélgethettek volna a tegnap esti filmről, hogy érdeklődhetett volna Vali kislányának hogyléte felől, esetleg, régi ismertségük okán, még azt is megkérdezhette volna, hogy kiheverte-e már volt férje oly viharos, és könnyekkel kísért távozását? Képzeletében Valinak tetszett a film, bár a főhőst túl közönségesnek találta, a gyerekről lelkesen mesélt, volt férjének lelépését pedig illő diszkrécióval, és eleganciával viselte, és csak annyit mondott: többé - kevésbé Ferenc, többé - kevésbé.

Valival együtt kezdtek, az első kis-Tescoban, ami nem egy hatalmas hodály volt, csak afféle közért és, ahol a vásárlók önállóan is fizethettek, nem kellett a pénztárnál sorban állni. Ferenc az őrzésvédelmet látta el, Vali pedig gondosan ügyelt rá, hogy a zöldség-gyümölcs, a pékárú és a tejtermék mindig gusztusos legyen, és mindig hívogató bőséggel fogadjak az üzlet a vevőket, még akkor is, ha a vevők Vali szorgoskodását figyelmre sem méltatták.

"Valinak érzéke van ehhez!" - így bólintott magában Balogh Ferenc minden alkalommal, valahányszor a bejárat mellől figyelte, hogy kolléganője kosárba borítja a zsemléket, kiválogatja az ütődött paradicsomokat, vagy gúlába állítja az akciós túrórudit.

Ferenc, ez fontos, sosem Feri. A becézést linkségnek tartotta, a linkséget pedig minden további romlottságok melegyának, ezért mindig, mindenkit megkért, hogy őt még csak véletlenül se Ferizzék, őt Ferencnek hívják, és köszöni, elégedett ezzel a megszólítással. Hogy Valit nem Valériának szólította, az csakis azért történhetett meg, mert amikor bemutatták őket egymásnak, a nő szégyenlősen arra kérte, hogy ne szólítsa Valériának, mert őt csak az apja szólította így, az is csak akkor, ha valami bajt csinált, és a szóbeli szitkok után még egy nagypofont is lekevert neki. Mivel Ferenc mélyen elítélte a fizikai erőszak minden formáját, kivéve a bűnöző elemek ellen tanusított erőszakot, de az más besorolás alá esett, a nők sérelmére elkövetettet meg különösen, a Vali sérelmére elkövetettet meg aztán főleg, ezért minden további kötekedés nélkül tudomásul vette, hogy olyan, hogy Valéria, esetükben legalábbis nincs. Csak Vali van. És ő ezzel meg volt elégedve.

Most is csak azért nem töltött túl sok időt égési sérüléstől sajgó ujja akkurátus gyógyításával, mert ha még egy perccel tovább pepecsel, akkor elkésik, és nem tudja azt mondani, az öltözőket elválasztó folyosón állva, hogy "Kézcsókom Vali, magának is jut egy kis kávé." . Sietve felöltözött hát, bezárta a lakást, ellenőrizte, hogy valóban bezárta-e, visszalépett megnézni, hogy elzárta-e a gázt, újból bezárta az ajtót, újból ellenőrizte, majd elrobogott a villamosmegálló felé, azzal a furcsa kettősséggel a lelkében, ami egyszerre volt szégyen, és megkönnyebbülés, mert ugyan nem késett el munkából, de vészesen közel járt hozzá.

A villamos viszont késett, és Ferencet ebben a pillanatban megkísértette a gondolat, hogy talán mégis egy balszerencsés nap a mai, de a kellemetlen érzés, ahogy jött, úgy ment, elvégre aki nem hisz a babonkában, azon nem is fog a rontás. Ennek megfelelően rosszallóan csóválta a fejét a mellette álló, idős hölgyet látván, aki egyhelyben toporogva, és magában beszéve szidta a kiszámíthatatlan tömegközlekedést. A kellemetlen közjáték után persze időben érkezett, magára öltötte az egyenruháját, és megfőzte a kávét. Épp két adagot. Ez afféle óvintézkedés volt, így nem kellett attól tartania, hogy bárki más is csatlakozik hozzájuk, és megőrizhette magának ezt a csendes öt percet, amit Vali társaságában tölthetett el.

Már előre örült, mikor meglátta a női öltözőből kilépő Valit, akinek a szokásos félszeg mosoly helyett, most valami körülírhatatlan, zavart szomorúság ült az arcán, ilyen arcot vághatnak a kártyások, mikor rájönnek, hogy mindent elveszítettek, gondolta Ferenc, aztán meg is bánta a gondolatot, mert úgy tudta, Vali volt férje maga is sok pénzt hagyott különböző kártyaasztaloknál.

- Kézcsókom Vali! Kikészítettem a kávéját! - mosolygott zavartan, mert őszintén nem tudta, hogy mitévő legyen ebben a helyzetben, ilyennel még nem találkozott.

Vali egy szót sem szólt, csak bólintott, és erőnek erejével szorította össze a száját, mint aki valami nagy indulatot próbál magában tratani.

- Vali bántja valami? - kérdezte Balogh Ferenc a tőle telhető legnagyobb gyöngédséggel, amit eddig csak nővérének hároméves kisfia hallhatott tőle, akit nem tudni miért nagyon közel érzett magához.

- Maga nem tudja?
- Micsodát?
- Bezár az árúház!
- Az összes?
- Nem az összes,de sok. Ez is. Valamit az adókról magyaráztak és, hogy nem éri meg így, és két hónap múlva mehet mindenki, amerre lát, hogy rogyna rá az ég az összesre... - sziszegte dühösen, és úgy csapta le a kávéscsészét az asztalra, hogy a kávé kilöttyent, csinos kis tócsát képezve a csésze körül. - Mondja meg Ferenc, mit csináljak? Egyedül vagyok a gyerekkel, a volt férjemre nem számíthatok, hát miért nem lehet egy kis nyugta az embernek?

Balogh Ferenc mindezt már nem hallotta, mert a gyomrát összeszorító jeges kéz olyan mélységbe rántotta magával, ahova Vali hangja már nem ért el.

- Majd lesz valahogy Vali, majd lesz... - ennyit bírt mondani, aztán kitámolygott az üzletbe, és jobb ötlete nem lévén, megpróbált a munkára koncentrálni.

Hogy sikerült-e vagy sem, maga sem tudta, azt sem vette volna észre, ha a szeme előtt pakolják ki az üzletet, annyira elmerült a gondolataiban. Ő még soha nem volt munkanélküli. Munkanélküliek csak a link alakokból lesznek, ő pedig Balogh Ferenc ő nem link. És a Vali sem link, sőt a Vali érdemli meg legjobban,hogy legyen munkája, hát milyen világban élnek ők, de igazán? Ferenc többé-kevésbé igazságos, kétosztatú világképe megingani látszott. Életében először érte igazságtalanság a jókat, és ezt nagyon nehezen tudta feldolgozni. Állt, csak állt, üveges tekintettel meredt maga elé, és a katasztrófatűlélők bénult érzéketlenségével várta, hogy végetérjen a munkanap. Vali hangjára riadt csak fel, arra is csak akkor, mikor nő már ott állt előtte.

- Ferenc, hallja amit mondok?
- Ne haragudjon Vali, nem figyeltem. - vallotta be szégyenkezve, mert vele olyan még nem fordult elő, hogy nem figyelt oda a kollégáira.
- Azt kérdeztem, hogy segítene-e? Azt a buktás tálcát kéne, oda föntre becsúsztatni, de nem érek fel odáig, Imi meg az újságokat pakolja.

Ferenc egy szó nélkük elindult, de majdnem hasra esett egy vásárlóban, annyira elbűvölték a Vali nyakán kunkrodó vörös babahajak. Na ezt nem látja soha többé, jutott eszébe, és egyből megkeseredett a szívében az érzés, mert már csak két hónap. Két hónap az élet.

Megragadta a péksütikkel teli tálcát, és egyetlen mozdulattal a helyére csúsztatta.

- Segíthetek még valamiben?

Vali csak állt, toporgott, úgy tűnt, mint aki mondani szeretne valamit, de nem találja a szavakat. Végül csak annyit mondott: köszönöm Ferenc, ennyi.

Már épp elindult az őrhelyére, mikor Balogh Ferencnek ismét eszébe jutott, hogy két hónap és nem látja többet ezt a félszeg mosolyt. Akkor pedig az is eszébe jutott ,hogyha valóban két hónap az élet, akkor igazán nincs mire várni, akkor cselekedni kell, most vagy soha. Így hát sarkon fordult, és óvatosan megkocogtatta a kolléganője vállát.

- És azt a viccet ismeri, Vali, hogy két szőke nő áll a villamosmegállóban?

Vali hirtelen szólni sem tudott, annyira megdöbbent a váratlan eseménytől, hogy kollégája a szokásos, illedelmes tőmondatokon túl is szólt hozzá. A gondolat azonban, hogy Ferenc viccet akar mesélni neki, feldobta, és meghatotta egyszerre. Bármennyire szerette volna álcázni, hogy mulattatja a helyzet, még sem tudta elfolytani a kuncogását, így hát csak megrázta a fejét, és intett Ferencnek, hogy folytassa.

- Két szőke nő áll a villamosmegállóban. Kérdi az egyik a másikat: te hányasra vársz? Én a kettesre, és te? Én meg a hatosra. De jó, akkor a 26-ossal mehetünk együtt is.

Valiból mindent elárasztó, ellenállhatatlan kacagás tört ki. Perceken át csak nevetett, de annyira, hogy még a könnye is kicsordult. A mellettük elhaladó vevők megmosolyogták a jobbra - balra dőlve kacagó nőt, és a félszeg biztonságiőrt, aki maga sem hitte, hogy ekkora sikert arat majd, de azért hízelgett a hiúságának, hogy ez az egyszerű kis vicc így lenyűgözte Valit.

Balogh Ferenc január 21-én, este 19.04-kor, a rádióból tudta meg, hogy ez az év legdepressziósabb napja. Azonnal ki is kapcsolta.