Kitaláltam ezt az egész Kispéntek dolgot gondolván, hogy itt egy formátum, ami heti egy bejegyzést megkíván tőlem, így tehát a muszáj meghozza majd az ihletet is, és én minden csütörtökön itt fogok sziporkázni.

Persze.

Három cikkre elegendő kész ötletem volt, ma meg itt állok, hogy akárhonnan nézem is csütörtök van, én meg még egy sort sem írtam, nemhogy egy egész bejegyzést.
Már mindent megnéztem, átlapoztam, szétpakoltam, ami az asztalomon volt, hátha ott találok ihletet, ahol nem is kerestem korábban, de túl azon, hogy most itt ülök a világ második legnagyobb kuplerája (nem az a kupleráj, hanem a rendetlenségi alapon szerveződött kupleráj) fölött nem igazán történt semmi.

Még az is megfordult a fejemben, hogy felrúgom a korábbi ígéretemet, miszerint nem írok zenéről egy darabig, és belekapaszkodom abba, hogy a Spotify idén is összeállította az éves kedvenceimet, de akkor a titkos és kevésbé titkos zenei bűnelkövetéseimről is szót kéne ejtenem, és elég nekem, hogy a barátaim sakkban tarthatnak az információval (senkinek ne legyen kétsége, megteszik).

Aztán eszembe jutott valaki, és vele jött a megoldás is.

Papának nemsokára születésnapja lesz.

Ez már a második, amikor úgy kellene ezt megünnepelni, hogy épp ő nincs jelen, vagyis már eltelt több, mint egy év, már túl vagyunk, ha ezen túl lehet valaha lenni egyáltalán, a nagy elsőkön. Első születésnap, házassági évforduló, húsvét, karácsony, amihez már nem csatlakozik. Nem mondja anyunak, hogy 21 éves, nem kérdezi tőlem, hogy mi újság Pesten, nem pöröl nagymamámmal, hogy nincs tészta a leveshez (ami amúgy olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál,de ezt most hagyjuk is,ha nincs tészta,hát nincs tészta!), nem énekli a Mennyből az angyal frivol parafrázisát karácsonykor, és nem főz halászlevet sem karácsonyra.

Álló nap tudnám sorolni a hiányokat, azt a sok mindent, ami nincs, és már nem is lesz, és mondhatnám, hogy csak ez a sok nincs marad azután, aki egyszer elment, de ha már beszélek róla, akkor arról beszélnék, ami maradt, ami van, és ami talán mindig is lesz.

Ha már beszélek róla, ugye… Ez nem is olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. Maradt egy csomó emlék, történet, szófordulat utána, amik ideig-óráig ellátnak az illúzióval, hogy ő maga is itt van, pedig az igazság az, hogy nincs itt. És valahányszor ez eszembe jut, elfog valami tehetetlen düh, mert hát tényleg nem tudok mit csinálni ezzel a helyzettel, csak felteszem a kezem, és beismerem a saját vereségem, és inkább nem beszélek, mert az a pillanatnyi édesség, nyomban meg is keseredik, ahogy a mondat végére érek, és rájövök, hogy már csak emlegetni tudom, de visszahozni nem.

És ez rohadtul nem fair, bárki bármit is állítson. Tudom persze, szép, hosszú élete volt, szerető családja körében, de ameddig még lehetett volna közös élményünk, ameddig még vannak fejezetei az életemnek, amikben már nem tud ott lenni, addig ez egy aljas, és igazságtalan húzása az életnek, csak hát nincs hova fordulni a panaszommal. Marad az, hogy mégiscsak gondolok rá, mégiscsak beszélek róla, felidézem a hangját, a mozdulatait, az alakját, a nevetését, és játszom az illúzióval, hogy maradt még valami.

Hogy egyszer láttam sírni, amikor megtudta, hogy meglett a nyelvvizsgám. Elképzelni sem tudom, hogy mi szakadt át benne abban a pillanatban, azelőtt, és azután sem láttam hasonlót, de én ott és akkor értettem meg,hogy valami fontosat csináltam, az ő szemszögéből nézve legalábbis egész biztosan, és akkor jöttem rá arra is, hogy ameddig ő van (és mint azt most tapasztalom utána is), sosem lesz mindegy mit és, hogyan csinálok. Neki biztosan nem, és akkor már nekem sem.

Papa tehát egy mérce.

Hogy egy Kormos lány az mindig és egy Kormos lány az sosem. Ezek között voltak mindenféle kitételek, többek között az is, hogy sosem sír (megbuktam), és sosem ájul el a vérvételtől (sokszor megbuktam), de mindezek mellett elültette bennem, hogy van az a kategória, hogy „egy Kormos lány” és, hogy az valami. Az egy örökség, ami mindig velem van. Az egy család, akikre mindig, minden helyzetben számíthatok. Az a felülírhatatlan szeretet, amiből minden egyes alkalommal kiindulunk, a jó és rossz napjainkon egyaránt. Az a fal, ami megtart, amikor összecsuklanék.

Papa tehát a család.

Hogy egyek rendesen! Papának, ha valami, hát az étkezés egy abszolút kiemelt jelentőségű terület volt, és alapvetően mindent megtett azért, hogy ezt az életérzést nekem is átadja, mit ne mondjak sikerrel. Most abba nem is mennék bele, hogyha egy kevésbé jó étvágyú,kenyér-kolbász-szalonna mentes családban növök fel, akkor ez az egész testsúly kérdés talán nem is aggasztana, mert én egy olyan családban nőttem fel, ahol enni jó dolog, enni élvezet, és nem indokolatlan bűntudatkeltésre, vagy a másik frusztrációjának hízlalására használjuk. Nálunk mindenki örül, ha másiknak ízlik, amit főzött pláne, ha többször szed belőle, és hogy ebben az ökobiofairtradebúzafűmag világban, nagyobb szívbaj nélkül megeszem kb. bármit, az tök jó dolog.

Papa tehát a személyes gasztrohősöm.

Hogy mindig, mindenkitől tanuljak. Részben azért, mert nem szégyen, részben meg azért, mert hitt abban, hogy mindent elvehetnek az embertől, a tudását leszámítva, és ameddig az megvan, addig mindig, mindenből ki lehet kecmeregni. Felteszem, csalódott lenne, ha látná, merre tart a világ, és mennyire megdőlni látszik ez a szent hite, de az már mindig velem marad, hogy próbálom ellesni az arra érdemesektől, hogy lehet ezt az egész életet jobban csinálni mindegy, hogy munkáról, hétköznapokról, vagy épp szerelemről van szó. Lehet, hogy ők sem tudják jobban, csak másképp, de ez sokszor épp elég ahhoz, hogy legalább a magam megoldásait megtaláljam.

Papa tehát az útravaló.

És még nagyon sok minden. Furcsák ezek az emlékek, azt hiszem, a jó Isten így kívánt valami többé kevésbé fair alkut kötni az emberekkel azért, mert időről-időre el kell búcsúzzanak azoktól, akiket szeretnek. Maradnak emlékek, maradnak történetek, és ez azért mégiscsak valami, mégiscsak kapaszkodó, és mégsem kell beletörődni abba, hogy valakit végleg elvesztettünk. Nem azt mondom, hogy a legtökéletesebb megoldás, de jelen pillanatban talán mégis az. Hogy fáj-e rá gondolni? Persze. Mondom, akárhogy van, mindig bekúszik az a kellemetlen érzés, hogy beszélek róla, de nincs ott. Az otthoni telefonszámuk még mindig „Papa otthon” néven szerepel a telefonomban, és mikor hívom, akkor mindig bele kell gondoljak abba is, hogy már nincs otthon. És hiányzik, minden nap, amikor lenne valami fontos mondanivalóm számára, vagy amikor az jut eszembe, hogy mama egyik-másik húzására egész biztos tenne egy frappáns megjegyzést.

Mégis megtette a legtöbbet, amit lehetett, mert hagyott itt egy csomó mindent magából. A szavajárását, a szokásait, a történeteit, és azokat a fontos dolgokat, amikben hitt, és amik mentén igyekezett jól élni az életet, ami neki adatott. Mi meg ezzel gazdálkodunk, és játszunk az illúzióval, hogy velünk van minden egyes alkalommal, amikor rá gondolunk, vagy beszélünk róla. Ami talán nem is akkora illúzió, mint amekkorának elsőre tűnik.